Földi poklok (Constantine)

Hollywood nagyon szereti a képregényeket. Már tucatjával adaptálták őket filmvászonra több-kevesebb sikerrel. Bár a tengerentúlon egyik sem bukott meg, Magyarországon más a helyzet: szinte mindegyik elvérzett a mozikban. Még azok is, amelyeknek általában nem kellett volna.

Például az X-Men mindkét része a maga nemében kitűnő mozi volt, de itt nagy hátránnyal indult, mert az alapjául szolgáló comics szinte teljesen ismeretlen. Ez persze nem változtat azon, hogy ezeknek a filmes adaptációknak a zöme valóban nagyon harmatosra sikerült. Gondoljunk csak a Daredevil – A fenegyerek című tévedésre vagy az abból kifejlődött, most futó rettenetes Elektrára. Ami a képregény rajongóinak megvalósulás, a jó ízlésű filmrajongónak kínos szenvedés. A kakukktojás Sam Raimi Pókembere volt. Ez az eredeti comics rajongóinak csalódás volt, a mozipénztáraknál pedig vadul csilingelt a kassza.

A Constantine, a démonvadász viszont igen jól sikerült darab, még az eddig etalonnak tartott X-Men-adaptációkat is lekörözi. Végre sikerült megtalálni azt a hangvételt, képi világot és dramaturgiát, amely élővé tesz egy ilyen alapanyagot mozgóképen. A Hellblaizer ráadásul súlyos alapanyag. Antihőse, John Constantine (Keanu Reeves) az emberbőrbe bújt angyalok és démonok felismerésének képességével született. Egész életében menekült azok elől a szenvedések elől, amelyeket látomásai okoztak. Öngyilkosságot kísérelt meg, de néhány másodperc klinikai halál után visszatért az életbe. Hibázott, és tudja, hogy a pokolba fog ezért kerülni. A világból kiábrándult, az egek urával haragban álló Johnból ivás- és személyiségproblémákkal küszködő, megkeseredett hős lesz, aki megveti a hősiesség eszméjét. Egyszóval jó kis alapanyag.

Francis Lawrence rendező pazar alapötlete, hogy nem klasszikus film noirt készített az alapanyagból, hanem úgynevezett szürke mozit. Mellőzte az álomgyárra oly jellemző fekete-fehér technikát, egyetlen figura sem egyértelmű. Mindenkiben van valami jóság, de egyben valami sötét gonoszság is. Sőt a menny és a pokol a mi világunkkal együtt létezik, tehát minden földi helynek legyen meg a maga túlvilági megfelelője. Ez az alvilág bemutatásának forradalmi módszere a mű igazi ereje. Egy ötlet, amely ugyan nem emeli ki a kommersz filmek sorából, de a legjobbak közé repíti. A színészválasztásra sem lehet panasz, Keanu Reeves ugyan nagyjából mindig ugyanolyan, de (vagy ő, vagy a menedzsere) nagyon tud szerepet választani. A prímet mégis a svéd Peter Stormare viszi, aki néhány jelenetében – amelyben magát az ördögöt alakítja – megmutatja, hogy trendi, futószalagszagú produkcióban is lehet emlékezeteset nyújtani.

Népszabadság
2005. április 20.