Fasiszták, terroristák, szuperhősök

Fasiszták, terroristák, szuperhősök
Alan Moore két képregényéről

Gyakorlatilag lehetetlen olyan képregényes kedvenclistát találni (például az amazon.com-on, de bárhol másutt se), amelyen ne szerepelne egy vagy több Alan Moore művei közül. Pedig az 1953-ban született Moore „csak” a képregények forgatókönyvét jegyzi, így semmiképp sem rajzstílusa az, ami ennyire kiemeli őt a képregényes műfaj alkotói közül. Sőt, minthogy nincs állandó rajzolója, mindig meglepetés, hogy milyen képi világa lesz a következő nagyon Moore-os sztorinak. Merthogy a sztorik nagyon Moore-osak.

England prevails

Moore képregényei közül a V for Vendettanak van a legjobb esélye arra, hogy magyarul is megjelenjen. Persze lehet, hogy túl optimista vagyok, de ha Frank Miller Sin Cityjét kiadhatóvá tette a belőle készült mozi, akkor megfelelő siker esetén talán a Vendetta filmadaptációja is járhat hasonló következményekkel. (Azt azért meg kell jegyezni, hogy míg Miller társforgatókönyvírónak is beszállt a filmbe, addig Moore megtagadta a Vendetta filmváltozatát, ahogy azt egy másik képregényének, a Swamp Thingnek a megfilmesítésével is tette.)

„Jó estét, London! Önök a Sors hangját hallják a 275-ös és a 285-ös középhullámon.” Így kezdődik Moore a fasiszta Angliáról szóló utópiája, s ebben a mondatban benne van minden, ami rossz a könyvben. Hogy túl direkt ugyanis. Teljesen explicit a rezsim szimbólumrendszere (persze a XX. század valóságos diktatúrái sem az absztrakcióról voltak híresek), s ami ennél is zavaróbb, hogy a rezsim ellen küzdő terrorista(?) V teljes szabadság-leckéket mond fel a megmentett, majd követőjévé tett Eveynek.

A negatívumok sorolását azonban itt be is fejezhetjük: a cselekmény iszonyú pörgős, nem igazán letehető a könyv. Ebben persze komoly szerepe van a bevezetöben már említett Moore-osságnak. Olyat sokan tudnak, hogy a történetben több párhuzamos szál legyen. Azt talán már kevesebben, hogy ezek a szálak egy fejezeten belül is keveredjenek, de pont a „megfelelő” mértékben és követhető módon. Az viszont valószínúleg senki másnak nem megy, hogy a kocka és a hozzá tartozó szöveg más szálból vannak (nem stimmel a kép meg a hang), s mégis ez az egyetlen lehetséges elmesélési mód.

S ha már említettük a mindig változó rajzolókat: David Lloyd remekül választott (vagy Moore szólt neki, hogy mit válasszon), amikor 40-es, 50-es évekbeli arcokat rajzolt azzal a kék-sárga alapú szinezéssel, amivel a 40-es 50-es évekbeli fekete-fehér filmeket tették színessé utólag. Ennek a kedélyes csalásnak a színe sokkal jobban illik a történethez, mintha mondjuk (ha már a könyv explicitségét hibáztattuk) náci piros-feketében tündökölnének a nácik.

Beöltözünk és védünk

Ha már listázással kezdtük: Alan Moore legsikeresebb műve, a Watchmen tavaly egyedüli képregényként került fel a Time magazin legjobb 100 angol nyelvű regényt tartalmazó listájára. És nem véletlenül (mármint, hogy a Watchmen felkerült, nem pedig, hogy más nem), bár a jelmezes kalandorok (talán maradjunk az eredeti masked adventurernél) két generációjának története első pillantásra olyan típusú képregénynek tűnhet, amilyenek semmiképp nem kerülnek fel semmilyen irodalmi listára. Dave Gibbons rajzai ugyanis igazi szuperhősösek: lendületes nemlétező mozgások, rikító nemlétező neonszínek, nemlétező izomzatú emberek.

Aztán már a rajzokat nézve is feltűnik a mindenre kiterjedő precizitás: például egynémely maszkosnak másfajta buborékja van, ha be van öltözve, és más, ha civilben van. A szálak, idősíkok, kép-hang-viszony összekeverése még zseniálisabb, mint a Vendettában. A fejezetek utáni „dokumentumok” pedig hihetetlen stílusparódiák: van köztük igazságügyi pszichológiai szakvélemény, biológiai szakfolyóiratbeli publikáció (persze lehet, hogy ha biológus lennék, a fejemet verném a falba), szélsőjobbos sajtóorgánum, visszaemlékezés (akinek bejött Bill eszmefuttatása a Kill Bill végén Supermanről és a többi szuperhősről, annak tetszeni Nite Owl gondolatkisérlete is hasonló témakörben).

Aztán amit nagyon szeretünk: a történelem apró elcsúsztatgatása. Nixon elnök (szuperhős segédlet mellett) most nemcsak befejezi a vietnámi háborút, de meg is nyeri (apró kikacsintás a néző felé: „Amerika nagyon megzuhant volna, ha nem nyeri meg ezt a háborút”). A regény keletkezésekor (1987) regnáló Ronald Reagan is megkapja a magáét: a fent említett szélsőjobbos kiadvány szerkesztője, amikor meghallja, hogy Robert Redford (persze a monogramnak stimmelnie kell, ha már a Vendettát az explicitsége miatt szidtuk) elnöknek jelölteti magát, kiakad, de csak annyit mond, hogy „nehogy már egy cowboy-színész legyen a Fehér Házban”.

Ja, és az egész egy krimi: valaki valamiért nagyon ki akarja vonni a maszkosokat a forgalomból (pedig hivatalosan be is vannak tiltva a tömegek és főleg a rendőrök(!) tiltakozása miatt). Aztán a végére kiderül, hogy ki és miért, de az persze nem, hogy akkor most mi a teendő.

Ezer szerencse.

-apu-
Pilpul
2006.április 07.