Amerikai gótika – Kosztümös horrorfilmek

A hollywoodi filmgótika ötven éve az irodalmi felmenõktõl a mûfajt rekonstruáló Tim Burton életmûvéig.

Az amerikai filmtörténet utolsó hamisítatlan gótikus mûve 1982-ben készült, fekete-fehér báb-animációsfilm, és mindössze öt perces. Tim Burton elsõ önálló rendezése, a Vincent, amely a nagy irodalmi elõdök, Mary Shelley vagy Poe példáját követve erõsen önéletrajzi ihletésû, egy lázálmaiba beletébolyodó hétéves kisfiú kínrímekbe szedett története, egyben a gótikus horror teljes eszköztárát felvonultató miniatûr zsáner-remek. Burton – nem tudni, határtalan önbizalmának vagy titkolt profetikus képességeinek köszönhetõen – a jól ismert motívumok segítségével elõre felvázolja rendezõi portréját, a mûfaji toposzok rövid seregszemléje akár sajátos ars poeticának is tekinthetõ. A kis Vincent gyermekkorát legszívesebben halottak szellemeivel benépesített kísértetházban töltené (Beetlejuice), kutyájából laboratóriumi élõhalottat barkácsolna (Frankendakszli), pajtásai helyett pedig denevérekkel játszana (Batman 1–2). Miközben Grimm meséit Poe-figurákkal népesíti be (Jancsi és Juliska), leendõ nejét koporsóba képzeli (akár a rendezõ Az Álmosvölgy legendája álomjeleneteiben jelenlegi élettársát, az ex-modell Lisa Marie-t); kivénhedt vámpírszínészekért rajong (mint az Ed Wood címszereplõje Lugosi Béláért), de sajnos a teremtõatyjaként tisztelt Vincent Price helyett kénytelen beérni egy kisvárosi átlagcsaláddal (Ollókezû Edward). A Vincent egyszerre tablószerû összefoglalása ötven esztendõ hollywoodi filmgótikájának és nyitódarabja egy olyan életmûnek, amely egymást követõ opusaiban majdhogynem kronologikus rendben járja végig a korszakokat: túl az inasévek szárnypróbálgatásain (Pee-Wee, Beetlejuice), Burton szabadon választott nagyjátékfilmjei a gótikus horror fejlõdési stádiumainak szentelt látványos és igen szórakoztató stúdiumok.

Gotham City

Hasonlóan a 18. század végén felvirágzó angol gótikus irodalomhoz, amely megteremtette a mûvei népszerûsítéséhez késõbb jelentõs mértékben hozzájáruló elsõ ponyvakiadványokat, az 1802-ben indult Marvellous Magazine-X, vagy az 1803-as Tell-Tale-t, az amerikai filmgótika is szoros kölcsönhatásban áll a filléres rémmagazinokkal, pontosabban modern utódaival, a 20. század elején önálló mûfajjá érõ képregényekkel. A néhány kockányi Dick Tracy és Buck Rogers képcsíkokból alig egy évtized alatt magas példányszámban eladott füzetekké duzzadó sorozatok oldalain olyan – elsõsorban sci-fi és horror témájú – klasszikusok indultak el világhódító útjukra, mint a Superman, a Fantom vagy a tavaly elhunyt Bob Kané felülmúlhatatlan Batman-sorozata, amely valamennyi közül a legtöbbet merít a gótikus forrásból. A tisztavérû, árja Übermensch égszínkék Metropoliszával ellentétben a sötét álarc mögé rejtõzõ skizoid Denevérember egy szürke, velejéig romlott és a múlt bûneitõl eldegenerálódott nagyvárosban vívja mindennapi küzdelmeit, amely nem véletlenül kapta rajzolójától a Gotham City nevet. Kané nyomasztó munkái egy másfél százados irodalmi hagyományt folytatnak tovább, a Marvellous Magaziné pár lapos rémregény-zanzáinak vizuál-változatai, amelyben a Sötét Lovag nemcsak hús-vér bosszúálló, de beteljesedett átok, isteni igazságszolgáltatás is egyben, akár az Otrantói várkastély fekete páncélba bújt grálharcosa. A Batman-sorozat kockáiról gyakran köszönnek vissza Kané gyermekkorának kedvelt tömegfilmjei, azok a 20-as években keletkezett némafilmek, amelyek elsõként mentették át a gótikus mesevilágot a ponyvákról a vásznakra. Fõhõse Fairbanks híres Zorró-figurájának és az 1926-os Denevér címû kísértetház-film bõregér-álcában bujkáló gonosztevõjének keveréke; a gothami bûnözõk maszkjait közvetve Hollywood és az UFA elsõ sminkmesterei festették. Joker az emigráns német rendezõ, Paul Leni Nevetõ emberétõl kölcsönözte örök vigyorát (a film Victor Hugo gótikus elemekben bõvelkedõ rémregényébõl készült); a Pingvin figurája sajátos Dr. Caligari-paródia, egyben utalás a Wiene-film hatására megszületõ „õrült tudós”-szubzsáner mániákusaira (A Mágus, A Szörnyeteg); Két-Arc a germán doppelgänger-mítoszból ismerõs hasadt személyiség, Az Operaház fantomjának hasadt testébe zárva; a vérszomjas Szerzetes nevét a máig leghírhedtebb 18. századi rémregény címszereplõjének, vonásait pedig a Murnau-féle Nosferatunak köszönheti. Bob Kané nemcsak alakjaiban, de történeteiben is hûen követi a Walpole- és Lewis-mûveket, látványos díszletek közé helyezett naiv lovag-képregényei egyik lapról a másikra váltanak sekélyes pátoszból gyomorszorító, kegyetlen groteszkbe.

Bár Burton az eredeti széria helyett Frank Miller fél évszázaddal késõbb keletkezett comics-remake-jét (A Sötét Lovag visszatér) használta forrásmûként, Denevérember-duplázása több szempontból tudatos visszatérés az õsi némafilm-gyökerekhez. Városképein ötvözõdik a Dr. Caligari merész formalizmusa a Metropolisz rideg funkcionalizmusával, a fõhõsök álruhái – fõként a szó szoros értelmében páncélba zárt Batman, vagy a Feuillade-féle Vámpírok Irma Vepjérõl mintázott Macskanõ esetében – bizarr, nyíltan expresszionista túlzások, amelyek szinte feleslegessé teszik, hogy viselõik megszólaljanak bennük: a színészi játék jellegzetes gesztusokra redukált, mintha a verbalitásra Burton csupán mellékszerepet osztana a vizualitás gigantikus sztárparádéjában.

Az amerikai filmgótika történetében a színészi alakításokat inkább a fõszereplõk karizmája, nem pedig tehetsége határozta meg – nem véletlen, hogy a Universal-rémfilmek megszületésekor Lon Chaney vált a mûfaj koronázatlan királyává. Chaney, a zseniális átváltozómûvész kiváló pantomim-tudása és már-már mazochizmussal határos hivatástudata ellenére örökre Ezerarcú Emberként marad meg az utókor számára, akinek vitathatatlan színészi képességeit rendre elfedik saját készítésû maszkjai. A 20-as évek borzongató közönségfilmjei dialógusok, hanghatások híján elsõsorban a látványra hagyatkozhattak, a színész eredményességét leginkább mozgásának és sminkjének köszönhette. A korszaknak emléket állító Batman-filmekben Burton sem vár el többet sztárjaitól, mellesleg egy-egy szemvillanás erejéig lerója tiszteletét az elsõ horror-ikon elõtt: Joker haláltánca a Gotham-i Katedrális vízköpõi közt a Chaney-sikerszériát elindító 1923-as Notre Dame-i toronyõrnek szentelt apró hommage (ismét egy Hugo-rémregény), a Batman visszatér báljelenetében pedig a Nosferatu alakítójáról Max Schrenckre keresztelt ördögi iparmágnás egy két évvel késõbbi Chaney-alak, Az Operaház fantomja híres Vörös Halál-jelmezét viseli (amely egyébként Poe ízig-vérig gótikus hangulatú novellájából suhant át az eredeti némafilmbe).

Edward és Edwood

1816 júniusában a Shelley-házaspár két hetet töltött Lord Byron vendégeként a Genfi-tó partján álló Villa Diodatiban: legendás rémtörténet-viadalukkal az angol gótikus regény belépett második korszakába, felhagyva a válogatott kegyetlenkedések és fizikai torzulások de Sade-féle borzalom-katalógusaival, elhagyva a természetfeletti jelenések, családi átkok középkori birodalmát. A következõ század szörnyei a személyes tudatalattiból másztak elõ, beköszöntött a pszichológiai rémregény aranykora: a Byronon élõsködõ Polidori doktor, aki gyakorta csapolta meg példaképe és páciense vérét, papírra vetette az elsõ ismert vámpír-novellát, a 19 esztendõs Mary Godwin, Shelley társa, tanítványa és – több tekintetben – teremtménye pedig megírta minden idõk leggyakrabban feldolgozott gótikus mûvét, a Frankensteint. A versenyt állítólag egy felolvasás elõzte meg, amely során a kis csoport német kísértet-históriákkal tüzelte fel képzeletét – a mûfaj arculatváltásának érdemét az irodalomtörténet hasonlóképpen németeknek, az úgynevezett Marchen-szerzõknek tulajdonítja, akik ugyanolyan szerepet töltöttek be a 19. századi angol gótikus ikonok, Dr. Jekyll vagy a Frankenstein-szörny megszületésében, mint rendezõ-honfitársaik, Murnau, Wiene és Freund az amerikai celluloid-rémek bölcsõjénél. E. T. A. Hoffmann meséi a Homokemberrõl vagy Az Ördög bájitaláról közvetlen elõképei az amerikai horrorfilm legnagyobb klasszikusainak, elsõsorban annak az 1931-es szentháromságnak, amely a zsáner alappilléreit alkotja: Tod Browning Drakulájá-nak, James Whaley Frankensteinjének és Rouben Mamoulian Dr. Jekyll és Mr. Hyde-jának.

Tim Burton következõ párosa, a saját történetbõl forgatott Ollókezû Edward, majd a minden idõk legrosszabb rendezõjének kikiáltott Ed Wood ál-életrajza a triász elsõ két alapmûvének egyéni látásmódú feldolgozása (a Stevenson-regény nõi szemszögbõl megközelített új változatát, a Mary Reillyt, amelyet Winona Ryder fõszereplésével forgatott volna le, a stúdió végül Stephen Frearsnek adta), amelyben a Batman-filmek képregényszerû, sematizált karakterábrázolását egyfajta mélylélektani (ön)analízis váltotta fel. Browning Drakulája vagy Whale Frankensteinje a hatásvadász horror-elemekkel, gótikus külsõségekkel operáló hollywoodi felszín alatt bizarr önvallomás, a rendezõk nemcsak a kollektív tudatalatti félelmeit, de saját személyes fóbiájukat is életre keltették a százéves rémek képében. Az ifjú Tod vándorcirkuszoknál és freak-showkban töltött kamaszkora idején Elevenen Eltemetett Emberként, nappal tölgykoporsókba zárva kereste kenyerét; a kollégáinál fényévekkel tehetségesebb Whale-t évtizedeken át kísértette a homoszexualitásából fakadó társtalanság, amelyet felkarolt védencei sem tudtak végleg elûzni életébõl. Akár a Villa Diodati világirodalmi szempontból kevésbé jelentõs amatõr rémregényírói, a Universal stúdió két bérrendezõje is önmagára ismert fõhõsében, a gótikus borzongatás inkább csak ürügyként szolgált a pszichikai kínok érzékletesebb bemutatására.

Ollókezû Edward a Shelley-féle Frankenstein-szörny modern minimál-verziója, akit – az alaptörténet ellenére – már az 1931-es Jack Pierce-maszk is egyfajta ember-gép hibridnek ábrázolt: a Boris Karloff nyakából kiálló mesterséges eredetû acélcsavarok a szecskavágóból átalakított Edward esetében a befejezetlenséget jelzõ ollókezek, amelyek nemcsak meggátolják az emberi kapcsolatok kialakulásához nélkülözhetetlen érintést, de bármelyik pillanatban gyilkos fegyverré válhatnak. Míg Whale annak idején a Teremtõvel azonosult („A saját kezemmel csináltam!” – kiáltja a számkivetett doktor kissé kétértelmûén), Burton mûvész-alteregója a Teremtmény, akinek alkotói tehetségét ugyanaz a fogyatékosság jelképezi, amely marginalitását. A szörnyeteget Mary Shelley a kihasznált, megbecstelenített természet bosszújának tekintette, Whale elfojtott, terméketlen szexuális vágyait látta benne, Burton esetében azonban hús-vér fõszereplõ, leplezetlen rokonszenvvel ábrázolt képzõmûvész, akinek a peremlét fájdalmai szolgálnak ihletforrásként, kreatív katalizátorként. Az elõdök tragikus végkifejletével ellentétben a gótika eget-földet rengetõ, grandiózus pátosza ezúttal romantikus melankóliává szelídül, egyfajta belenyugvásként a mûfaj elkerülhetetlen halálába.

Ed Wood filléres fércmûvei hasonló szerepet töltenek be a Burton-életmûben, mint Edward látványos sövényszobrai, a fõhõs azonban cseppet sem olyan kiszolgáltatott áldozat, mint a szerencsétlen gépember: céltudatos, mindenre elszánt karrierista, aki igazi vámpírként használja ki valaha legendás sztárjait (a vén, morfinista Lugosit vagy a leselejtezett Vampírát), feltámasztva õket celluloid sírjukból hogy segítségükkel megvalósíthassa saját álmait, és generációjának Orson Wellesévé válhasson. A Szörny menyasszonya vagy a 9-es terv a világûrbõl hamisítatlan exploitation-filmek, elõdei a hetvenes évek low budget mûfaj-hibridjeinek (szörnyek-csészealjak-nácik); a békeidõk filmgótikáját a hidegháború ûrinváziós atombombás sci-fijével ötvözõ újrahasznosítások. Talán egyetlen filmzsánerben sem olyan elterjedt ez a kényszeres recycling, mint a klasszikus horrorban, nincs olyan Shakespeare-alak vagy képregényhõs, akirõl több filmet készítettek volna, mint Drakuláról vagy Frankenstein doktor kreatúrájáról. Burton ezt a feltartóztathatatlan önemésztõ, önpusztító folyamatot mutatja be Ed Wood példájával, fiktív happy endje ironikus sírfelirat: a világ legrosszabb rendezõje diadalmasan mennybe emelkedik a névtelenül, nyomorban elpusztult vámpírsztárról készült utolsó tekercsbõl gótikus-sci-fi-horrort kerekített alkotása díszbemutatóján.

Álmosvölgyek

A hidegháború horrorfilmek szempontjából ínséges idõszakának Burton a korabeli tucat sci-fik kíméletlen paródiájával állít emléket (Támad a Mars!), majd hosszas keresgélés után hozzálát, hogy megörökítse a filmgótika következõ fénykorát, az ötvenes évek végén induló B-szériás mozgalmat, amelyet olyan profi stúdiók neve fémjelez, mint a Roger Cormant elindító AIP vagy az angliai Hammer Productions. Majdnem harminc esztendeig tartó Csipkerózsika-álom után Dracula, a Farkasember, a Múmia és nem utolsó sorban Frankenstein szörnye újra feltámad, megelevenednek a ködfátylas temetõkertek, gyertyák gyúlnak a pókhálós toronyszobák ablakaiban. Corman felfedezi a mûfaj amerikai klasszikusait, Poe-t, Lovecraftot, Terence Fisher 1959-ben elkészíti minden idõk legjobb Doyle-adaptációját, A Sátán kutyáját, a Gogol-rémnovellából (Víj) írt 1960-as Démoni maszkkal Mario Bava megteremti a tiszavirág-életû, de annál maradandóbb alkotásokat kitermelõ olasz gótikus rémfilmet. Talán a mûfaj történetében soha nem készült még ilyen rövid idõ alatt ennyi remekmû, Tim Burton szerint legalább is biztosan nem, ahogy ezt legfrissebb filmje, Az Álmosvölgy legendája bizonyítja. A film mind látvány, mind hangulat szempontjából tökéletes rekonstrukciója a kor klasszikusainak, sõt rikító álomjeleneteiben konkrét képsorokat elevenít fel olyan alapmûvekbõl, mint a Corman-féle Kút és inga vagy az említett Bava filmjei. Eddigi gyakorlatával ellentétben Burton ezúttal meg sem próbál ironizálni, akasztófa-humort csempészni a jelenetekbe, Az Álmosvölgy hódolatteljes fõhajtás a mûfaj melodramatikus színezetû, túlfûtött szenvedélyessége elõtt: egyedül a kilencvenes évek elmaradhatatlan akciójelenetei törik meg helyenként a stílusbravúrt. A rendezõ jelesre vizsgázott a korszak filmgótikájából, már csak az elmaradhatatlan párdarab várat magára, de a hírek szerint az sem sokáig: Burton egy híres Corman-remek, az 1963-as Röntgenszemû ember remake-jét tervezi, amely a lovecrafti hagyomány talán legjellegzetesebb filmpéldája, fõszerepben egy megszállott tudóssal, aki az általa felfedezett kémia anyag segítségével képes észrevenni a hétköznapi élet felszíne mögött lappangó megnevezhetetlen borzalmakat, majd a felismeréstõl tébolyultan megvakítja önmagát. Tekintve, hogy a hatvanas évek végével az amerikai filmgótika néhány elenyészõ kivételtõl eltekintve teljesen megszûnt, szép lassan belefulladva a szellemtelen mûfaj-paródiák és önismétlõ tévésorozatok posványába, nehéz lenne ennél szemléletesebb befejezést találni Burton retrospektív sorozatához.

Varró Attila
Filmvilág
2000. április