Puff! Bang! Reccs!

Puff! Bang! Reccs!

A gyerekek kívülről megtanulják, a felnőttek restelkedve aktatáskájukba dugják. A fiatalok utánozzák a mozdulatokat és a hangutánzó betűcsoportokat. Az idősebbek legyintenek. Sok helyütt vitáznak ezekről a füzetekről. Legjobb esetben a mélypszichológusok tudnák megmagyarázni, mitől népszerű a képregény műfaja.

Az Eiffel-torony középső erkélyén egy különös ruházatú fiatalember állt, és óriási szárnyakat terjesztett ki. Lendületet vett, nekifutásból madárként a levegőbe emelkedett, és egyenletesen siklott a tetők felett, végül — alighanem „műszaki hiba következtében” — a Szajna piszkos vizébe pottyant.
Ezzel a feledhetetlen jelenettel kezdődik a Condorman című Walt Disney-film, amely azt akarja sugalmazni a nézőnek, hogy a vízbe pottyant madárember, a Condorman című képregénysorozat szerzője, személyesen igyekszik kipróbálni hősei kalandjait.
Az irodalomórákon ugyanis megszoktuk, hogy az alkotók évszázadok óta a filológus elképzelése szerint élnek. Petrarca nagyon, de reménytelenül szerelmes volt Laurába, hát szerelmes szonetteket írt. A nagy romantikus költők boszorkányszombatokról és szabad, csapongó életről írtak, életükben pedig csak úgy hemzsegett e sok, boszorkánynak való, csodás, egzaltált nő; ők maguk csapongó, fantáziadús életet éltek. Ilyennek kell lennie a képregény szerzőjének is. Ilyen is volna, ha az iskolában tanítanák … Kik csinálják hát a képregényeket? Azt hinnénk, egy-egy csavaros agyú szerző vagy bizarr fickók csoportja. Borzasan rohangálnak, állandóan tőmondatokat lövellnek magukból, és már csak ilyeneket tudnak mondani: hoppá, dirr-durr, puff, bang, reccs.

Sehol sem tanítják

A valóság, mint oly gyakran, egészen másképp fest. Donald kacsa, Goofy és társaik szövegeit például évtizedek óta egy polgárias küllemű irodalomtanárnő, Fuchs doktornő írja. Ha pedig ellátogatunk az NSZK valamelyik nagyobb képregénykiadójához, ott is csalódnunk kell. A munkalégkört egyáltalán nem nevezhetjük kreatívnak. Szürke, egérkülsejű, rosszkedvű szerkesztők üldögélnek napi nyolc órát az íróasztaluknál hivatalnoki pontossággal, és kedvetlenül szerkesztgetik a még rosszkedvűbb szerzők gyöngeelméjű termékeit. Ugyanis a szerzők, minthogy rosszul fizetik őket, csak hitvány tucatárut szállítanak, de az legalább a kiadói koncepciónak megfelel.
Az átlagos képregénykiadónak ugyanis a célcsoport számít. Az átlagos képregény számára pedig a célcsoportot természetesen azok az embertársaik jelentik, akik éppen hogy tudnak írni-olvasni.
Persze, mielőtt sok-sok olvasónk megsértődik, méghozzá joggal, tegyük rögtön hozzá: átlagos képregényről beszéltünk mindeddig. Az átlagosnál alacsonyabb színvonalról már beszélni sem érdemes. A nagy többségről s így az átlagról viszont kell, hiszen itt van körülöttünk, milliónyian olvassák. A képregény sokszor egyszerű „újrarágása” az egyszer-tízszer már elfogyasztott terméknek. Megjelenik, és szinte viharként végigzúg Európa mozijaiban egy sikerfilm? Rövidesen — megjelenik képregényváltozatban is. Megtörténik persze a fordítottja is nagy ritkán, a méltán híressé és kedveltté vált képregény alakjait átviszik a filmre; persze animációs filmre. Egyik eset sem szokott az eredeti anyagnak igazán javára válni. Donald kacsa és társai eredeti bája sokat veszít a képregényen, és Asterix, valamint elmaradhatatlan kollégái sem nyernek olyankor, amikor a mozivásznon „kimozdulnak” amúgy mozgékony, nyomtatott állapotukból.
Érdemes megemlítenünk azt is, ami igazán értékessé teszi a képregény nevű képződmény létét. Ebben a műfajban is vannak „csodák”, ahogyan a zene vagy a regények világa sem csupán átlagból áll. Akadnak olyan kiadók, amelyek fölismerték, hogy ugyanolyan kultúraközvetítő anyag a képregény, mint bármi más nyomdatermék. Ha megfelelően bánnak vele… Elég egy történelmi korszakot kijelölni, és feldolgozni képekben, ugyanazzal a logikával, ahogyan az igazán jó történelmi regények készülnek.
A „megtörtént” történelem ugyanis attól még érdekes lehet, hogy előre tudjuk a végét. (A mesénél is tudjuk: a jó fog győzni; a szuperhősök (kalandjainál is tudjuk: a szuperhős fog győzni.) De hogyan? Ez a történelmi témák érdekessége, ha az olvasó, a képregényolvasó részese lesz a történelemnek.
Csakhogy mindehhez előbb meg kell csinálni a képregényt, ami — a sokasodó jelek szerint — nem is olyan könnyű. Mindenekelőtt szükség van forgatókönyvre. Ez azonban alapvetően más, mint a film forgatókönyve, semmi köze a színpadi művek szövegkönyvéhez… Hogyan lesz valakiből képregénycsináló? A szakmát sehol sem tanítják, aki erre érez hajlamot magában, egyenesen a kiadókhoz kell fordulnia.
A harmincas évek óta, amikor az „idióta képhalmozók” (mint egyes gyűlölködő kritikusok mondják) először Amerikában népszerűvé váltak, ezen a munkaterületen is szigorú munkamegosztás alakult ki. Alig van rendszeresen megjelenő sorozat, amelyet kitalálója egymaga írna, rajzolna és látna el szövegekkel. Még a mohó és munkabíró Walt Disney sem bírta sokáig ezt a monopóliumot.

Oldalak: 1 2 3 4