TDK – Origo és Index

Batman az új Corleone

A Heath Ledger halála miatt túlmisztifikált új Batman-mozi vitathatatlanul felnő az elvárásokhoz, A sötét lovag annyira komplex, végsőkig árnyalt történetet mesél el, amelyet soha nem vártunk volna egy képregény-adaptációtól. A maffiafilmekben megszokott páratlan dialógusokat, egymásnak feszülő karaktereket ezúttal meglepő módon elmaszkírozott, eltorzult arcú skizofrének szállítják.

Nehéz elképzelni, hogy Christopher Nolan nem képregényboltokban tengette a gyerekkorát, nem képregényírók pallérozták az elméjét, és nem azért ment el végső elkeseredésében rendezőnek, mert rájött, nem tud rajzolni. Minden más esetben nehéz elhinni, hogy képes olyan tökéletes képregény-adaptációt letenni az asztalra, amely vitán felül felnő A sötét lovag-ot körüllengő, Heath Ledger halálával megterhelt óriási felhajtáshoz. Nolan újabb Batman-mozija jóval fajsúlyosabb, árnyaltabb, mint az előzmény, a nézőnek eleinte kétségei is vannak, nem markol-e a film túl nagyot, a szálak végsőkig átgondolt kibontása után azonban fikarcnyi ellenvetése sem maradhat.

Már az első tíz perc után feltűnik, A sötét lovag teljesen más koncepciót követ, mint a Batman: Kezdődik!. Az előző filmmel szemben jóval kevesebbet kapunk a saját neurózisaival megküzdő, a Denevérember figuráját önterápiaként megalkotó Bruce Wayne jellemrajzából. Christian Bale ezúttal is tökéletesen hozza Batman fenyegető természetfelettiségét, a folytatásban azonban a horizont kitágul, Batmannek már nem csak Bruce Wayne-nel kell szembenéznie, hanem az őt előbb befogadó, majd kitaszító külvilággal is. Ezzel pedig végre egy olyan szuperhőst kapunk – ellentétben a Pókember-sorozatban megfestett karaktertől -, aki nem állandóan egy helyben toporog, nem monoton ugyanazokkal a kihívásokkal szembesül, hanem egy hús-vér embert, akinek egymástól merőben eltérő problémákat kell leküzdenie.

Gond pedig akad bőven. Gotham Cityt egyre jobban elárasztják a maffiózók, valamint a Batman példáján felbátorodó önbíráskodók. Ráadásul Joker személyében felbukkan a tökéletes ellenfél, aki az irracionalitás, az őrület megtestesítőjeként torz tükörképet állít a szabályok szerint élő Sötét Lovag elé. Reménysugárként velük szemben nem is annyira a Denevérember jelenik meg, hanem a rendíthetetlen államügyész, Harvey Dent – Aaron Eckhart alakításában – akinek a karaktere még azt a szuperhős-képregények kereteit feszegető kérdést is felveti, szükség van-e egyáltalán álruhás hősökre. A Joker mesterkedései miatt elharapódzó anarchia azonban annyira elborít mindent, hogy még a Gotham Fehér Lovagjának tartott Dent is elbukik, személyében csak egy újabb őrülttel lesz gazdagabb a társadalom. A várost így már csak a Sötét Lovag krisztusi áldozata tudja megmenteni.

Nolan egyáltalán nem kíméli a nézőt, olyan mértéktelen töménységű, legalább 4-5 szálon futó történetet zúdít a nyakába, hogy még a képregény legjobb ismerőit is többször csőbe húzza. Ráadásul mindezt annyira ravaszul, zavarba ejtően teszi, hogy az akcióra éhes közönség és a komolyabb filmek kedvelői is magukénak érezhetik a mozit. A befogadást tovább nehezíti, hogy Joker-Dent-Batman hármasa külön-külön is annyira erőteljes benyomást kelt – hiába karizmatikus a Katie Holmest váltó Maggie Gyllenhaal is, szerepe mindössze a három férfi sorsának összekapcsolása -, hogy közülük egy is képes lenne elvinni egy egész filmet. A Heath Ledger által megformált Joker racionalitás nélküli magatartásával, koordinációt nélkülöző mozdulataival a tébolynak azonban olyan szintjét jeleníti meg, amivel messze felülmúlja a többi szereplőt. Ledger punkosabb adaptációja ráadásul életszerűbb is Jack Nicholson arisztokratikus Jokerénél, az őrültet egyértelműen jobban szimbolizálja egy olyan karakter, aki olcsó bűvésztrükknek állítja be egy ceruza emberi szemüregben történő eltüntetését is.

Jokernek – aki Ledgernek hála, rákos daganatként telepszik rá a filmre – köszönhetők a mozi legerősebb pillanatai. A cellájában peckesen ücsörgő Joker talán félelmetesebb, mint bármikor, elegendő azt a jelenetet említeni, amikor egy rendőr közli vele, eddig hat kollégájával végzett, mire ő elkerekedett szemmel, mintha egy meglepetést suttogna, egyszerűen megismétli a számot. Batmannel folytatott dialógusa pedig annyi feszültséget áraszt, hogy mindenképpen nyomot hagy a nézőben, aki talán azzal is beérné, ha a két különös hanghordozású szereplő egyszerűen csak egymásnak esne. Miközben ugyanis Batman a vallatás közben megvadul, Joker azt részletezi, szembenállásuk ellenére ők egymás komplementerei, elmebajuk miatt kölcsönösen szükségük van egymásra, kettejük közt a különbség mindössze annyi, Joker egy lépéssel előrébb tart a totális téboly felé vezető úton.

Az egymással szemben álló fekete-fehér értékrend feloldásával pedig egyértelművé válik, hogy a film mondandója messze túllépi a jó és a rossz elcsépelt harcát. Hasonlóan akár a Keresztapá-hoz vagy a Nagymenők-höz, azzal a különbséggel, hogy maffiózók helyett ezúttal elmaszkírozott, eltorzult arcú skizofrének feszülnek egymásnak. A legújabb Batman-mozi ráadásul azért is áll még toronymagasan a többi a képregény-adaptáció felett, mert egyáltalán nem kelti azt a benyomást, hogy képregényből vették az ötletet, sőt inkább az tódul az ember fejébe, mindez csakis vásznon működhet igazán. A film után akaratlanul is felmerül, ha az alkotók egy harmadik moziban gondolkodnak, milyen új értelmezést adhatnak még hozzá Batman mítoszához. A sötét lovag után ez teljeséggel elképzelhetetlennek tűnik.

Szabó András 2008.08.06. origo.hu

Ledger csodás hattyúdala

A sötét lovag című legújabb Batman-film nézettsége és bevétele három héttel az amerikai premier után Magyarországon is rekordod döntött. A nyitónapján 18 312 néző volt kíváncsi a 2. Christopher Nolan-filmre. A tavaly júliusi Harry Potter és a Főnix rendje óta egy film sem nyitott ilyen jól itthon.

Frank Miller képregényeinek filmátiratai, a Sin City és a 300 után a kritikusok odáig voltak, hogy milyen remekül sikerült lemásolni az eredetik látványvilágát. Pedig egy képregény megfilmesítése nemcsak erről szól, és ami szövegbuborékban működik, az sokszor leesik a gyöngyvászonról.

Aki látott már akár csak öt percet az első Batman-filmből – nem, nem a Tim Burton-féléből, hanem a hatvanas évek tévésorozatából kinőtt borzalomból – és szörnyülködött az élőszereplős jelenetekben felvillanó hangutánzó feliratokon (BIFF, WHACK, KA-POW, satöbbi), tudja, miről beszélek. A film nemcsak ezért volt gyenge, hanem azért is, mert az alkotók egy bábszínházrajongó ötéves szellemi szintjéhez igazították a jeleneteket és a karaktereket. A film cápatámadásos jelenete mai napig a mozgókép-történelem egyik legkínosabb másfél perce.

Szóval az első Batman-film nagyjából annyira volt élvezhető, mint a török Superman, de a hatvanas években az alapanyaggal is gondok voltak: a hidegháború a denevéremberes sztorikba is beerőltette magát, a maszkos detektívből (merthogy Batman ennek indult első felbukkanásakor, 1939-ben) alig leplezett kommunista terroristákkal, sőt űrlényekkel harcoló igazságosztó lett. Látszott, hogy át kell fazonírozni a karaktert, és a hetvenes években voltak is próbálkozások erre (akkor egy komorabb, gótikus Batmant ismerhettek meg az olvasók), de az igazi áttörést csak a nyolcvanas évek közepe hozta meg.

Hogy, hogy nem, Frank Miller volt az, aki új szelet fújt a denevérköpeny alá: a The Dark Knight Returns című képregény brutális sztorijában megfestette egy elképzelt, nyomasztó jövő nyugdíjas Batmanjét, majd a magyarul is megjelent Batman: Az első év-ben a műfajban szokatlanul realista módon mesélte el, hogy a milliomos Bruce Wayne-ből hogyan lett denevérember. Ehhez jött még egy kisebb, nem kevésbé ütős történet Joker múltjáról (A gyilkos tréfa a Watchment is jegyző Alan Moore-tól), és Batman máris nemcsak a gyerekek szórakozása volt többé, hanem igényes felnőttképregény.
Filmes szégyenfoltok

Ezek után majdnem húsz évet kellett várnunk arra, hogy az új Batman filmvászonra is utat találjon. Tim Burton 1989-es filmje még a hetvenes évek gótikus vonalát vette alapul, és bár szórakoztató volt, annyira eltért az eredetitől, hogy a keményvonalas rajongók történelemhamisítást kiáltottak. Burtonnek a folytatással, a Batman visszatérrel sikerült is teljesen elvesznie saját díszletei között. A kilencvenes években aztán mindenki visszasírta Burtont, Joel Schumacher ugyanis a Mindörökké Batman és a Batman és Robin című förtelmekkel olyan mélyütéseket vitt be a filmvászon denevéremberének, hogy az a 21. századig nem tért magához. Schumacher filmjeiben jó színészek szenvedtek túljátszásra ítélt papírmasé-szerepekben, miközben mindent elöntött a digitális és fröccsöntött giccs.

Csak 2005-ben született meg az első igazán méltó Batman-filmátirat a Mementót is jegyző Chrisopher Nolan rendezésében. A Batman: Kezdődik! Miller képregényét, Az első évet vette alapul, de jó érzékkel mert eltérni attól, és Nolannak sikerült, ami korábban senkinek: a külsőségeken túlnyúlva hiteles jellemet és múltat adott a főhősnek. Batman ugyebár abban különbözik a többi ***mantől, hogy nincs szuperképessége, nem érte kozmikus sugárzás, nem harapta meg radioaktív pók/denevér/kistérségi megbízott, hanem önerőből, James Bond-os kütyüivel lett hős – a filmből kiderült, hogyan. Christian Bale színészi képességeiről pedig lehet vitatkozni, de Batmennek és Bruce Wayne-nek egyaránt tökéletes volt.

…

Folytatás az index.hu-n…