Paul Auster

Paul Auster 1947-ben született Newarkban (New Jersey). A Columbia Egyetemet 1970-ben végezte el, majd – miután egy ideig matrózként dolgozott olajszállító hajókon – Franciaországban kötött ki, ahol előbb telefonközpontos lett Párizsban, aztán pedig egy dél-franciaországi gazdaság gondnoka. 1974-ben tért vissza New Yorkba, ahol – ahogy azt az Üvegváros (Tükörváros) első lapjain olvashatjuk – „több kötet verset is publikált, drámákat, kritikákat, esszéket írt, számos hosszabb fordításon dolgozott. Később azonban egyszerre feladta mindezt”.

Az irodalmi élettől való „elfordulását” követő első műve az 1982-es The Invention of Solitude (A magány felfedezése) című kötet, melyet közvetlenül apja halála után kezdett írni, s amelyben apja portréjának megrajzolására tesz kísérletet. Auster szerint e könyv a kudarcról szól, annak lehetetlenségéről, hogy az irodalom eszközeivel bárki személyiségét is megérthessük. ő maga e művét egyfajta fordulatnak tartja pályáján, írói hírnevét azonban majd csak az 1985-től megjelenő New York trilógia darabjaival alapozza meg. 1982 előtt Auster – aki a diákmozgalmak kellős közepén járt egyetemre, s aki mint egyetemista a korabeli 10 legveszélyesebb USA-ban körözött bűnöző közül hetet személyesen ismert –, úgy vélte, a maga élettörténetéről, élményeiről, és tapasztalatairól nincs mit írnia. Ezen álláspontját módosította az apjáról írott könyv, melyben rátalál arra a közvetlen, személyes hangra, ami később minden írását jellemzi, függetlenül attól, hogy az mennyiben fikció, s mennyiben kerülnek bele saját életének epizódjai. Austernél e kettő sosem függetlenedik egymástól, majd minden történetében feltűnik valaki, aki többé-kevésbé az ő alteregója. A Timbuktu több pontján például saját nevén jelenik meg, jóllehet a főszereplő nem emlékszik rá pontosan: „…összeszedte eszét, és a kollégiumi szobatársáról kezdett mesélni (arról, aki 1968-ban bevitte a kórházba); később ez az Anster? Omster? vagy hogy is hívták? írt néhány egész olvasható könyvet, és megígérte, hogy keres egy kiadót Willy versei számára…”.

A New York trilógia első kötetében, az Üvegvárosban (Tükörvárosban) Auster ezt a nevekkel való játékot odáig viszi, hogy már-már az olvasót is zavarba ejti. Az első oldalakon bemutat egy írót, Daniel Quinnt, aki – mint előbb idéztem – föladja irodalmi ambícióit. Ezt követően megélhetési krimiket kezd írni, évente egyet-egyet (ami pontosan megfelel annak, ahogy ezt követően – legalábbis az Egyesült Államokban – a trilógia kötetei megjelennek). Detektívtörténeteit William Wilson álnéven publikálja, kéziratait egy ügynök közvetítésével juttatja el a kiadóhoz, anélkül, hogy személyesen bármelyikükkel is érintkezne. A történetben e rövid bemutatás után csörren meg a telefon, melynek túloldalán egy ismeretlen hang Paul Austert keresi.

„Nincs itt senki ilyen nevű ember” – válaszolja Quinn, aki a másnap megismételődő telefonhíváskor mégis úgy dönt, hogy eljátssza Mr. Auster szerepét. Nem tudom melyik olvasóját miként érinti e fordulat, hogy a szerzőt is így hívják? Mindezt persze az indokolja, hogy a kötetben ugyanaz a személy többféle szerepben is megjelenik. Így az Üvegváros (Tükörváros) inaktív írója (Quinn) sem szűnik meg íróként gondolkodni, bár közben „csak” krimiket ír (Wilson). Mint Auster későbbi kötetei, ez a regény is tele van, időnként már-már kisebb esszékké kerekedő írói – adott esetben nyelv-filozófiai, filológiai, filozófiai (vagy a Holdpalotában az amerikai festészettel kapcsolatos) – jegyzetekkel, amelyek pazarul stimulálják ezt a detektívregényként is épp elég fordulatos történetet. Quinnek ugyanis úgy kell eleget tennie „a város legjobb magándetektívje” elvárásnak, hogy e szerepet ő addig csakis mint krimi-író ismerte.

A New York trilógia magyarul a Modern könyvtár 608-ik köteteként, 1991-ben jelent meg. Ezt követte 1993-ban a Holdpalota, 1995-ben A véletlen zenéje. Nem sokkal később játszani kezdték a mozikban a Füst és az Egy füst alatt címû filmeket is, melyek közül az előbbit forgatókönyvíróként, az utóbbit – minthogy az egyfajta rögtönzésként született –, társrendezőként jegyezte Auster (rendezőjük Wayne Wang volt).
Auster kapcsolata a filmmel A véletlen zenéjének 1993-as megfilmesítésével kezdődött, s az 1995-ös Füst filmeket 1998-ban a Lulu on the Bridge követte. Auster 1995-ben már túl volt azon a két regényén, amelyek magyarul csak eztán jelentek meg: a Leviatan eredetileg 1992-ben (magyarul 2000-ben), a Mr. Vertigo 1994-ben (nálunk 1998-ban). Közben lefordítatlanul maradt a New York trilógiát követő In the Country of Last Things (A végső dolgok országa), illetve az 1997-es Hand to Mouth (Szűkös évek). Ezzel összefüggésben fölmerül a gyanú, mintha a hazai kiadó inkább Auster fikciós műveit preferálná, szemben a nyilvánvalóbb önéletrajzi elemeket és részletezőbb korrajzot tartalmazó, bizonyos értelemben esszéisztikusabb könyveivel.
A Szűkös évek például a pénzről, és a pénzhez való viszonyról szól, ami számunkra abból a szempontból is aktuális lehet, hogy sok szó esik benne az amerikai fogyasztói társadalom kialakulásának első évtizedeiről, az első ottani tévéreklámokról, diszkontáruházakról stb. Ugyanakkor a 60-as évek végén New Yorkban játszódó Holdpalota, vagy a 70-es, 80-as évekre 1989/90-ből visszatekintő Leviatan valószínűleg nem kevésbé izgalmas, mint a szépirodalmi konvenciók felől esetleg könnyebben megközelíthető munkák, sőt.

Forrás: www.balkon.hu