WE3

Történt, hogy a ködös múltban angoltanárnőm kihívott a táblához, hogy írjak fel egy bizonyos mondatot. Laza tanár volt, így csak jót derült azon, hogy a mondatban a „to” és a „too” szavakat a 2 számjeggyel helyettesítettem írásban. Sőt, még meg is beszéltük a szlengesedő angol írásmódokat.

Történt, hogy a nem is olyan távoli múltban egy kedves ismerősöm felhívta a figyelmemet arra, hogynem elég az élelmiszereken az „E” számokat figyelnem, hogy a magam egészségét óvjam, hanem a kozmetikumokon keressem a „termék fejlesztése közben állatkísérletet nem végeztünk” feliratot, hogy szerencsétlen kísérleti nyulak és egyéb állatok egészségét megóvjam.

Történt tavaly ősszel, hogy a Vertigo comics, mely oly nagy neveket adott a képregénypiacnak, mint a Hellblazer (a filmváltozat nemsokára a mozikban), a Sandman (kult kult kult, akár értik az olvasók, akár nem), a Transmetropolitan, Preacher, szóval ez a kiadó megjelentetett egy mini sorozatot, melyet én a „szerintem mindenkinek el kellene olvasnia” kategóriába soroltam. Akkor is ha képregény és főleg azoknak, akik idegenkednek ettől a műfajtól, hogy képregény. Hogy lássák, a comics nem csak szuperhősök és szupebűnözők harca, nem csak tonnaszámra rajzolt a tévésorozatokhoz hasonló szivárvány-témájú és végtelen hosszúságú japán manga. Hogy belássák, a képregény nem csak az olvasni lusta gyerekek eszköze, hogy zanzásítva és képzeletüket pihentetve ismerkedjenek meg Shakespeare vagy Zrínyi Miklós műveivel (lásd bizonyos magyar kiadók téves felfogását).

A jó képregény megáll. Több, mint festmény. Több, mint szöveg. Más mint a film, a rajzfilm. Vannak történetek melyek csak ebben a formában állják meg a helyüket. Ha novellizálják (regényesítik) unalmas lesz, ha filmesítik akkor a sűrítés marad ki belőle, az az élmény amikor a képkockákon nem látható információ megjelenik az agyukban. Van ilyen és a WE3 ilyen.

Robert Merle 1967-ben írta meg remekművét az Állati elméket. Tudósok beszélgetnek benne delfinekkel, de a kísérlet drámai fordulatot vesz, amikor hadi feleadatokra szánják az emlősöket. Grant Morrison ugyanezen témához nyúl a WE3 című háromrészes történetben, de teljes mértékben modern körítéssel tálalja. A történet főszereplője három háziállat (tippeljetek gyerekek, igen amerikai a képregény, nem lehet hát nehéz) egy kutyus, egy cicus és egy nyuszi. Első találkozásunkkor éppen lemészárolnak egy bűnbandát. Mert az állatokat, a robotzsaruhoz hasonlóan, hatalmas péncélzatba ültették, agyukat közvetlenül számíógépre kapcsolták és így képeztek a gonosz emberek belőlük állati ösztönökkel rendelkező, de emberi gyiloktechnikával rendelkező ölőgépeket. A történet nem túl bonyolut, mondhatnánk elcsépelt, mégis jól kidolgozott, íve van és megráz, kit így kit úgy. A katonai táborban a tudós, akik segített a Weapon 3 kísérletben, rájön milyen szörnyűséget tett, szabotálja az biztonsági rendszert és az állatkái megszöknek. Hazafelé veszik az utat, de nem tudják merre van a haza. A hadsereg pedig a nyomukba eredet. Ahogyan az lenni szokott az embereket legyőzik saját teremtményei, ezért hasonlókt vetnek be, weaponizált patkányokat, majd egy következő generációs cyber-dogot. A történet természetesen happy enddel végződik, noha áldozatok vannak. Mondtam, nem bonyolult a történet, tehát ki lehet találni, hogy a három állat és a tudósnő alkotta jók csapatából ki marad életben.

Miért megrázó mégis a képregény? A képi világa lehengerő. Nagyon éles a kontraszt az erdő és egyáltalán a természet megjelenítése, a kibertechnológia ábrázolása és a vér fröccsenése, belek kiomlása között. Én nem nagyon bírom a vért, a marcangolást, a kegyetlenséget. Vannak történetek, amelyek e nélkül viszont nem működnek. A LOEGben nem értettem a vért, viszont a gyilkolásra késztetett hi-tech cyberállatok enélkül nem ábrázolhatók. Sőt, egyesenes belevési a szemünkbe, amit regényben olvasva elképzelni nem tudnánk ennyire: ezt teheti az ember állattal és embertársáva, ha nem fogjuk vissza az állatkísérleteket. A szereplők legyen akár ember, akár állat, szemei a végletekig kifejezőek. Ez nem a dizni féle gonoszoknak szűk a szemük, a jóknak ártatlan kerek és slussz. Itt a szemek uralják a képeket. Frank Quitely igzán nagyszerű állóképeket alkotott, olyanokat, melyeket könyvben leírni 8-10 oldal lenne, vagy olyat melynek filmes változatát svenkeléssel (a kamera mozgatásával) lehetne megoldani. Ettől működik a képregény, mint önálló műfaj. Hogy van amit csak így lehet megjeleníteni.

A szöveg épp csak annyi, amennyi szükéges. Az állatok kommunikációja szintén megindító. Egyrészt kevés, zavaros és még ezt is rövidítik a cyberkifejezések. Az író itt teljes repertoárban használja azt, amiért én mosolygós megfeddést kaptam. 1 szerepel az I és az one szavak helyén. 2 a to, too és two helyén. 3 a free szinonímája, a 4 természetesen a for igekötő helyén is szerepel. B a be, bee betűjele. Emellett a három állat-fegyver 1,2 és 3 számmal hivatkozik egymásra is. S ebből ered a kétértelműségek halmaza, melyek ízt adnak a szövegeknek.A borítón a WE3 egy dögláncon szerepel. Az állatok: katonák, a Weapon 3 kísérlet termékei. De amikor a szájukból hangzik el: WE 3, már azt jelenti „szabadok vagyunk” (WE FREE). Ezek ráébresztenek minket, nem csak egy olvasata van az egész műnek. Ez egy akcióregény, de felszólalás az állítkísérletek ellen. Ez egy modern, céltalan, vérgőzös, öldöklős történet és egyben egy vissza a természethez felhívás is, hiszen a szökésben levő állatok már csak önvédelemből és éhségben ölnek (a cica egy egeret, mielőtt másra gondoltok).

A füzetek borítói pedig már csak hab a tortán és le a kalappal, aki az első után kitalálta! Mindhárom borítón egy-egy elveszett háziállatot kereső, fényképes, telefonszámos hirdetés látható. Pirate a nyuszi, Tinker a cica és Bandit a kutyus látható a képeken…

Darkplant – 2005.02.06.