Bundás Vénuszok

Guido Crepax rajzmozija

Bruno Crepax erotikus képregényeit mindenestül a mozgókép ihlette: a képzelet a mozihősöké, a montázst szerkesztő kéz Eizensteiné.

Hasonlóan ahhoz a folyamathoz, amely során a ’60-as évek elejétől a tömegfilmbe beszivárgó szexualitás megreformálta a hagyományos narratív struktúrákat, az európai képregényművészet is nagy mértékben a felnőtteknek készült erotikus daraboknak köszönhette teljes modernizálódását. Amit Russ Meyer eksztatikus bűnügyi filmjei, Jesus Franco és Jean Rollin eroto-horrorjai vagy Borowczyk kosztümös szexfantáziái jelentettek a megkopott műfaji sablonok számára, azt a létfontosságú vérfrissítést hozták el a filmmel szinte egyidős művészi forma számára az olyan francia és olasz sorozatok, mint Jean-Claude Forest Barbarellája (1962), Allesandro Angiolini Isabellája (1966) vagy Philippe Druillet Lone Sloane-je (1967). A lázas, számtalan újítóval teli évtized legfontosabb és legradikálisabb képregényforradalmára manapság visszatekintve egyértelműen egy olasz alkotó, a fumetti per adulti (felnőtt képregény) magányos géniusza, a hetvenéves korában, tavaly elhunyt Guido Crepax.

A reklámgrafikusból lett milánói rajzoló széleskörű ismertségét elsősorban a ’70-es években folytatott adaptációs munkásságának köszönheti, amelynek gerincét az európai erotikus irodalom gyakorlatilag valamennyi alapművét feldolgozó képregényadaptációk jelentik, az O történetétől kezdve (1973) az Emmanuelle-n (1978) és Sade Justine-jén (1979) keresztül a Bundás Vénusz igen szabad Sacher-Masoch-interpretációjáig (1983). Crepax igazi arca és valódi jelentősége azonban az ezeket megelőző szerzői sorozatokban mutatkozik meg: elsősorban az 1965-től egészen a ’90-es évek közepéig tartó Valentina-szériában és az 1968-1971 között rendszertelenül felbukkanó Bianca-történetekben. Miként a későbbi feldolgozások esetében, a címek ezúttal is női hősön alapuló vágytörténeteket takarnak, a párhuzam azonban Valentina és Bianca meséi között nagyjából ennyiben ki is merül. Valentina (akinek figurája Crepax első sorozatából, az 1965-ös Neutron szuperhős-képregényéből lép elő és lesz a főhős barátnőjéből önálló hősnővé) szabad akaratú emancipált nőalak: kiskamasz fia nevelése mellett sikeres milánói divatfotósként dolgozik és aktívan részt vesz a város radikális szellemi mozgalmaiban – családnevét egy neves olasz ellenálló párosról, Carlo és Nello Rosselliről kapta. A dolgos hétköznapokból azonban minden egyes történetben kizökkenti valamilyen szokatlan élmény, amelyet aztán erotikus álomképek sorozatán keresztül dolgoz fel, legyen az egy különös éjszakai találkozó egy kihalt templomtéren vagy akár kisfia kalandképregényei, amelynek űrhajós vagy kalózhősei azután felbukkannak hálószobájában. Bianca ezzel szemben teljesen irreális karakter: míg Valentina személyigazolvánnyal és szabad akarattal rendelkezik, sőt (képregényhősök közt kuriózumként) öregszik is, Bianca csupán egy megelevenedett, multifunkcionális szexjátékszer egy olyan többrétegzetű álomvilágban, amelyről még azt sem tudhatjuk biztosan, vajon ő álmodja-e. Crepax egy-egy történet címével többször is utal arra, hogy ezúttal a valódi Biancával találkozunk, az oldalak azonban hamarosan elvesztik a realitás kontextusát és az olvasó ismét együtt kóvályog a hősnővel egy kiismerhetetlen világban. Crepax rajzfigurái gyakorta ismert modellekből születtek, filmsztárokból (mint Erich von Stroheim, Errol Flynn) vagy regényhősökből (Ahab a Moby Dickből, Frankenstein szörnyetege), Valentina például Louise Brooks emblematikus Luluját mintázza az 1927-es Pandora szelencéjéből: Bianca azonban csupán a vágy titokzatos tárgya, leginkább úgy érdemes tekinteni rá, mint Valentina rendre felbukkanó önállósult ösztönénjére – alakja annak idején abból a vágyból született meg, hogy Crepax végre megrajzolhassa mindazt, amit a Valentina-sorozat kiadója cenzurális okokból nem engedett neki. Ezt jelzi árva keresztneve is: bianca, azaz „fehér”, egy üres lap, amit tulajdonosa tölt meg tartalommal – mint ahogy ez meg is történik a Tébolyda című epizódban, amelynek végén a lekötözött lány csupasz testét kínzója teleírja a korábbi események szenvtelen krónikájával.

A Valentina és a Bianca sorozatai egyaránt szado-mazochisztikus vágyálmok, amelyek valóság és fikció tekintetében úgy illeszkednek egymáshoz, akár a Tao félkörei: míg az előbbi esetében a szilárd történet kereteit belülről feszítik az álomképek, addig az utóbbi epizódjait öntörvényűen egymáshoz kapcsolódó szürreális víziók képezik, épp csak felsejlő valóságmaggal. Crepax egyik legfontosabb vonása épp a szexuális tartalomból fakadó onirikus cselekményvezetés: szemben a Batman, Corto Maltese és Snoopy sorozatok követhető linearitásával (amelyhez későbbi regényadaptációival Crepax is visszatér), Bianca meséi inkább a képregény Alphaville-jét vagy Szerelmem, Hiroshimáját jelentik, amelyekben az állandó erotikus fantáziák hivatottak igazolni az álomnarratívát. Crepax hatása éppúgy tetten érhető a hasonszőrű filmverziók szado-mazo ikonográfiájában (ld. Jesus Franco csodálatos Succubusa vagy Robbe-Grillet-től A gyönyör fokozatos csúszásai), mint azok dekódolhatatlan szüzséjében, miközben a rajzoló is előszeretettel idéz meg munkáiban szürrealista mozikedvenceket, köztük A nap szépével vagy az Iszonyattal.

Oldalak: 1 2