Batman: A mozifilm antológia (DVD)

Batman, 1989

Ha valaki a nyolcvanas évek elsõ felében képes volt Batmant kiáltani Hollywoodban, az akár szedhette is a sátorfáját. A kutya se volt kíváncsi a képregényfilmekre; Superman épp a minap szerepelt le, a Denevérember utolsó jelenése a filmvásznon pedig a hatvanas években történt egy színes-szagos transzvesztita-fetisiszta borzalom formájában. Aztán jött Frank Miller és újradefiniálta a hõst Az elsõ év címû nagysikerû képregény-sorozattal. Neki köszönhetõen nem csupán az egész szuperhõs világ pezsdült fel hirtelen, de az Álomgyár is rámozdult a rajzolt kalandokra.

Idõközben a Pee-Wee nagy kalandja címû filmmel váratlanul sokat szakító Tim Burton és Sam Hamm forgatókönyvíró azon ügyködött, hogy gyõzze meg a hollywoodi hatalmasokat arról, hogy itt lenne az ideje annak, hogy Batman visszatérjen a nagyvászonra, egyelõre sikertelenül. Pár évvel késõbb a Beetlejuice-szal ismét váratlanul sokat szakító Tim Burtonre már úgy néztek, mint egy csodagyerekre, s Frank Millernek hála pár év alatt Batman ázsiója is rengeteget nõtt: a Warner beadta a derekát, de a nagyfõnökök keze azért erõsen remegett szerzõdéskötés közben.

Hihetetlenül nagy volt a felhajtás a forgatás körül: mindenki a bõregér nagy visszatérésérõl regélt, s mindenképp látni akarta, hogy fest majd a beígért új gúnya. A Warner persze nem engedte, hogy bármilyen infó kiszivárogjon a forgatásról, a szereplõket és a stábot szigorú titoktartás kötötte, és mikor az elsõ elõzetes óriásit robbantott, az egész világ tudta, hogy 1989 nyarán egy filmet mindenképp meg kell nézni.

Nem mondhatnám, hogy a bemutató idején engem is elragadott hév: köztünk szólva Prince betétdalai jobban érdekeltek, mint az a film, amelybõl a számos hangmintát csórta. Mostanság Prince, vagy az artista, akit hogyishívnak már kevésbé foglalkoztat, de Tim Burton Batmanjét sem sikerült túlságosan megkedvelnem. Maga Burton se szívesen emlékszik vissza Batman elsõ kalandjára: a forgatás során akkora nyomás nehezedett rá, hogy folyamatosan betegeskedett, és az sem volt rá túl jó hatással, hogy a forgatókönyvet állandóan kiráncigálták a kezébõl, hogy másnap valami egészen mást adjanak a kezébe.

Pedig Burton a Miller féle nyomvonalat kívánta követni olyan környzetben, melyben a harmincas évek (az a kort, amikor Batman megszületett) kötnek házasságot a jelen technológiai vívmányaival. Ezt az elképzelését sikerült is megvalósítania, a film története viszont a produkciós hercehurcának és Burton hozzáállásának köszönhetõen fokozatosan szétmorzsolódott. A rendezõ ugyanis sosem volt sztorifüggõ, saját bevallása szerint a plotnál fontosabb a tálalás, és minden bizonnyal többet idõzött Jack Nicholson sminkjének felkenésével, mint a szkript hibáinak orvoslásával.

Sokan azt kritizálják, hogy Burton verziója eltért a klasszikus alaphelyzettõl: Bruce Wayne (Michael Keaton) szüleit nem egy névtelen, illetve kisstílû bûnözõ ölte meg, hanem Jack Napier (Jack Nicholson), aki késõbb Jokerré vált. Nincs ezzel az elgondolással semmi baj, sõt! Joker és Batman ugyanazon én két oldala. Jack Napier tehet róla, hogy Wayne-bõl Batman lett, a gengszter pedig Batman jóvoltából lesz Joker. Kettejük életútját nézve nem csak itt lehet párhuzamot vonni: mindketten álarc mögé bújnak, habár Joker azért, hogy külsõ torzultságát rejtse el, míg Wayne lelkének groteszkségét vetíti ki alteregójára (hisz nevezhetjük normálisnak azt az embert, aki denevérruhába öltözve ugrándozik a házak tetején az éjszaka közepén?). S naná, hogy mindketten ugyanarra a nõre (Kim Basinger) hajtanak rá, két kakas pedig nem fér meg egy szemétdombon…

Jack Nicholson élete legnagyobb üzletét kötötte meg, mikor gázsiról lemondva csak annyit kért, hogy részesedhessen a bevételbõl: a Batman ugyanis csak Amerikában 250 millió dollárt hozott, amely még most, 16 év múltán is irigylésre méltó teljesítmény. Ebbõl Nicholson állítólag laza 50 milliót tehetett zsebre, s mindezért cserébe mit mûvelt? Ripacskodott egy sort, és nem egyszerûen csak a háttérbe lökdöste a fõhõst, hanem még el is temette. A meglehetõsen szûkszavú, kevés manírral dolgozó Keaton szemlátomást feszeng a gumigúnyában; érdekes, hogy Tim Burton legutóbbi filmjében, a Beetlejuice-ban pont õ volt az, aki õrületes harsánykodásával mindenki mást elhalványított a vásznon: kölcsön kenyér visszajár, vagy rosszul sült el a diverzifikáció?

Burton nem akciórendezõ: az aprólékosan kidolgozott díszletek közé csak úgy behajigálja a petárdáit, mégis üdítõ érzés CGI-mentes szuperhõs filmet látni, habár egy-két miniatûr effektus azért megmosolyogtató…

A film értékelése: 65%

Batman visszatér, 1992

Bár a Warner eleve úgy készült rá, hogy az év blockbusterét hozza össze, még a stúdiót is meglepte a Batman óriási sikere: a nyolcvanas évek harmadik legjövedelmezőbb produkciójának folytatás kellett! Tim Burton először hallani sem akart a bőregérről, és inkább egy fura sráccal foglalkozott, akinek ollók voltak a keze helyén, aztán a producerek győzködése és az egyre vaskosabb csekkek meggyőzték arról, hogy érdemes még egyszer kiruccanni Gothamba. Egy feltételt szabott csupán: kapjon szabad kezet.

Érdekes hát, hogy a teljes önkontroll (illetve annak hiánya) ellenére a Batman visszatér nem sokban különbözik Batmantől: ami az első részben működött, az a folytatásban is dicséretet érdemel, ugyanakkor az első film csorbáit most sem sikerült kiköszörülni. Nem mintha nagyon akarták volna. Burton nem úgy állt hozzá az új projecthez, mint egy folytatáshoz, hanem megpróbált tiszta lappal nyitni: úgy tekinteni a filmre, mint egy teljesen más Batman-sztorira. Sok tekintetben ezért a második Batman-film inkább egy remake, ugyanaz a film más gonoszokkal, amely akár játszódhatna az első rész előtt is – és most tekintsünk el Bruce Wayne cérnavékony utalásaitól az előző fejezet sikongató szőkéjére.

Gothamban semmi sem változott: az örökös tél közepette groteszk külsővel és lélekkel megvert szupergonoszok szövögetik sötét terveiket, melyek végső célja a város leigázása. A hidegvérű Pingvin (Danny DeVito) a csatornákban építgeti birodalmát, és a nagy felemelkedésre készül – a szó szoros értelmében véve, ezért behálózza a város korrupt vezetőjét, Max Shrecket (Cristopher Walken), aki úgy fest, mint Frankenstein és a Fehér Boszorkány szerelemgyereke egy hosszú tivornya után. Az ő fejére hajt az identitászavarral küszködő Macskanő (Michelle Pfeiffer), aki akár Batman szövetségese is lehetne, ha hajlandó lenne megtűrni a konkurenciát maga mellett.

Mindenki részt akart vállalni a folytatásban. Hollywood valamennyi bejegyzett színésze elzarándokolt Tim Burton irodájához, Sean Young – akit lovasbalesete miatt Kim Basinger váltott le az első részben – házi gyártású macskakosztümben vonult fel Burton előtt, hátha… A hatalmas érdeklődés ellenére Burton jóval kisebb stábbal, már-már családias környezetben forgatta le a folytatást, ezért a második epizódot sokkal inkább tekinti sajátjának, mint a szérianyitó filmet. Igazán kár, hogy jó barátjának, Michael Keatonnak a forgatókönyv most még kevesebb lapot osztott, mint legutóbb. Batmannek az első filmben még csak egy gonosszal kellett megküzdenie (ha eltekintünk Jack Palance rövid vendégszereplésétől), most viszont már három markáns rosszfiút is helyre kell tennie, ezért a szükséges püfölésen és összevont szemöldökű nézésen kívül vajmi kevés ideje marad a kibontakozásra – jelmezben vagy nélküle egyaránt.

No persze, Walken, DeVito és főleg Pfeiffer úgy tombol a vásznon, mint még soha. Pfeiffer átalakulása a teszetosza titkárnőből (szív)döglesztő dominává szenzációs, az is nyilvánvaló, hogy DeVito Pingvin szerepére született, nekem mégis Walken alakítása tetszett a legjobban: a színészveterán apró rezdülésekkel, finom gesztusokkal ábrázolja a sötét lelkű bürokratát, pedig senki sem rótta volna fel neki, ha őrületes szélsőségekből építkezik, hisz Gotham olyan, mint New York karikatúrája: ha egyéniségre vágysz, akkor valami őrületes dolgot kell művelned. Még szerencse, hogy a Nagy Almában eddig senki sem gondolt arra, hogy rakétákkal felszerelt pingvinekkel álljon csatasorba.

Danny Elfman ismét olyan filmzenét írt, amely egyszeri meghallgatás után is felejthetetlen, a díszletek és a jelmezek káprázatosak, a rendező pedig gyermekkori félelmeiből és vágyaiból gyúr látványosan groteszk elegyet, ahogy azt tőle már korábban megszokhattuk, a Batman visszatér szíve mégis hideg: nehéz együtt érezni ezekkel a figurákkal, csodálni vagy félni őket pedig egyenesen képtelenség. Bennem csupán egyetlen gondolat fogalmazódott meg a film nézése közben: valaki enyhíthetne már e szerencsétlen bagázs szenvedésén.

A film értékelése: 60%

Oldalak: 1 2 3 4