A fiú, akit Zsuzsinak hívtak – “Az én nevem Zsuzsi. Hogy vagy?”

Az ember ránéz a borítóra, kicsordul a nyála, és azt mondja: nekem ez kell! Mert csak úgy üvölt róla a szándékos olcsóság, a totális ponyva, a tömény hangulat, és ez a retrós gagyiság ráadásul úgyis újra divatba jött a Grindhouse-nak hála. Szóval soha jobbkor, itt van nekünk Felvidéki Miklós képregénye, melynek ihletője Johnny Cash jól ismert dala volt (A Boy Named Sue) – és nem, korántsem tökéletes, de mégis: öröm kézbevenni, végigvigyorogni, itt-ott felröhögni, és hibái ellenére is ámuldozni csodás stílusán. Kapunk tökös csávót, kemény bunyót, mexican standoffot és ’50-es évekbeli Amerikát, épp csak annyit, amennyi kell belőle – ja, és kapunk Johnny Casht is. Máris ígéretes, nem igaz?

A rosszéletű, „ördöggel cimboráló” apa otthagyja feleségét és kisfiát, akinek volt pofája a Zsuzsi nevet adni. A fiú megedződik az ebből fakadó gúnyolódásokon és szemétségeken, majd felnőve a fater után indul, hogy öklével köszönje meg gazságát. Össze is akad vele egy bárban, és máris kezdődik a bunyó, levágott füldarab repül a levegőben, szék csattan a fiúnak Zsuzsi nevet adott szájon, és eltörik Johnny Cash gitárja.

Essünk túl a negatívumokon: az első 10 oldal egy nagyon tömör és tömény krónikája Zsuzsi felnövésének, rohamléptekben ugrunk át éveket, kiemelhető súlypontok nélkül, és ezt itt-ott a dialógusok is megsínylik. (Bár hajlok rá, hogy ezt betudjam a 24 oldalas formátumnak – többre aligha volt hely.) Ezenkívül Zsuzsi húgának semmi szerepe a történetben, hacsak annyi nem, hogy apjuk félig-meddig miatta távozik az elején, bár emiatt kár volt beletenni. De ezeket az apróságokat hessegessük el, és lássuk inkább, miért is olyan cool Felvidéki képregénye. Jó, ha öt-hat oldalanként egy darab panellal érzékelteti, hogy Amerikában járunk, akkor viszont az ország ’50-es évekbeli hangulatának esszenciáját tárja elénk. Öröm látni ezt a fajta visszafogottságot, két fontos dologról árulkodik: egyrészt, hogy az író pontosan tudja, mit akar, másrészt, hogy nem nézi hülyének az olvasót. Mindkettő dicséretes (és mondhatnánk, hogy evidens is, de nem az).


Johnny Cash roppant ötletes jelenléte hihetetlenül sokat ad hozzá a sztorihoz: amikor Zsuzsi belép a bárba, szinte halljuk felcsendülni a címadó dalt (egyébként nem teszünk rosszat magunknak, ha azt hallgatva pörgetjük a lapokat). És ha már itt tartunk, elsőre talán furcsa lehet, hogy a rövid képregény teljes egyharmadát az apa és fia közti nagy konfrontáció tölti ki, de Felvidéki itt szinte szó szerint követi a dal írója, Shel Silverstein szövegét (megspékelve egy-két pompás saját beszólással, mint a „Magassarkúval nem ér.”, és egy sajnálatosan olcsó madárlelövős poénnal), és ez a főhajtó alázat szintén a mű javára válik. Egyébként Zsuzsi tökös és vagány, a fater pedig igazi jenki tahó, úgyhogy karaktereket illetően is minden a helyén van.

A stílszerűen fekete-fehér rajz esetében már kevésbé egyértelmű az ítélet. Akad pár igazán jól eltalált pillanat (Cash-portré, mexican standoff), az arcvonások pedig, bár egyszerűek, de markánsak, viszont a hátterek sokszori üresen hagyása nem jó húzás, ahogy a barátságtalan pontszínezés sem – viszont itt a rövidség segíti az olvasót, mert a történet és a dialógusok bőven lekötik annyira, hogy a rajz hiányosságai ne kezdjék igazán zavarni, amíg az egésznek a végére nem ér.

Szóval minden gikszer ellenére, gratula, meg egy férfias vállveregetés Felvidékinek. És igaz, hogy 24 oldalért 800 Ft. nem kevés, de hát mégiscsak magyar, mégiscsak a miénk – és még jó is. Nem is kicsit.


Megjelenés: 2008
Történet és rajz: Felvidéki Miklós

Olórin, 2008. április 10.