A Star Wars képregények története – 1. rész

Nem árulunk el nagy titkot azzal, ha eláruljuk, a Star Wars világa túlnőtt a filmeken: értekezhetnénk a merchandisingról, a könyvekről és játékokról, a hazai SW-szcéna egyik legjelesebb képviselője, Bomarr viszont úgy döntött, hogy az SW-mítosz nálunk kevésbé ismert aspektusát, a képregény-feldolgozásokat tekinti át terjedelmes, ám nem kevésbé olvasmányos írásában.

Star Wars (Marvel)

Ha vissza akarunk ásni a Star Wars képregények gyökeréig, akkor bizony vissza kell mennünk egészen az első Star Wars film forgatásáig. Ekkor még senki se tudta, mi lesz a film bemutatója után. Óriási siker? Vagy inkább óriási bukás? Esetleg pár hónap és a kutya se fog emlékezni az egészre? Miközben a Fox fejesei ilyen és ehhez hasonlókon törhették a fejüket, Lucas már azon agyalt, hogy miképpen ültethetné át más formátumokra is a történetét. Még javában tartott a film forgatása, amikor Charles Lippincott (az SW korai marketingfelelőse) felkereste a Marvelt, hogy készítsék el az SW képregényadaptációját. Szegény Roy Thomasnak nem volt könnyű dolga. Mindössze egy nyers vágást láthatott a filmből, amely híján volt mindenféle speciális effektnek; így a különféle járművek kinézetét csak a látványterveken csodálhatta meg.

Viszont a korai kezdésnek köszönhetően időre kész lettek, és mire a film a mozikba került, már a képregények is ott virítottak az újságos-standokon. A végeredményen persze erősen érződnek a nem mindennapi körülmények. A jelenetek a legtöbb helyen inkább csak érintőlegesen hasonlítanak a filmben látható eseményekre. S mivel Roy-ék még egy korai vágást láttak, így a később kivágott jelenetek is feltűnnek a képregényben: benne van az összes Biggses jelenet; sőt még Jabba párbeszéde is Hannal.

A kiadás hemzseg az ilyen és ehhez hasonló „érdekességektől”. Ettől függetlenül persze vitték, mint a cukrot és a pozitív visszajelzések sem maradtak el; s csupán néhány olvasói levélben kérik számon a képregények ’elrugaszkodottságát’ (az egyik olvasó még fel is háborodott, hogy milyen bénán egészítették ki a történetet, nem tudván, hogy a bonusz jelenetek is a film részét képezték nem sokkal a bemutató előtt).

Összesen 6 db 18 oldalas képregényfüzetben sikerült elmesélni az űropera első fejezetét. Az igazán nagy kihívás persze csak ezután következett, hiszen folytatni kellett a sztorit. Ráadásul úgy, hogy azért ne történjenek túlzottan nagy változások, hisz akkor azzal csak ellentmondanának a következő filmnek. A folytatásokat, az eredeti adaptációt is magára vállaló Roy Thomas vette kézbe. Az biztos, hogy lelkesedésnek nem volt éppen híján. Bejegyzéseiben nem bír eleget áradozni arról, hogy a Star Wars a korábbi munkáihoz képest (főleg Tarzan és Conan, a barbár képregényeken ügyködött előtte) mennyivel mélyebb és összetettebb. Még alig jöttek ki pár folytatással és ő már olyan dolgokról vizionált, minthogy a Star Warsból lesz a világ legjobb képregény-sorozata. Ám sajnos az óriási lelkesedése mellé nem adatott neki túlzottan erős mesélői véna. Elég csak beleszagolni a folytatások történetébe.

Han Solo elindul, hogy kifizesse Jabbát, ám egykori bajtársa, Kalóz Jack az útját állja és kifosztja. Hant azonban nem törik le az események és tovább áll. Összeverbuvál egy kisebb csapatot, hogy a segítségükkel minél több pénzt akaszthasson le. A csapatot olyan alakok színesítik, mint a tüskéivel dobálózó óriás-sün; egy hibbant öreg, aki jedi lovagnak képzeli magát (és hagyományos középkori lovagi vértben jár… nem vicc!), egy Starkiller nevű kölyök és Jaxxon, az ember méretű nyúl (de a barátainak csak Jax)!!!

Hát nem egy A Birodalom visszavág szintű folytatás, nemde? Ráadásul Roy többször is bevallotta, hogy az egész történetből a zöld nyúl a kedvence… A havonta megjelenő füzetecskékből még csak a 10-ik jött ki, amikor a készítők sorában máris jelentős változás állt be. A végtelenül lelkes Roy Thomas váratlanul átadta a stafétát személyes okokra hivatkozva. Elmondása szerint úgy érezte, hogy nála sokkal nagyobb tehetségek is vannak, és azzal, hogy nem engedi őket érvényesülni, csak az SW sikerességét fogja vissza. A helyére jövő Archie Goodwin mindenesetre nem sokat totojázott, és már a következő számban megszabadult a kissé banálisra sikeredett mellékszereplőktől. A történet szerint Solo gyorsan lelécel újdonsült barátaitól, miközben Luke új búvóhely után kutat… aztán csodák csodájára végül összetalálkoznak.

Goodwin persze nem hagyhatta teljesen figyelmen kívül Roy munkáját sem, ezért hát újra visszahozta Kalóz Jack-et. De csak azért, hogy aztán 2-3 képregényfüzettel később ki is nyírja.
Azonban Archie bármilyen jó munkát is végzett, az az igazság, hogy ezek a képregények mai szemmel már inkább megmosolyogtatók, semmint izgalmasak. Persze erről nem ő tehet. Az SW világa ekkor még gyerekcipőben járt, s mindössze egyetlen film és a benne látottak voltak azok, amikre támaszkodhattak. Épp ezért talán nem véletlen, hogy a legnagyobb sikereket a 17-ik számmal érték el, melyben végre nem dobták a hősöket különféle elbaltázott új bolygók és lények közé, de még csak túldimenionált űrkalózok se álltak útjukba. Egyszerűen elmesélték Luke régi életét. Azokról az időkről regéltek, mielőtt Luke elindult volna kimenteni Leia hercegnőt. A képregény olvasói láthatták, hogyan álmodozott a Tatooine-on, hogyan versenyzett a barátaival a Beggar Kanyonban és hogy keveredett bajba a buckalakókkal. A 17-ik szám óriási sikert ért el és zsákszámra jöttek az olvasói levelek, melyekben a lelkes rajongók újabb visszatekintéseket követeltek. Kíváncsiak voltak a Ep.IV-ben említett Klón-háborúra; arra, hogy Vader hogyan ölte meg Luke apját, és, hogy tulajdonképpen ki a fene is ez az Obi-Wan Kenobi… Az egyik levélíró odáig ment, hogy azt javasolta: indítsanak egy teljesen új képregény-sorozatot BEFORE STAR WARS címmel, amely másról sem szólna, csak az előzményekről. Ám mivel a Lucasfilm nem engedélyezte, hogy a képregények ilyen irányba menjenek el, így a Marvel kénytelen volt lecsillapítani a kedélyeket. A nagy nyomásnak persze nem lehetett teljesen ellenállni, ezért a 24-ik számban egy újabb előzményről rántották le a leplet. A történet egészen a Köztársaság korába nyúlik vissza, ahol Obi-Wan, mint fénykorában tevékenykedő jedi lovag jelenik meg!

Ma már furcsának tűnhet ez a szerelés, hisz látszólag oly magától értetődő, hogy minden jedi csuklyás köpenyben rója a galaxist. Pedig a Baljós Árnyak készítésénél még Lucas is gondolkozott valami komolyabb egyenruhán és sokáig úgy volt, hogy a jedik fekete vértet fognak viselni.
Az előzmények mellett azonban volt valami más is, ami állandóan a kívánságlisták élén szerepelt: Darth Vader. Vader elhelyezése a képregényekben azonban majdnem olyan problémás volt, mint az előzmények bemutatása. Archie Goodwin főleg attól félt, hogy ha Vadert túl sűrűn hozzák elő, akkor elkoptatott főgonosszá válik. Szerette volna, ha a sötét lovag minden megjelenése kellően erőteljesre sikeredne. De volt valami más is, ami Vader túlzott szerepeltetése ellen szólt: félő volt, hogy ellent mondanak vele a készülő új SW filmnek. Ezért hát csak egy mellékszál erejéig merték szerepeltetni, melyben egy fejvadász után kutat, aki tudja, hogy hol vannak a Halálcsillagot felrobbantó lázadók (a fejvadászt persze aztán Vader jól ki is nyírja).

S miközben Goodwin a képregény-füzetek hegesztésével foglalatoskodott, arra is volt ideje, hogy különféle újságoknak rövid, két-három kockás fekete-fehér SW szösszeneteket gyártson. Ezek az úgynevezett folytatásos stripek, amik tulajdonképpen feldarabolt nagyképregények voltak, melyek később összefűzött változatban is megjelentettek (ezekről bővebben majd később).

Beköszöntött 1980 májusa, és megérkezett az új SW film, vele együtt az új képregényadaptáció, természetesen Goodwin prezentálásában. A Birodalom visszavág képregényről összességében elmondható, hogy sokkal kiforrottabb és szebb, mint az elődjei. S most nem csak az Egy új remény képregényekre gondolok, hanem minden korábbi SW füzetre. A Marvelnél tényleg nagyon igyekeztek, hogy méltó prezentálást kapjon a Saga új fejezete. Vadert pl. itt sikerült először normálisan megrajzolni.

Ám ezek után alaposan fel kellett kötni a gatyát, hisz az olvasók elvárták, hogy tartsák a színvonalat, és ha lehet, ne csak kivitelben, hanem a történetben is. Persze, ez utóbbit nem igazán sikerült teljesíteni, de tény, hogy az Ep.V utáni képregények sokkal igényesebbek és sokkal közelebb állnak ahhoz az SW-hez, amit manapság ismerünk.
Többek közt a Bespinnek is köszönhető, hogy az alkotók rájöttek, hogy az SW világában nemcsak lepukkant telepek és csúnya lények vannak, hanem akad egy-két futurisztikus helyszín is. Így ezek után már bátran jöttek elő a gigászi városokkal és a monumentális felhőkarcolókkal… csak Han Solo hiányán nem sikerült túltenniük magukat. Csupán egy erőltetett „előzmény-történetben” tudták előkaparni, amiben az Ep.IV előtti életét próbálták bemutatni (sajnos még azt a szerencsétlen Kalóz Jacket is újra előszedték).
No de annyi baj legyen! A legtöbb szereplő végre erőre kapott, főleg Leia, aki a régebbi részekben csak úgy elvegetált. Néha beszólt egy-két csípőset, meg Luke-ról ábrándozott, de ezzel ki is fujt. A későbbiekben azonban kezdtek ráérezni a hercegnő nőiességére, és a ruhatárát is felturbózták egy kicsit (az Ep.V előtt minden képregényben ugyanazt a fehér köpenyt viselte és persze a kalács-frizurát ).

Végül aztán közel egy évvel az Ep.V után beköszöntött az 50-ik szám, amit egy speciális kiadással ünnepeltek meg.

A 40 oldalon terpeszkedő különkiadás egyrészt kedveskedett az újdonsült fanoknak, másrészt büszkén hirdette az SW franchise sikerességét. Úgy tűnt, Roy Thomas nem beszélt hülyeségeket, amikor arról beszélt, hogy az SW képregényekből akár az egyik legnagyobb comic-sorozat is válhat. És az elkövetkezendő pár hónap termése tényleg egész biztató volt, egészen addig, amíg be nem mutatták A Jedi visszatért.

Sok minden megváltozott: egyrészt kiderült, hogy Jabba nem egy nagy sárga rozmár, hanem egy felfújódott meztelen csiga; de ami még ennél is fájdalmasabban érintette a Marvelt: meghalt Vader és az Uralkodó, valamint a Birodalom is jól láthatóan kikapott. Miről lehet ezután mesélni? Sajna a Marvel csapatának nem sok használható ötletük maradt. Kedvenc hőseinket pitiáner kalandokban futtatták: Vader és Palpatine fenyegetését gonosz robotnők és felnagyított ganajtúróbogarak vették át, amik űrhajót vezetnek. Te jó ég!
Az egyik legfőbb baj persze az volt, hogy a főgonoszok mellett Archie Goodwin is kiszállt a Star Warsból. A helyét átvevő Jo Duffy sajnos nem igazán tudta átérezni vagy megérteni a Star Wars mitoszt.

Menetközben indult két másik Star Wars képregénysorozat is. Az egyik a Droids névre hallgatott, és néhány száma egész kellemes meglepetés. Mondjuk, eleinte nehezen tudtam eldönteni, hogy a készítők vajon komolyan gondolták-e, de aztán jól láthatóan paródiába fordult a sorozat és annak tényleg szórakoztató volt a maga módján. Ehhez hasonló jókat már nem tudok mondani az Ewoks sorozatról. Már maga az alapötlet is velőtrázó… egy képregény-sorozat, ami csak ezekről a kis macikról szól. Ráadásul a megvalósítás olyan, hogy a történetek akár a gumimacikról is szólhatnának. Idétlen banális mese-füzetek óvodásoknak.

Az Ewok-kalandok összesen 13 számot értek meg. A „normál” Star Wars füzetek pedig éppen a 107-ik számnál tartottak, amikor bekövetkezett az, amiről a bennfentesek már régóta tudták, hogy csupán idő kérdése: a Lucasfilm felbontotta a Marvellel kötött szerződését és visszavonta tőlük az SW jogokat. Ezzel 1986-ban egy közel 10 éves kapcsolat szakadt meg.

Hogy is lehetne összefoglalni az SW marveles időszakát? Nos, az ember bármennyire is megmosolyogtatónak tartja ezeket a korai füzeteket, mégis nosztalgikus érzéseket keltenek. Ma pedig már igazi kincsnek számítanak a gyűjtők körében. Épp ezért nem is tudnék igazán rosszat mondani róluk.

Star Wars (Dark Horse) – A kezdetektől a prequelekig

A ’86-os szakítás után még 5 évet kellett várni, mire Lucasék végre átnyergeltek a Dark Horse-ra. Az addig tartó ínséges időket csupán a 10-ik évfordulóra kiadott 3D-s képregények szakították meg ’87-ben. Ezekről sok jót nem lehet elmondani, azon kívül, hogy beszerzésük ma már egy kisseb vagyonba kerülne.
Végül aztán ’91-ben végre egymásra talált a Lucasfilm és a DH comics, s ezzel kezdetét vette az SW franchise egyik leggyümölcsözőbb kapcsolata. Maga az indulás nem volt éppenséggel katartikus, ugyanis fogalmuk se volt, hogy ’91-ben az emberek mennyire lesznek vevők a Star Wars képregényekre. Főleg, úgy hogy előtte évekig nem jött ki semmi a témában. Ezért inkább egy óvatos lépéssel kezdtek, és az első sorozatot csupán limitált példányban adták ki (ez konkrétan 100.000 darabot jelentett). Ez volt a híres Dark Empire sorozat, amely végül óriási sikert aratott, bár manapság már elég vegyes a megítélése. Az biztos, hogy a benne lévő rajzok simán köröket vernek bármelyik régi marveles füzetre, bár azt hiszem, ezzel nem dicsértem meg különösebben. A gyönyörű rajzokat viszont meglehetősen érdekesen színezték ki. Gyakorlatilag a zöld, a barna és a fekete különféle árnyalatain kívül alig használtak más szint. Lucas szerint a Dark Empire füzetek kifejezetten művésziek… nos, ha én idáig azért nem is mennék, azt azért el kell ismernem, hogy elég tetszetős a stílusuk. Viszont magával a történettel – finoman szólva – akadnak bajok. Csak röviden: hat évvel az endori csata után feltűnik a Császár klónja; jönnek a Halálcsillagnál is pusztítóbb fegyverek, Luke átáll a sötét oldalra… folytassam még? Mindezek ellenére az egyedi megvalósításnak köszönhetően a képregény nálam megállja a helyét.

A sorozat meglepően nagy sikerének köszönhetően ’95-ben két közvetlen folytatást is kapott a Dark Empire II – Boba Fett visszatér és az Empire’s End képében. Ezek éppúgy megtartották az elődjük stílusát (bár a végefelé egyre több szint használnak), mint az erősen kikezdhető történetvezetését, de legalább a végére Luke leszámolt az összes Palpatine-klónnal…

Az első Dark Empire sikere után máris megkezdődtek az új sorozat, a Classic Star Wars munkálatai. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy az új sorozat nem is volt igazán új, és ezért nem is nagyon kellett vele dolgozni. Mindössze annyit csináltak, hogy Archie Goodwin újságokban megjelent stripjeit egybefűzték és kiszínezték. Az eredmény megint csak erősen megkérdőjelezhető. Egyrészről Goodwin tényleg jól csinálta a dolgát, és az összefűzött változatoknak köszönhetően már nem csak a megveszekedett gyűjtök juthattak hozzá ezekhez a történetekhez, másrészről viszont ezek a stripek anno direkt úgy készültek, hogy az olvasó csak két kockát lát belőle egyszerre. Így egyben picit furán néznek ki, arról nem is beszélve, hogy a végeredmény nem túlzottan esztétikus.

Ennek ellenére a sorozat viszonylag sikeres volt és 20 szám jelent meg belőle. Miután kifogytak Goodwin régi munkáiból, Russ Manning ’79-es stripjeit kezdték egybefűzni immáron Classic Star Wars: The Early Years címmel. Ebből is össze tudtak hozni 9 füzetet.
A kiszínezett újrakiadások közben szerencsére nem tunyultak el a DH-s srácok: egy rendkívül ambiciózus projecten törték a fejüket. Olyan sorozaton agyaltak, amivel nagyságrendekkel jobban ki lehet tágítani az SW univerzumot. Tom Veitch és Kevin J. Anderson voltak azok, akik előálltak Lucasnak a nagy ötlettel: mutassuk be az SW történelmét! Olyan képregényeket akartak csinálni, melyek több ezer évvel a filmek eseményei előtt játszódnak.

Hát szó se róla, a Tales of the Jedi sorozattal a DH igen nagy fába vágta a fejszéjét. És hogy milyen lett a végeredmény? Pont olyan, amilyennek egy űropera előzményét elképzeli az ember. A 35 képregényfüzet szinte roskadozik a monumentalitástól. Számtalan szereplőt és bolygót vonultat fel, a galaxison átívelő háborúkról nem is beszélve. Ráadásul előfordult, hogy az egyes füzetek eseményei között is több ezer év telt el. Persze nem lehet minden tökéletes: a történet talán lehetne kacifántosabb és jobban átgondolt, néhány szereplő lelki világáról nem is beszélve. De minden hibájával együtt az egyik legérdekesebb és legjobb sorozat, ami a Dark Horse háza táját elhagyta.
A sorozattal ráadásul nem csak a múltját kellett megteremteni az SW saganak, de ki kellett találni a több ezer évvel ezelőtti arculatát is. Újra kellett formálni a fénykardok/űrhajók kinézetét, s ebben biza profi munkát végeztek.

Dióhéjban a történetről: Ulic Qel-Droma és még pár jedi-tanuló azt a feladatot kapja, hogy vessenek véget az Onderonon dúló polgárháborúnak. Bár a küldetést teljesítik, hamar kiderül, hogy az Onderonon sötét titkok lapulnak, méghozzá az ekkorra már elporladt és elfeledett Sith Birodalom titkai. A Sith Rend lassan újraéled, Exar Kun és a sötét oldalra állt Ulic Qel-Droma hathatós segítségével kitör a Sith háború… Röviden ennyi. A későbbi számok már 5000 évvel a film előtt játszódnak a Sith Birodalom korában; egy olyan korban, amikor a hypertér-ugrás még felért egy öngyilkossággal. Itt az ősi Sith Birodalom ütközik meg az ekkor még szárnyait bontogató Köztársasággal.
A Tales of the Jedi legjobb részei mégis a Redemption címet viselő alsorozathoz tartoznak, melyben a monumentalitás helyett a drámára helyezték a hangsúlyt, meglepően jól.
Összességében elmondható, hogy a rajzok nagyon igényesek. Igaz, a stílusuk történetenként változó, de ez jót is tesz nekik. Szintén dicséretes, hogy a marveles számokkal ellentétben ezúttal fel mertek vállalni némi durvulást is. No, nem kell félni, nem kellett térdig gázolni a vérben, de egy-két jelenet erejéig kicsordult a vörös nedű. Ami egyáltalán nem baj, mert legalább súlyt adott az akciónak. Ez aztán meghatározta az összes későbbi SW képregény arculatát.

Mindenesetre Lucas le se tagadhatná, hogy nagy hatással voltak rá ezek a füzetek. Ha történetük nem is, de látványviláguk annál inkább. Itt tűnik fel először pl. kétélű fénykard. Hasonló ahhoz, amilyet majd Darth Maul is forgat.
S talán némi tisztelgésnek is felfogható, hogy Lucas az Ep.III-ban Palpatine szobájában elhelyezett egy domborművet, ami az egyik régi Sith háborút ábrázolja (akkor látható, amikor Palpi felfedi a kilétét Anakin előtt).
Hamarosan elindult a Droids című sorozat is. Nem kell megijedni, ezúttal nem a marveles képregények újrarajzolásáról vagy újraszinezéséről van szó. Az új füzeteknek mindössze annyi közük van a régi Droids sorozathoz, hogy ez is görbe tükrön át tekint az SW világra, s nem szabad túlzottan komolyan venni.

Ahogy a Star Wars képregények egyre népszerűbbekké váltak, úgy a DH is egyre inkább ráerősített a kiadásukra. Míg ’93-ban csak 14 SW füzet jelent meg összesen, addig ’95-re ez a szám 47-re ugrott (volt olyan hónap, amelyikben 7 új SW képregény jelent meg!).

A DH csapata egyre inkább bővítette az SW részleget, s szerencsére ezúttal a mennyiség nem ment a minőség rovására. Mondjuk, azt sajnálom, hogy a Jabba, the Hutt füzetekre nem állítottak rá egy tehetségesebb rajzolót. A történetek egész jók és ki ne akarná jobban megismerni a galaxis leghájasabb gengszterét?

Szintén ekkoriban alkották meg a Heir to the Empire füzeteket is, ami azért egyedülálló, mert ez volt az első eset, hogy egy SW regénynek készült el a képregényadaptációja. Ráadásul nem is akármilyennek! A ’91-ben megjelent Thrawn-trilógia könyvei (itthon A Birodalom örökösei, Sötét Erők ébredése, és Az utolsó parancs címen ismertek) rajongói körökben a mai napig óriási népszerűségnek örvendenek. Sok helyen Ep.VII-VIII-IX-ként kezelik (nálunk így is adták ki). Zahn a könyveiben Lucas számos régebbi ötletét gondolta tovább. Érdekességképp meg lehet jegyezni, hogy A Jedi visszatérnél még Lucas volt az, aki kitalálta a bolygó méretű fővárost, melyet ő akkor még Császárvárosnak hívott. Ám végül Zahn volt az, aki ezt a bolygót elkeresztelte Coruscantnak és elsőként építette bele egy SW műbe.

A Thrawn-trilógia valamivel az Ep.VI után játszódik, amikor a Lázadók már „visszafoglalták” Coruscant-t és éppen az Új Köztársaságot igyekeznek megalapítani, miközben Luke-nak szinte a semmiből kell újrateremtenie a Jedi Rendet. Ám a Birodalom még nem szűnt meg teljesen, és a maradványai továbbra is erősen tartják magukat, főleg Thrawn admirálisnak, a Birodalom új vezetőjének köszönhetően… (Csak tisztázásképp: ezek a sztorik a Dark Empire története ELÖTT játszódnak.)

A trilógia első könyvét feldolgozó Heir to the Empire képregény-füzetek szintén óriási sikert arattak, hisz végre vizuális formát öltöttek Zahn sorai (sokan a mai napig arról ábrándoznak, hogy egyszer ezekből is film készül… mondjuk én megvagyok nélkülük). Később a másik két résznek is elkészültek a képregény-változatai.

Mindenesetre a Dark Horse-nak sem kell szégyenkeznie. Ha nem is kimagaslót, de szép grafikákat tettek le az asztalra és viszonylag jól sikerült összetömöríteniük a regények sztoriját (melyek szerintem túlságosan is elütnek a filmek hangulatától/ látásmódjától, de ez már csak az én nyűgöm). Külön kuriózum, hogy a sorozat harmadik darabja máig az egyetlen hivatalos SW képregény, amiben Leia meztelenül tűnik fel (erről is kaphatnánk egy kockát? – A szerk). Az már más kérdés, hogy a szemfüles grafikus annyi árnyékot rajzolt a jelenetbe, hogy szinte semmit se látni (és csak azért se rakok be erről képet) (a francba! – A szerk.). A másik érdekesség, hogy Az utolsó parancsban látható az első vizuális utalás Padméra.

Állítólag a rajzolóknak megengedte Lucas, hogy körülnézzenek a Baljós Árnyak forgatásán és rajzolt formában is megörökítsék Natalie Portmant (az előtérben Leia és újszülött gyermeke látható).

A Heir to the Empire sikerén felbuzdulva később megcsinálták a Splinter of the Mind’s Eye adaptációját is. A nálunk csak Erőpróba címen megjelent regény volt az első SW írás, még ’78-ban. Alan Dean Foster művében akad jó pár olyan dolog, ami mai szemmel már elég komolytalannak hat: Luke nem sokkal az Ep.IV után levágja Vader karját; itt még szerepel az úgynevezett Kaiburr kristály, az SW világ Szent Grálja, amiről aztán egyetlen más SW műben sem esik szó.

A novella-adaptációk sorából mindenképp ki kell emelni a Birodalom és a Jedi eseményei között játszódó Shadow of the Empire-t is. Azt hiszem, kevés SW regény kapott ehhrz fogható kampányt. A regény után nem sokkal megjelent a számítógépes játékváltozat is, amihez John Williams sem szerezhetett volna szebb zenét (anno külön zenei CD-n is meg lehetett venni), aztán jöttek a shadow-zos bögrék, pólók, meg ki tudja mik… pont a képregény-változat maradt volna ki? (Vannak pletykák, melyek szerint előbb-utóbb el fog készülni az animációs változat is.)
A Dark Horse annyira belemelegedett a sztoriba, hogy elkészítették a folytatását is Shadow of the Empire – Evolution címmel, amelynek megalkotásában az eredeti regényt jegyző Steve Perry is segédkezett.

Szintén még ’95 derekán indult el az X-wing Rogue Squadron sorozat is, ami a DH egyik legsikeresebb SW sorozata. Nagyban támaszkodtak az X-wing: Rogue Squadron regényekre, és átvettek belőlük jó pár szereplőt is (de itt nem szolgai másolatról van szó!). A 35 füzet mindegyike a Lázadók vadászpilótáinak elit-alakulatát helyezi előtérbe, amely nagyrészt a gépeken, de néha a földön is írtja a gonosz Birodalmiakat. Az egyik alsorozatban a Battlefront: Tatooine-ban pedig a kedvenceim, a B’omarr szerzetesek is kapnak pár kockányi szereplési lehetőséget.

Ahogy teltek-múltak a hónapok egyre több sorozat látott napvilágot, melyek nagy részét megpróbáltam a fentiekben ismertetni – a teljesség igénye nélkül. Végül beköszöntött 1997 májusa, a Star Wars 20-ik évfordulója: bemutatták a filmek speciális változatait.
Szinte adta magát, hogy újra kijöjjenek a trilógia képregény-változataival. Meglepő módon azonban a Dark Horse ahelyett, hogy teljesen új rajzokat csinált volna, inkább lucasos módra elővették a régi marveles köteteket és újraszinezték, illetve újrarajzolták őket. Persze ezt csak a Birodalommal és a Jedivel tudták eljátszani. Az Ep.IV-et könnyebb volt teljesen újrarajzolni, mivel a régi változat alig hasonlított a filmhez… ennek köszönhetően messze ez sikerült a legjobban a speciális változatok közül.

1998-ban aztán megjelent a trilógia MANGA-változata is, amit először kifejezetten a japán piacra szántak, ám a nagy érdeklődésnek köszönhetően később nyugaton is bemutatták. Erről a változatról annyit, hogy elsőre furcsának tűnhet, hogy fekete-fehér, de nem csak ezért vagyok kénytelen megállapítani, hogy nagyon egyedi módon űzik odaát a ’képregény művészetet’. Sokkal jobban érzékeltetik a mozgást, a karakterek pedig sokkal erőteljesebben fejezik ki az érzelmeiket. Mondjuk. töményen nem tudom mennyit bírnék belőle elviselni, de érdekességnek kifejezetten jók a Star Wars Mangák (az Ep.IV mangája Hisao Tamaki nevéhez fűződik; az Ep.V-é Toshiki Kudohoz, az Ep.VI pedig Shin-Ichi Hiromotohoz… mindenki megjegyezte?).

A Baljós Árnyak bemutatójáig még két fontos sorozat látta meg a napvilágot. Az egyik a Császári testőrséggel foglalkozó Crimson Empire, amely azon DH-s képregények közé tartozik, melyek rajongói körökben igazi kult-státuszt vívtak ki. A történetről:
Már jócskán az endori csata után járunk; a polgárháború véget ért, és az Új Köztársaság stabilizálódott. Kir Kanos az utolsó, még élő császári gárdista. Legalábbis ő így tudja. A többiek mind meghaltak a Yinchorri kiképzőközpont elleni ostromban. Ám hamarosan kiderül, hogy van még egy testőr, aki életben maradt, mégpedig az, aki egykor elárulta és lemészárolta őket: itt az idő, hogy Kir Kanos előszedje a két pengéjét, és véres bosszút álljon.
A Crimson Empire úgy jó. ahogy van. Pofás sztori, remek rajzok és még hangulat is akad. Bárcsak mindegyik ennyire színvonalas lenne! Természetesen a siker se maradt el, úgyhogy el is készülhetett a Crimson Empire II: Council of Blood sorozat (én inkább az első szériát preferálom).

Nem tudom, hogy szándékos-e vagy véletlen, de van egy érdekes párhuzam a Crimson Empire és az Ep.II egyik jelenete között. A CE-ben az egykori testőr-mészáros azzal szórakoztatja magát, hogy egy fémgömböt lebegtet, míg az Ep.II-ben Anakin cselekszik hasonlóképpen.

A másik fontos széria a Jedi Academy – Leviathan, ami cirka 13 évvel a Yavini csata után játszódik. Az ekkorra már kissé koros Luke továbbra is a Jedi Rend újraszervezésén ügyködik. Itt főleg az új tanulók első szörnyes kalandjait izgulhatjuk végig. Tulajdonképpen a sztoriban nincs semmi kiemelkedő, viszont a rajzok elég jók (bár Luke-on jobban is meglátszódhatna az idő múlása), és téma-választás se a megszokott. Mondjuk Coruscant lehetett volna kevésbé giccses.

S ezzel el is érkeztünk 1999 májusáig, a Baljós Árnyak bemutatójáig. Ezzel új időszámítás kezdődik a Star Wars művek történetében és természetesen a képregényekében is. A további fejleményekről a következő írásban számolok be, addig is hangsúlyoznám azt, amit már korábban írtam: ezaz összeállítás nem a teljesség igényével készült, de azért igyekeztem az összes fontosabb sorozatot megemlíteni. Külön köszönet jár Modinak, amiért felhívta a figyelmemet egy-két érdekességre.

Bomarr, 2005.12.02, dvdextra.hu