Dick Tracy

Dick Tracy

Ez az ezerszer látott sablonokból – ám mégis egészen sajátos módon – építkező gengszterfilm, ez a mozi-képregény, a húszas évek Amerikájának mitikus világát idézi meg egyfajta groteszk távolságtartással. A festett-, és vetített hátterek, a bábfilm-díszletekre emlékeztető makettek, a türkiszzöld-mélykék-lilásrózsaszín fények szándékolt bombasztikussága, továbbbá a film “rosszfiú” szereplőinek röhejes-riasztó gumi-maszkjai körülbelül any-nyira tűnnek valóságosnak, mint a Roger nyúl a pácban című fél-rajzfilm gengsztervárosa. Ez az önnön paródiáját is nyújtó neoinfantilizmus a Batman óta talán az egyik legkelendőbb – s vitathatatlanul legrokonszenvesebb – áruféleség a hollywoodi piacon. A Dick Tracy készítőinek minden hájjal megkent szakmai profizmusára nem csak a már említett látványtervezés utal, de a klip-betétek felszabadult játékossága, az operatőr és vágó hibátlan ritmusérzéke, s végül – de nem utolsósorban – a jó szereplőválasztás is. Hogy csak az egyik epizódszereplőt (!) említsem: a félig gumi-, félig emberarcú, formátlan koponyájú, rémületesen torz fiziognómiájú gengszter-hominidák egyike Dustin Hoffman. A címszerepet pedig Warren Beatty alakítja, aki ebből a vajszínű nagykabátban és kalapban rohangászó szívdöglesztő férfi-bálványból olyan charme-mal formálja meg a jellegzetesen szűklátókörű férfibutaság szobrát, hogy még túlzottan jóképű megjelenése ellenére is megszereti az ember. Méltó partnere ebben a hálás karakterszerepeket kínáló filmben Madonna, aki a romlott, de kiszolgáltatott, gyenge, de veszélyesen kiszámíthatatlan, örvénymozgású, szőke vampot alakítja, akiről sohasem tudhatja a férfiember, hogy megütni, vagy megcsókolni lenne-e inkább kedve. Dick Tracy férfibutaságára mi sem jellemzőbb, mint, hogy az utóbbi megoldást részesíti előnyben.

Itt mindenki pontosan olyan – sőt “olyanabb”! -, mint egy gengszterfilmben lennie kell, s mindenki úgy viselkedik – sőt “úgyabbul”! -, mint ahogy viselkednie kell. A Dick Tracynek éppen ebben rejlik a humora, ám részleteinek pontossága, stílhűsége és jópofa túlzásai sem tudják feledtetni, hogy meseszövése bizony nemegyszer döcög, és a sztori váratlannak szánt fordulatai is kissé régies kényelemmel fordulnak be a jóelőre kiszámítható irányba.

Szemadám György
Filmvilág
1990. december
“Láttuk még” rovat