Ártalmas-e a képregény? (Mérleg, 1978)

Hősi eszményképek nélkül nem élhetünk: a fiatalok többsége a képregényekben keresi őket. Ártalmasak-e ezek? A kérdésre több szakértő válaszolt a Kontraste/Impuls hasábjain. Ismertetjük nézeteiket. A problémát nemcsak gyermekeink olvasási szenvedélye veti fel napról-napra, hanem egy haláleset is: november elején 51 éves korában elhunyt a párizsi művészeti és irodalmi élet egyik kimagasló alakja, René Goscinny, aki 1959-ben Albert Uderzo rajzolóval együtt megalkotta az Asterix és Obelix hősi alakját. A róluk szóló képregények 19 nyelven (latinul is!) mintegy 70 milliós példányszámban jelentek meg. Az alapvetőbb témáról, a jövőre való nevelés mai útjairól szól Christa Meves, a kiváló pszichagóga tanulmánya. (A pszichagógia szó eredetileg lelki vezetést jelentett, ma nehezen nevelhető gyermekek és hibás magatartású felnőttek irányítását értjük ezen a pszichoterápiával, gyógypedagógiával és pszichohigéniával szomszédos tudományágon.)

Reinhold Lehmann

JÁTÉKVILÁG SZIGORÚ SZABÁLYOKKAL ÉS TRÉFÁS ÖTLETEKKEL

(A GYERMEKEK 90%-A OLVAS KÉPREGÉNYT)

Forrás: „Kontraste/Impuls“ (Hermann-Herder-Str. 4, D-7800 Freiburg), 1975. január. Ezt és a következő cikkeket a képregényekről mind ebből a képeslapból vesszük át és közöljük szemelvényes fordításban.
A szerző a „Kontraste/Impuls“ című ifjúsági lap főszerkesztője, a „Pax Christi“ német szekciójának főtitkára.

A legtalálóbb mondatot a képregényről a müncheni Városi Múzeum comics-kiállításán olvashattuk: „Van jó és van rossz képregény.“ Ezt a látszólag semmitmondó megállapítást a képregénybe beavatottak értékelni fogják, ugyanis … a képregény nem azonos a képregénnyel.
A hamburgi „Deutscher Ring“ Ház 1975 eleji comics- kiállításán arra szólították fel a látogatót, hogy foglalkozzék a képregénnyel mint új közvetítőeszközzel, hatoljon be a titkaiba. „Aki ítélkezni akar a képregényről, annak el kell mélyednie e témában; aki meg akarja érteni a képregényt, annak jól meg kell tanulnia a képregény nyelvét.“
A társadalom minden rétege befogadta a képregényt. A képregény manapság feltűnik a művészeti kiállításokon, ismertebb figurái felbukannak a tankönyvekben és a reklámokban. Mindenütt, ahol kommunikációra törekszenek, bevetik a képregényt is mint közvetítőeszközt.

BUTÍT-E A KÉPREGÉNY?

Az ötvenes években az USA-ban, majd az NSZK-ban a szenny- és a ponyvairodalom kiszorításáért folytatott harc során hadjáratot indítottak a képregény ellen is. Azzak érveltek, hogy a képregény elbutítja a gyerekeket és a fiatalokat, szótára nagyon szegényes, és a képregény ludas a nyers erőszak és a bűnözés elterjedésében.
Időközben ez a vélemény teljesen megváltozott, legalábbis a (felvilágosultabb) pedagógusok körében. Tudományos vizsgálatok kimutatták, hogy a képregények „a pszichohigiénia azon elemi szükségleteit elégítik ki, amelyeket a modern munkahely és iskola hoz létre a teljesítmény hajszolásával” (Jutta Wermke). Ha valaki bemutatja a diákoknak saját helyzetüket és ugyanakkor azt a látszatvilágot, amelyben a képregény hősei és hétköznapi alakjai élnek, a tanulók szemlélete és olvasása máris munka jellegű lesz, s a képregény kevésbé üdít fel és szórakoztat. Tehát nem lehet egy látszatvilágot körkérdésekkel és csalafinta tesztekkel elemezni és leleplezni, s ugyanakkor megkívánni, hogy az elemzett személy vidáman szórakozzon.

A KÉP DOMINÁL

Ha a képregényt úgy határozzuk meg, hogy az folytatásos képi elbeszélés, akkor a képregény előzményeként hosszú korszakot foglalhatunk egybe a történelemben — a barlangfestészettől a pogány templomok domborművein át „a mai képregény ősatyjáig, Wilhelm Buschig, akinek szöveggel kísért képi történetei már a modern képregény tipikus jegyeit tartalmazzák. Ezek a szó és a kép olyan kombinációi, amelyben a kép játssza a domináns szerepet” (Michael Kollwig).
A fentiekkel látszólag ellentétes, hogy a képregény eredeti — amerikai — elnevezése (comic) a komikus szóval függ össze. A húszas évek végéig azonban a képregények — az ideig úgyszólván csak az Egyesült Államokban terjesztették és fogyasztották őket — valóban csupán tréfás képi történetek voltak, amelyekkel a vevőt nevetésre akarták ingerelni. A piacot ekkor főként gyermek- és családi történetekkel árasztották el. A képregény az USA- ban eredetileg a napilap egyik rovata volt, ma azonban a megjelentetést tekintve független, mert önálló füzetekben is kínálja magát. A képregény fogyasztási cikk, de ugyanakkor más fogyasztási cikkek reklámozására is felhasználják, ezért a kereskedelem rendkívül becsesnek tartja.
Az összes korosztályok számára készítenek képregényt, majdnem minden témakört és műfajt felölelve: képregényben olvasható tehát vadnyugati történet, krimi, fantasztikus-tudományos regény, emberfölötti hősök, kaland, állatvilág, szex, rémtörténet, család, gyerekek, lovagok, rómaiak, gallok és germánok boldog vagy hányatott sorsa … A képregény tematikája az abrakadabrától a Zen-buddhizmusig, lexikonszerűen á-tól z-ig mindenre kiterjed. A politikai propaganda eszközéül is felhasználják.

A SZÉRIAHŐS

Miben különbözik a képregény a képkivágó-ívektől és Wilhelm Busch rajzaitól? Mindenekelőtt abban, ahogyan egymáshoz kapcsolódik a kép és a szöveg az egyes ábrázolás keretében. Reinhold Reitberger comics-kutató szerint 1897-ben született meg az első igazi képregény. A „The Katzenjammer Kids“ c. sorozatban a szöveg a szereplőkhöz kapcsolódó szóbuborékokban volt elhelyezve. Fontos jellegzetessége még a mai képregénynek, hogy hőseit sorozatokban szerepelteti. Tipikus sorozathősök: Tarzan, Asterix, Donald kacsa, Micky egér, a Superman és más, a rémtörténetekből és a fantasztikus-tudományos irodalomból ismert szereplők. A sorozathősök önmagukat ismétlik újra ugyanabban a szerepkörben. Belőlük élnek a szövegírók, a rajzolók és nem utolsósorban a kiadók. Csak végszükségben, ha már teljesen ráunt a közönség, szánja rá magát a kiadó, hogy a főhős szerepkörét némiképp módosítsa vagy új hőst bocsásson útjára.

SZÓBUBORÉK JÉGCSAPOKKAL

A szóbuborékok a trükkös, ravasz technikájú képregényben — Reitberger szerint — igen fontos jelzések. „Gyakran idegen testként ékelődnek be a képbe, s így alkalmas eszközök tréfás ötlet (gag) kifejezésére. Például ha a szóbuborék: suttogó hang. A gondolatot jelző buborék felhő alakú, és páraként száll ki a szereplő fejéből.“
Hozzáértők becslése szerint az NSZK-ban évente több mint 150 millió képregény-füzetet vásárolnak. Jogos az a feltételezés, hogy csere és újraeladás révén minden füzet tíznél több olvasó kezébe kerül. Mindenképp tévedés e füzeteket a gyermekújságokra korlátozni, ahogyan néhány olvasói felmérésnél megtörténik. Donald kacsa és Micky egér tisztelőit megtaláljuk a serdülők és a felnőttek között is. Asterix és Obelix francia képregényhősök egyaránt kedveltek a felnőttek és a fiatalok körében.

1951: MICKY EGÉR A NÉMET PIACON

A két világháború közötti Németországban csak a hazai rajzolók képregényei jelentek meg, hosszú ideig nem arattak sikert az amerikai rajzolók, szövegírók sorozatai. 1951 az áttörés éve, a stuttgarti Ehapa Kiadó ekkor jelentette meg az első német Micky-egér-füzetet. A gyermekújságok kategóriájában az összes képregények közül ezek a füzetek érték el a legmagasabb példányszámot, és a képregényszereplők közül Micky egeret ismeri a legtöbb gyermek. Az amerikai Walt Disney e teremtményének a nagy kon- kurrencia ellenére sikerült első helyét több mint húsz éven át megőriznie. Walt Disney Micky egere és Donald kacsája halhatatlannak látszik. De miért is olyan sikeresek? A főként gyermekeknek készült Disney-produkcióknak kedvez, hogy olvasóközönsége állandóan cserélődik. A felnőttkorba vándorlók helyébe új gyermeksereg lép, s ezért a hatásos ötleteket a szerzők öt-hat évenként megismételhetik, anélkül hogy a füzetek eladását veszélyeztetnék. A francia Asterix-sorozat viszont már kezd elfáradni a szakemberek és a figyelmesebb olvasók megítélése szerint.

ASTERIX — ÖRÖM A LATIN MIATT?

„Asterix, a gall“ a képregény világában elütő színfolt. Asterixet, a gall faluból származó komikus hőst a kiadó úgy ajánlja olvasóinak mint az „Európai Közösség szellemében létrehozott alkotást“ és mint „tartós bestsellert“. Latin nyelvű bibliofil kiadása, az „Asterix Gallus“ pedig a latinsághoz való kedvet akarja feltámasztani.
Az évenként kétszer megjelenő Asterix-füzetek valamennyi korosztályból és társadalmi rétegből toborozzák olvasóikat. Az „Asterix“ egy kiadása az NSZK-ban egymilliókétszázezer példányban kel el. Albert Uderzo rajzoló és René Goscinny szövegíró közös műve jellegzetes francia exportcikk lett. 14 nyelvre fordítják le, egyebek között japánra és arabra, noha a nem franciák Asterix gall leikéhez nem mindig tudnak hozzáférkőzni. Az Asterixtörténe- tek célzásai és szójátékai sokszor lefordíthatatlanok, elmagyarázni őket pedig körülményes lenne. A gallicizmusokon és a külföldieknek érthetetlen történelmi utalásokon azonban diadalmoskodik a hagyományos francia báj és humor.

A PÉNZ A FŐ TÉMA

Disney emberekként szerepelteti a kacsákat, a libákat, a kutyákat és az egereket. Elidegenítő hatásuk bennerejlik már színre lépésükben, kettős szerepükben, amelyet néhány tucat klisé szabályoz. Micky egér és testvérei az amerikai társadalom boldognak képzelt világát tükrözik vissza. Ezekben a történetekben legtöbbször a pénzről van szó. A hatalom alig játszik szerepet, a politika is ritkán.
A politikai témák az Asterix szerzőire maradtak, akik bizonyos történelmi alapállásból oldalvágásokat osztogatnak. A kezdeti gaullizmus légkörében jött létre ez a sorozat, és könnyed, humoros formában megmagyarázta az Európai Közösség országaiból való olvasóknak: a gallok most már a legnagyobbak, hála a varázsitaluknak …

NAGY SZUFLÁVAL ÉS ISZONYÚ HÉVVEL

A képregény-kritikusok az Asterixet és a Micky egeret időközben megszokták. A „Vasszívű herceg“-hez vagy a „Kis hódszív“-hez hasonló, mondákból és mesékből átvett hősöket pedig mindig is kevésbé kifogásolták, mint a szex- és a szuperember-sorozatokét. A szuperember és társai azonban — hasonlatosan a tévében aratott sikereikhez — kiverekedték maguknak az állandó helyet az árusoknál. A „Superman‘‘-t, aki az USA-ban már majdnem negyven éve biztosan áll a lábán, a német kiadásban alaposan kiforgatták eredeti valójából és megújították. E sorozat ugyanis túl sok célzást tartalmaz az amerikai viszonyokra.
Superman Clark Aewínek szemére vetették, hogy cselekedetei mechanikusak, hogy csupán a rendszerhez (a kapitalizmushoz) alkalmazkodik, és megbénítja olvasóit, mivel minden problémát ő maga old meg. Ezt a kritikát a hirdetésben ügyesen visszautasították: „A >Superman< az idők folyamán megváltozott. Mind gyakrabban hívja fel csodáiéit, hogy ragadják magukhoz a kezdeményezést, és ne húzódjanak vissza várakozóan; ne valami felsőbbrendű ember segítségében reménykedjenek, hanem cselekedjenek, és a maguk erejéből gyűrjék le a problémáikat. Ez még rokonszenvesebbé teszi Kentet, és semmiképp sem csökkenti az olvasó élvezetét, mert a képregényben ezután is csak olyan dolgok fognak történni, amelyeket csak nagy szuflá- val, iszonyú hévvel és óriás erővel lehet véghez vinni, úgyhogy az, ami jó ezekben a valószínűtlen történetekben, továbbra is megmarad. Bővebbet a legközelebbi újságoskioszknál!“ Néhány éve már nem lehet a képregény szemére vetni, hogy burkolt faji megkülönböztetésre törekedve a jó hősöket mindig fehérbőrűeknek, a gazfickókat pedig feketéknek ábrázolja. Reinhold Reitberger megjegyzi: „Lassan a képregény is felnő“.

Jutta Wermke
A KÉPREGÉNY A KRITIKA KERESZTTÜZÉBEN

A szerző a duisburgi Pedagógiai Főiskolán tanít. E cikk témájáról írta doktori dolgozatát. „Comics und Religion, Eine interdisziplinäre Diskussion“ címen érdekes gyűjteményes kötetet szerkesztett, amely a müncheni Fink Kiadó gondozásában 1976-ban jelent meg. ősszel ugyanott „Kerygma in Comicform“ címen ad ki újabb könyvet, amelyben több szerző a bibliai szövegek képregényszerű szemléltetésével foglalkozik.
Az új tömegtájékoztatási eszköz, a képregény divatos téma lett a tudomány berkeiben. Irodalomtudósok és művészettörténészek munkálkodnak azon, hogy a képregényt egyenlő társként fogadják be Goethe és Brecht, Rembrandt és Dali művei mellé, és hogy megállapítsák, a képregényben mi a közös és mi az eltérő az irodalom és a képzőművészet már kanonizált műfajaihoz képest. Pszichológusok és szociológusok kutatják a képregényfüzetek olvasóinak igényeit és ennek a fajta olvasásnak a feltételeit. Teológusok elemzik elmélyülten a képregény csáberejét, mert a bibliai történetekből oly feltűnő módon hiányzik a vonzerő. A pedagógia és az irodalommódszertan — csakúgy, mint azelőtt — arra törekszik, hogy ezt az új közvetítőeszközt is felhasználja az oktatásban. Csakúgy, mint azelőtt — mondtuk, mert e kísérlet megvitatását az elmúlt húsz évben majdnem mindig gyakorló pedagógusok és didaktikusok kezdeményezték. Különösképpen ugyan nem érdekelte őket a képregény, de kényszerhelyzetbe kerültek: nem hunyhattak szemet növendékeik kedvenc olvasmányai előtt.

ÁTALÁNYBAN ELÍTÉLT

A képregény tanulmányozása lélektanilag három szakaszra osztható. Az első fázisban ez a tanulmányozás még nem érdemli meg a „tudományos“ jelzőt, mert általában megelégszik be nem bizonyított és kihívó hangú megállapításokkal. A kritikusok ekkor még hevesen kikelnek az új közvetítőeszköz formája ellen, szálka a szemükben a képek rikító tarkasága és laza összefüggése. Az úgynevezett bang-nyelv zörejszavai, a beszédbuborék gyakori félmondatai és a szókincs állítólagos szűkössége stílusérzéküket sérti. Egyetemesen elmarasztalják a képsorozatok tartalmát: brutális, primitív, lódító-ábrándozó és nem realista. Előfordul, hogy ráadásként még „ideológiával“ is meggyanúsítják a képregényt, eszerint faji előítéleteket tartalmaz, fasisztoid, kapitalista szellemű és konformista.

CSAK NEGATÍV HATÁSOK?

A „képözön“ ellenségeinek különös eltökéltsége onnan ered, hogy eleve feltételezik: a képregény mind a tartalom, mind a forma tekintetében káros hatású az ifjú olvasókra. A gyermekek olvasási zavaraiért a képregényt okolják. Némely orvos úgy véli, hogy az „izgatott“ és „kusza“ képsorozatok szemlélése neurózist vált ki. Végezetül megállapítják, hogy a szuperembereknek, a képregények hőseinek erőszakos cselekedetei egyre inkább eldurvítják az ifjúságot, és erre az eldurvulásra vezethető vissza az ifjúkori bűnözés növekedése.
Azok a kritikusok, akik a rendszerváltozás ügyét a szívükön viselik, a képregényt nemcsak a piaci igények szerint alakított kereskedelmi árucikknek, hanem a manipuláció egyik eszközének tekintik. E felfogás szerint a képregény az olvasókat megbénítja, passzív fogyasztói magatartásra kárhoztatja, kikapcsolja a kritikai, kezdeményező gondolatokat és a „törvény-rend“ (law-and-order) erkölcsöt hirdet, vagyis összhatásában az emancipációt akadályozza.
A képregény tanulmányozásának második fázisában a kiélezett megállapításokat kritikailag felülvizsgálják. Ily módon kiderül:

  1. Az előbb említett bíráló megjegyzések közül nem mindegyik specifikusan jellemző a képregényre (pl. az erőszak ábrázolása), ezek éppoly találóak a filmre, a televízióra vagy bizonyos irodalmi műfajokra (pl. a krimire) is.
  2. Ennek az új közvetítőeszköznek néhány — mindenekelőtt formális — tulajdonságával igazságtalanul bántak el a haragos kritikusok, mert hamis, azaz nem megfelelő mértékkel mértek: a szó és a kép sajátos kombinációjából álló képregényt sem az irodalmi, sem a képzőművészeti értékelés szokásos kritériumai alapján nem lehet megítélni.
  3. Nem szabad minden képregénysorozatot egy kalap alá venni, nem lehet olyan átalányítéletet mondani, amely például egyformán vonatkozhatna a Micky egérre és a Tarzansorozatra.
  4. fiatal olvasóknak csak akkor szabhatjuk meg, hogy mi a jó, mi a rossz olvasnivaló, ha behatóan foglalkozunk olvasmányigényeikkel és ennek okaival.

KORLÁTOZOTT SZÓKINCS?

A képregény formájának tanulmányozása során megállapították, hogy a képregény átlagos szókincse nem csekélyebb, mint az ifjúsági könyveké. Létezik ugyan igen korlátozott szókincsű képregény, de a füzetek többsége nem szószegény és vannak igényes nyelvezetű sorozatok (pl. a Peanuts, a Prinz Eisenherz, az Asterix). A gyakran töredékes és többnyire rövid mondatok nem tekinthetők „fogyatékosaknak“, ha figyelembe vesszük, hogy azok majdnem mindig párbeszédek és csak ritkán leírások. A párbeszéd nyelvének mind a regényben, mind a drámában a szituációnak kell megfelelnie. A cselekményben gazdag képregényben különösképp helyénvalók a szaggatott mondatok, a köznyelvi fordulatok.
A sokat kárhoztatott zörejszavaknak (bang, bumm) funkciójuk van. Ezek hozzák létre ebben a közegben a képből különben hiányzó zajokat. Erre felhasználják a hangfestést, ezt az ismert irodalmi stíluseszközt, amely egykor, a Sturm und Drang korában (1767—1785) igen kedvelt volt, és ma például Ernst Jandl költészetének verete.
Ezek a képi ábrázolások nem egyszerű képecskék, ha nem — miként azt a strukturális elemzések bebizonyították — komplex jelrendszer alapjai. így a színek és a képi háttér „díszletei“ jelezhetik, kik-mifélék találkoztak, barátok vagy ellenségek. A szereplők nagyságbeli különbsége kifejezi a történeten belüli jelentőségüket. Arckifejezésük és öltözetük egyaránt szimbolizálja jellemüket. Bizonyos, hogy faji célzatosságok a legtöbb esetben nem mutathatók ki, nem ábrázolják szándékosan a hősöket szőkének, ellenfeleiket sötéthajúnak (vagyis zsidónak, ázsiainak, délinek). Az ellenfél pusztán ellenszenves, alattomos, dühtől-gyűlölettől eltorzult arcáról ismerhető fel.

AZ OLVASÓ HATÁROZZA MEG A CSELEKMÉNY KIMENETELÉT

Ahogyan a forma, úgy a tartalom taglalásakor is csak a legfontosabbakat említjük.
Manapság már felismerték, hogy a képregény minden ideológia számára nyitott és minden téma ábrázolására alkalmas. A kelendő sorozatok ugyan meghatározott cselekménysémákat ismételnek, de ebbe a sémába a képregényt nem a műfaji keretek szorítják bele, hanem — amint néhány kritikus helyesen megállapította — a piac törvényei, amely szerint csupán az olvasók igényeit kell célba venni. Sémához köti a képregényt sorozatszerű megjelenése is. A kalandképregény alapsémája: veszedelem fenyeget, ezzel száll szembe a hős folyvást szerencsésen. Ez a séma egyáltalában nem csak a képregényre jellemző, ugyanis megfelel a mesemondás és a szórakoztató kalandregény szabályainak is, gyakran a részletekig egyezően. Ennek megfelelően a humoros képregények szerkezete ugyanolyan, mint a tréfás meséké és vicceké. A kalandképregények gyakran kifogásolt nem reális jellege általában semmi „kaotikusát“ nem tartalmaz, inkább a mesékhez áll közel, amelyekben ugyancsak egymás mellett megférnek a valóságban időbelileg-térbelileg elkülönített jelenségek. A sárkány és a hóember egymás társaságában, a fáraók elsüllyedt kultúrája vegyítve a képzelet szülte Mars-emberekkel — törvényesített módszere a fiktív-fantasztikus irodalomnak, amely éppenséggel nem a realitást kívánja másolni.
Az a vád, amely szerint a képregény a vezér-elvet állítja mintaképül elénk azzal, hogy az aktív hőst a passzív néppel szembesíti, egyértelműen csak néhány sorozatra vonatkozóan bizonyul igaznak (Superman, Batman, Tarzan stb.). Andy és Asterix viszont úgy szerepel mint primus inter pares, funkciójukat más cowboyok, farmerek, illetve gallusok ugyanúgy elláthatják. A szuperhősök a problémáikat mindig és kizárólag testi fölényükkel (értsd: erőszakkal) oldják meg — ez az állítás, közelebbről szemügyre véve a dolgot, csak feltételesen igaz: nemcsak Asterix, az agyafúrt, hanem Superman és Batman is használják az eszüket az ellenfél legyőzésére.
A „fehér-fekete“ ábrázoláshoz: Tekintsünk el most attól, hogy a jellemek „fehér-fekete“ ellentétét az elismert irodalmi műfajokban, mint például a német irodalmi oktatásban is szereplő mesékben is, viszonylag háborítatlanul megtűrik. Figyeljünk fel csupán arra, hogy az egyes képregénysorozatokban milyen különböző módon fejeződik ki az előbb említett ellentét. Például a Superman-sorozat- ban a töretlenül tiszta jellemek (a hős és csatlósai) élesen elkülönülnek a javíthatatlan gonoszaktól (az ellenfelektől), és aligha lehetséges a jellemzések felcserélése. A Tarzan- sorozat szereplői e tekintetben már rugalmasabbak. Az Asterix-történeteknek viszont épp az adja meg a különleges báját, hogy a hősöknek vannak gyengéik, és az ellenfeleket is emberinek mutatják be.

HŐSÖK ÉS PÉLDAKÉPEK?

Utolsóként tárgyaljuk meg a bírálatok leglényegesebb pontját: milyen hatást gyakorolnak a képregények az olvasóra. Az ötvenes évek jóslatai nem váltak be, a képregényolvasók első és második nemzedéke nem lett sem analfabéta, sem bűnöző — ez kétségtelenül valamelyest megnyugtató. Nem szabad azonban, hogy e megállapítás megtévesszen bennünket. Hiányoznak ugyanis azok a megalapozott empirikus vizsgálatok, amelyek a rendszeres képregényolvasás hatását az egyes esetekben elemeznék: vajon az olvasók mintának tekintik-e a cselekményt, vajon példaképül fogadják-e el a hősöket, összekeverik-e a regények képzeleti világát a hétköznapok valóságával. Az ilyen irányú vizsgálatnak meg kellene különböztetnie az egyes olvasótípusokat, és meg kellene határoznia, hogy e típusok milyen réteghez tartoznak.
Ha a hatást kutatjuk, akkor egyidejűleg a képregények funkcióját is szemügyre vesszük: a képregényolvasás — akárcsak más szórakoztató irodalom, valamint az ennek megfelelő mozi — és tévéfilm — belső feszültségeket vezet le azáltal, hogy az olvasó azonosíthatja magát a szuperemberekkel vagy nevethet a csetlő-botló, humoros hősök felsülésén. Az első esetben az olvasó pótlékot keres a hétköznapok világában át nem élhető kalandra, a fizikai összecsapásokra, amelyekben testi erejét felmérhetné vagy agresszióját levezethetné; a második esetben a nevetéssel bizonyos távlatból nézi a saját vereségét vagy legalább a kudarctól való félémét. Épp az irodalomdidaktikusok ismerték fel az utolsó években, hogy ezek az olvasmányok a „pszichohigiénia“ azon elemi szükségleteit elégítik ki, amelyeket a modern munkahely és iskola hoz létre a teljesítmény folytonos hajszolásával.
A képregény kritikájának kritikája kijelöli a kutatás fő területeit, és ez tulajdonképpen a képregény tanulmányozásának harmadik fázisa:

  1. Meg kell határozni a képregényirodalom sorozatainak és sorozat-csoportjainak a jellemző kritériumait;
  2. Empirikusan meg kell vizsgálni a képregényolvasmányok hatását, egyrészről a különféle nemek szerint (kaland vagy humoros képregény stb.), másrészről a különböző olvasók és olvasói rétegek szerint;
  3. Ennek ismeretében ki kell dolgozni azt a módszertani programot, amely a képregény „nem reális“ jellegét tudatosítja a tanulókban, és megmagyarázza nekik, hogy miért olvassnak szívesen képregényt.

A Kontraste/Impuls c. negyedévi folyóirat 1975. évi utolsó számát a képregénynek szentelték. Az előbbi két tanulmányon kívül többek között még a következő — itt röviden összefoglalt — cikkeket tartalmazza a folyóirat:

Andre Stoll: Asterix — képregényhős egy különös faluból. (A szerző a frankfurti egyetemen az újlatin nyelvek irodalmának a professzora.) A folytatásos Asterix-képregény gall főhőseinek sajátos vonása közéleti és magánéleti szereplésük közötti, mosolyra ingerlő ellentét. Például: a római megszállók ellen küzdő gallok rettenthetetlen bajnoka — otthon feleségétől reszkető papucshős; a druida örökéletet adó csoda kotyvaléka végül nonstop hajnövesztő szerként mutatkozik be. Minden tiszteletre érdemes nevetségesen a visszájára fordul. Az „Asterix“ triviális eposz, minden erkölcsi idealizmus mögül csakhamar előbubik az eszem-iszom mentalitás.
A történetek jellegzetessége még, hogy mindenkinek „elment az esze“, aki e breton tengerparti falun kívül él. Bármennyire is komikusak máskülönben e falusiak, az idegeneknél mindig különbek. A kétezer év előtti idegen népeket a képregény anakronisztikusán ábrázolja, oly módon, amely megfelel a mai francia kispolgár szabványvéleményének a külföldiekről. A német fordításban a francia szövegnek az a finomsága is elvész, amelyből kiderülhetne az idegenekről alkotott vélemény ambivalenciája, azaz a francia öngúny.
Az Asterix-történeteket többféle módon is lehet élvezni és értelmezni — az olvasó színvonala szerint. Paradox módon kell tehát tekintenünk erre a nagyon népszerű képregénysorozatra. A szerző egyetért A. Grosser politológussal: az Asterix egyben a háború utáni Franciaország jelentős politikai könyve.

Arthur Fischer: Van-e nevelőereje a képregénynek? Mivel a képregények nem „szándékosan“ nevelnek, nevelőhatásuk még erősebb. Donald kacsa, Fix és Foxi, Superman és Batman és a hozzájuk hasonló történetek áttételesen a társadalomba való beilleszkedésre oktatnak. A szuperemberek is polgári foglalkozásból élnek. A hősök erejüket csak a gonosz ellen használják. A tekintélyeket nem vonják kétségbe. A képregényben a bűnözés nem fizetődik ki, minden gaztett megkapja méltó büntetését.

René Marcel: A képregény a vádlottak padján. A képregényt a múltban sokszor meggyanúsították azzal, hogy vértől csöpögő rajzai erőszakra bujtogatnak. Az amerikai kiadók 1954-ben öncenzúraként szigorú erkölcsi kódexet állítottak össze, amelyben aprólékosan szabályozták, mit tartalmazhat a képregény, és azt hogyan ábrázolhatja szövegben és képben. A szerző mellékletként ismerteti ezt a szabályzatot. A cikk írója nem annak a kérdésnek az eldöntését tartja fontosnak, hogy erőszakra nevel-e a képregény, mert eleve kétségbe vonja az erőszak fogalmának a meghatározhatóságát. A képregény legkárosabb hatása, hogy az emberi jellegüket elveszített szuperhősökkel az ifjú olvasó vágyai és belső szükségletei szerint nem azonosulhat. Az ifjú olvasónak ez a lelki csődje rosszabb, mint bármiféle brutalitás ábrázolása.

Wolfgang Kempkes: Felhasználható-e a képregény ismeret- terjesztésre? Az oktatásban háromféle szerepe lebet a képregénynek. 1. A képregény műfaji sajátosságainak az oktatása. 2. A képregénnyel az iskola elősegítheti különböző tantárgyak oktatását. Például: A képregény tartalmának az elbeszéltetése fejleszti a gyermek szóbeli kifejezőkészségét. Fordítási feladat lehet idegen nyelvű képregény. A történelmi témájú képregénnyel felkelthető a múlt iránti érdeklődés. 3. A meghatározott ismeret- terjesztő céllal kiadott képregények közé tartozik az USA-ban megjelentett „Bibliai képes történetek“ c. füzet, az NSZK-ban pedig a közlekedési ismeretekkel, iskolai balesetvédelemmel foglakozó comics. E téren még további haladás várható.

Christa Meves

Mérleg, 1978

Az eredeti cikk: