New Avengers

New Avengers
Új Angyalok sokak bosszúságára

Azt hiszem, Brian Michael Bendis csalja a feleségét. Szinte látom magam előtt, ahogy egy hosszú nap után hazaérve a felesége így fogadja őt:
– Jajj, drágám, olyan nyúzottnak tűnsz! Min dolgoztál megint ilyen sokáig?
És erre Bendis szemrebbenés és gondolkodás nélkül rávágja:
– A New Avengersen. Kigondoltam pár új poént Pókember számára.
2005. a nagy változtatások éve volt a képregényipar(!) nagy zászlóshajója, a Marvel számára (is). Az elmúlt néhány évben nyilvánvalóvá vált, hogy csak új koncepciókkal, új megközelítésekkel, a régi szereplők új oldalainak feltárásával lehet megtartani, szélesíteni a vásárlókört. Mindenhez hozzányúltak, mindent átalakítottak. Többé-kevésbé! (Megjegyzendő, hogy az egész restauráció rendkívül óvatosan zajlik. A Marvel – legnagyobb riválisával, a DC-vel ellentétben – semmilyen nagy volumenű, radikális változtatást nem mer végrehajtani, illetve visszavonhatatlanná tenni.) Sajnálatos, hogy az egész akció csupán egy gigantikus ráncfelvarráshoz hasonlít, nem pedig valódi vérfrissítéshez. Kezdődött a tendencia a főbb címek Újvilágosításával (az Ultimate Univerzum egyre dinamikusabban fejlődik), majd szép lassan az eredeti címekhez is hozzányúltak. Csak idő kérdése volt, hogy mikor kerül sor a kirakatcsapat Avengers (honi terminológiában: a Bosszú Angyalai) átalakítására. A tavalyi év elejével hát feloszlottak az Angyalok (Avengers: Disassembled című történet) és a sorozat az 503. számmal megszűnt. Még kiadtak egy one-shotot Finale címmel, azzal bevégeztetett.
Aztán persze mégsem. Az olvasótábor nem maradhat hősök nélkül, a Marvel nem maradhat fejőstehén nélkül, na meg egyébként sem gondolták ezt olyan véresen komolyan, csak kellett a csinnadratta. Kellett hát egy nyerő csapat, ami mindent visz. És összeállt az alakulat, mely a régi csapat gerincén (Amerika kapitány, Vasember) alapszik, és melynek újonnan toborzott tagjai a Marvel Univerzum legismertebb magányos hősei (Pókember, Rozsomák, Luke Cage, Póknő és talán egyszer majd a Fenegyerek is, bár ő idáig még kéreti magát). A képlethez még kellett persze némi rejtély is, így csapódott az alakulathoz a titokzatos Sentry és a még titokzatosabb Ronin.
– Amerika Kapitány megmaradt a lelkes patriótának, akinek kell egy csapat a feneke alá, mert különben nem érzi, hogy ő mennyire szuper és mennyire katona. Ezzel nincs is baj. ő legyen csak jólfésült, megfontolt és döntsön mindig jól! Ezért hordja magán a fél nemzeti ikonográfiát.
– Vasember a csapatban betöltött funkcióját tekintve nem más, mint egy üdülési csekk (koszt, kvártély, utaztatás) és egy adatbázis-kezelő szerencsés ötvözete. Hogy időközben nincs egy értelmes mondata sem? Kit érdekel! Hisz csak egy harci páncélba bújtatott ex-alkoholista.
– Luke Cage esete sem egyszerűbb. Neki ebben a csapatban szerepelnie kell(!). Egyfelől, mint kötelező izomagyú, másfelől, mint kötelező fekete. Körülbelül ennyi szerepet is kapott eddig.
– Aztán itt van a Póknő. Az ő szerepeltetése is kényszer szülötte valamilyen szinten, hisz a nemi arányok teljes felborulására azért illik vigyázni. Összességében kevésbé problémás karakter: a cselekmény egyik szála róla szól, dögös rucija van és még egész érdekes szituációkat is teremt. A pozitív csalódás.
Ezzel el is érkeztünk az igazán lényeges problémákhoz:
– Pókember. A legnépszerűbb minden téren. Ki nem maradhat ez nyilvánvaló! Hogy nem csapatjátékos? Bendis azzá teszi! Pontosabban inkább csak udvari bolonddá. Ontja a jobbnál jobb poénokat és tényleg, igazán vicces. Egymaga viszi a hátán a sorozatot egy-egy ragyogó hozzászólásával. De csak ő és folyton ő. És ha így nézzük, akkor ez a Pókember nem más, mint Bendis hülyegyereke, aki azért felelős, hogy az összkép ne legyen túl komor. Ugyanarról a Pókemberről beszélünk, akinek saját sorozataiban az elmúlt pár éve nem éppen szívderítő volt, akit Straczyinski mester elég komolyan veendővé tett és aki élete tragédiáját éli meg a nemrégiben lezajlott The Other – Evolve or die című történetben. Ez a Pókember, nem az Angyalok Pókembere, mert az csak egy céltalanul (öncélúan?) poénkodó skicc.
– Rozsomák szerepe sem kevésbé problematikus. Neki is jönnie kellett, hiszen ma már mindent el lehet egy –snikt! -el. A többi nem számít. Érdekes megfigyelni egyébként, hogy Rozsomáknak az évek során kialakult egy új szuperképessége, amely jelen pillanatig sajnos beazonosíthatatlan, de valahol a teleportálással vagy az önsokszorosítással állhat közeli rokonságban. Másképp mivel lehetne magyarázni, hogy mindenki kedvenc gyilkológépe párhuzamosan 3-4 csapat tagja és még egy saját sorozatot is elbír (ami lassan kettő lesz). Visszatérve az alapgondolathoz: Rozsmákkal tényleg mindent el lehet adni. A füzetek felében szerepelt eddig összesen, és bizony az 5. és 6. rész kivételével eléggé párkockás szerepkörben mozog. De ott van és ez a lényeg.
– Ronin szerepeltetése ismét elég kényes kérdés. Az egész éves kampányhadjárat után – a Marvel honlapján hónapokig szavaztatták a népet hogy vajon ki lehet Ronin – egy lesújtóan sekélyes 3 részes történetben (11-13. részek) egy meglehetősen semmitmondó névvel tömték be az olvasó száját. A csalódást csak fokozza, hogy az illető személye (nyílt titok: hölgyről van szó) és az ábrázolása (Amerika Kapitányt megszégyenítő bicepszek és vádlik) köszönő viszonyban sem álltak egymással. Amíg fent volt a maszk, el akarták hitetni, hogy férfi. Blamázs.
– Sentry a legnagyobb kérdőjel. Egy hős, akinek a legnagyobb ellenfele saját maga. Egy hős, akinek az ereje millió felrobbanó csillag erejével vetekszik és mégsem tud róla senki. Egy hős, aki valaha a legnagyobb volt és mégsem emlékeznek rá. És ő sem magára. Sentry alakja kétségkívül a legizgalmasabb, már ha az ember felül képes emelkedni azon a borzasztó banalitáson, hogy ismét visszamenőleg írják át a Marvel-univerzum történelemkönyvének lapjait. Persze ugye egy új szuperhős megjelenése előre mutató jel kellene, hogy legyen, de gyanús, ha már azzal kezdik, hogy a múltját magyarázzák.

Ezen hosszúra nyúlt seregszemle után, már csak pár formális megjegyzésem lenne a rajzokról és történetszövésről.
A külcsínért David Finch (1-6. és 11-13.), Steve „notóriusan nem rajzolok felső ajkakat” McNiven (7-10.) és Frank Cho a felelősek (14-15.). A rajzokra legjobb jelző a közönségbarát, de azt hiszem tényként leszögezhető, hogy egyikük sem itt alkotott kiemelkedőt és nagyban hozzájárul a látványhoz Danny Miki és Mark Morales tuskihúzása illetve a színekért felelős Frank D’Armata és Morry Hollowell (amúgy gyönyörű) CG effektjei. Mindamellett tényleg nagyon szép a képregény és igazán passzol a grafika egy ilyen bestsellerhez.
A történetről már tényleg csak címszavakban: tisztességesen megírt parasztvakításról van szó, mely ugyan szórakoztató, de ha az ember jobban belegondol semmi pluszt nem ad és csak azzal operál, hogy egymás mellé rakja az amúgy külön-külön is népszerű figurákat. De működik a dolog, mert veszik. A Marvel megtalálta a számítását. Mi pedig kapunk valamit, ami szép, színes, látványos és sok mindenki benne van, aki miatt egyébként is megvenné az ember a képregényt. A többi pedig csak alibi. Brian Michael Bendis (és a Marvel?) tökéletes alibije, arra kérdésre, hogy min dolgozik késő éjszakákig.

Árva-Szabó Péter
Panel
1. szám
22. o.
2006. március