1956 – törött tükörben

Megalázó, deheroizáló módon láttatják a forradalmárokat az ARC óriásplakátjain

Egy értékvesztett társadalom cinikus hozzáállását tükrözik azok az óriásplakátra kiállított, ’56 témájára készült képregények, amelyeket tízezer példányban nyomott ki az ARC a kormány megbízásából. A lapot az Ötvenhatosok terén felállított térinstalláció helyszínén osztják ingyenesen.

Legtöbb család őriz emléket az 51 évvel ezelőtti eseményekről. Történeteket, amelyeket meg kell hallgatnunk szüleinktől, nagyszüleinktől, hogy felidézhessük és megérthessük 1956-ot, közös történelmünket – írták az Ötvenhatosok terén rendezett Kép, regény, szabadság című képregény-kiállítás és a Magyar Köztársaság kormányának megbízásából létrehozott térinstalláció elé ajánlásnak. Utóbbi halovány muszájtárlatán néhány jóérzésű család bóklászik késő délután. Fiatal párok imbolyognak az idilli szobabelsőt, szindbádi, századelős hangulatot idéző kerthelyiséget vagy épp kolbásszagú söntéspultot, zord vezetői szobát, büdös öltözőt vagy retro tornacuccot rejtő sátrak között, ahová, úgy tűnik, ötlet híján leszállt a várbeli szocialista divatkiállítás egy darabkája is.
Az ötlettelenség a rögtönzött emlékpark másik felében teljesedik ki igazán. A tavalyról is ismert automobilok mellé most egy vérvörös Ikarus buszt is idevarázsoltak egyenesen 1970-ből, bár a Kádár-korszakot idéző járműnek semmi köze a forradalomhoz. Az ötvenes évek agymosásának langymeleg dallamára – „bárhogy lesz, úgy lesz” – lépdelünk a kerítéssel körbevett tárlat kijárata felé, amelyen épp akkor hajt be egy Csepel teherautó, platóján a nemzeti ünnep vidám turistáival. A forradalmi expressz félóránként indul körútra a ligeti sétányon. Elmenőben egy fiatal lány kezünkbe nyom egy lapot, amely következő úti célunkhoz vezet. A lemenő nap fényében vörösre gyúlnak az emlékmű rozsdás tüskéi, s ahogy közeledünk a félmilliárdos selejt, az Időkerék melletti óriásplakát-tárlathoz, egyszerre Geszti Péter tűnik fel előttünk.
A Kép, regény, szabadság Geszti ARC-ának legjellegzetesebb vonásával gázol az ünnepbe. A Magyar Közterületi Reklám Szövetség óriásplakát-kiállítása a tudatlanság himnusza, gondolhatnánk, de végtére is nincs okunk feltételezni, hogy ekkora tájékozatlansággal vetné bele magát 1956 szellemének megidézésébe az, aki ilyen hatalmas felületet kap a közt szolgálni hivatott hadszíntéren. Az ’56-ra emlékező óriás képregények egy kivétellel magasról tesznek a forradalomra. Az agyakat kicentrifugázó, degenerált történetekben az eseményeket – a művészi szabadság jegyében – pökhendi cinizmussal, a forradalmárok megalázó deheroizálásával ábrázolják jelentéktelennek, nevetségesnek.
Szabó Jenő Rádiók ostroma című, bugyuta csattanóra épülő történetében három balek alakján át mutatja be a forradalmárokat, akik itt véletlenszerűen kerülnek az események sodrába. Hamar háttérbe kerül eredeti tervük: kiűzni az oroszokat és ledönteni a Sztálin-szobrot. Hőse a motiváció nélküli ember, aki legyint a 16 pontra, s a politikát hiteltelennek tartva csak tánczenét hallgatna, mégis elmegy az ostrom helyszínére, hogy láthassa A Lányt; vagy a jellemtelen szomszéd, aki a fölötte lakót ávósnak mondja, csak hogy ne az ő ablakából vegyék tűz alá a rádiót. Az író mindvégig indulatból lövöldöző emberekként láttatja a forradalmárokat, akik a végén nevetségessé válnak. A jópofának szánt képregények a maihoz hasonló, értékválságtól bűzlő világba helyezik ’56 történetét, és személyes mesék mögé bújva hamisítják meg azt a történelmi valóságot, amely képes volt sok ezer embert a szovjet diktatúrával szemben az utcára hajtani.
A Kép, regény, szabadság hat képregényéből öt készült az ARC kezdeményezésére. Nyilván nem véletlen, hogy egyedül a hatodik, Fazekas Attila és Bán János tavaly a Képes Kiadó által közölt, Tűzvihar című műve húz erőteljes határvonalat a mindent lenéző cinizmus és a kiforrott értékítélet közé. A többi lekicsinylő vagy egyenesen rosszindulatú értelmezése történelmünk legélőbb drámájának.
A tér másik felén álló sátrak falain hatalmasra nagyított korabeli fotók jól ismert, tiszta arcai itt sanda, szúrós, gonosz vonásokkal jelennek meg; az Egmont-nyitányra hömpölygő, felszabadult tömeg felvételekről ismert boldog lendületéből itt semmi nem érzékelhető. Az összkép törött tükörként torzítja előttünk a valóságot, de hirtelen minden a helyére kerül, amikor a stáblistán megpillantjuk a történész szakértő, Eörsi László nevét, aki Tóth Ilona perét sem tartja koncepciósnak. S ha már a neveknél tartunk, érdemes megjegyezni, hogy az ARC-os Bakos Gábor, Bolgár Eszter és Boros Nikolett által felügyelt hat anyagból hármat – az eseményeket a szovjetek, a kommunista képviselők és a forradalmárok szemszögéből feldolgozó képregényeket – egy és ugyanaz a személy: Szabó Jenő írta. Hogy Szabó Jenő családja milyen emlékeket őrizhet az 51 évvel ezelőtti eseményekről, azt műveiből egyértelműen megsejthetjük. Egy biztos. Azok a történetek, amelyeket szüleitől, nagyszüleitől hallhatott, amelyek által felidézhette, megérthette 1956-ot, nem a barikádok innenső oldalán születtek.

Sashegyi Zsófia
Magyar Nemzet
2007. október 22.