Az álomgiccs vidámparkja – A képregényről

Képéhség és történetvágy

Az elemi szükségletek kielégítésén túl, a kultúra által teremtett igényeink közül talán a képéhség és a történetvágy csillapításáért tesszük a legtöbbet. A civilizáció teremtette, s folyamatosan újratermelt szükségleteink listáján az első helyek egyikén szerepelhetnek, hiszen hiányuk esetén csak az elvonási tünetekből ébredünk rá, hogy a kép és történet milyen erős narkotikumok.
Kép és történet elemi erejű vágyát született kielégíteni a comics (magyar megfelelője, a képregény, pontos értelmezés is), amely radikális egyszerűséggel, a frissen keletkezett műfajok erejével és ellenállhatatlan popularitásával szolgálja a reá áhító tömegeket. E műfajban a vizuális bizonyosság és a parttalanul áradó mese, a fantázia korlátlan képi kivetítése szövetkezik a legelemibb narrativitással.

A magaskultúra a comics-ot legfeljebb mint ironikus parafrazeáló, a kritikai argumentumot megőrző, illetve itt is érvényesítő popművészetet, illetve a baloldal harci fegyvereként használt agitációs eszközt tűri meg (Roszta ablak).

Az esztéták és kultúrszociológusok egyébként óva intenek a comics ópiumától, s tudomást sem vesznek annak hallatlan népszerűségéről, népművészeti jellegéről. Távoltartanák a fenntartás nélküli fogyasztókat, a reflexióktó! kikezdetlen képbámulókat az efféle kulturális tömegtermelési maradéktó!, szennytől, infantilizmustól, pornográfiától, horrortó!, szextől, politikailag kényestől, sci-fitől stb. A comics, amely legjobb/legrosszabb esetben a „rossz közérzet” kifejezője, a társadalmi állapot okozata, gyakran a rossz okaként bélyegeztetik meg. így aztán a „tömegkultúra” érvét a magát elfogulatlannak feltüntető művészetszociológia hol támadó, hol védekező fegyverként forgatja a feje fölött: azaz hol – igaz, leplezetten – tilt, hol javallatként feltüntetve szinte kötelez. De a tömeg lebeszélhetetlen a comicsró!, illetve annak megújult elektronikus formáiról: a videóról, számítógépjátékokról, s nem veszi figyelembe, hogy a magaskultúra hirdetői szerint a szabadidőprogramja infantilis, vagy épp tán provokatívan pornográf.

Úgy látszik, a képéhség elementáris szükséglet. A képek, ha eltilthatóak is, ellenőrizhetőek, vagy központilag szabályozhatóak, az irántuk való vágy mindig újratermelődik, legfeljebb más formákban. Józan társadalom amúgy is csak azt szabályozza, amjt ellenórizni is képes…
Ám általában talán megérett az idő arra, hogy a triviális művészetet, a tömegkultúrát, a comics-ot annak tekintsük, ami. Nem lehet nem észrevenni, hogy a baloldali kritika óvó figyelmének álarcába öltözött, gyakran puszta butaság eddig is milyen gyorsan és alaposan szenvedett vereséget nemegyszer a tiltás mezején. A Coca Cola, a tévé, a rágógumi, a popzene, a videó klip mind azt mutatják, hogy a szellemi védővámrendszer leomlóban van, utóbb mindannyiszor engedményekre kényszerültünk.

Végre is a triviális művészetet nem tanácsos a magas művészet mércéjével mérni, majd ennek értékeire hivatkozván megtiltani azt, ami nem betiltásra, hanem megértésre való.
Nincsen a földön olyan látvány, amely ne volna megörökítésre érdemes. A világban kémholdak és fotó-riporterek, rendőrségi computerek és érzelmes fotóamatőrök milliói lesnek kamerákkal felszerelve áldozatukra – s a képek narkózisából senkinek sincsen kedve felébredni. A képéhségről állíthatjuk, hogy gyermekes, s hogy illetlen – s ez igaz is lehet.
Csakhogy ezzel még senkit sem – s miért is tennénk – változtattunk meg. A comics nem megváltoztatja, hanem kitölti az életet.

De nem becsülhetjük le a másik vágyat: a történet irántit sem. A mese iránti igény elemi, s ez nem szorul különösebb bizonyításra. Amíg a tevő el nem válik tettétől, addig – mint azt Lukács a modern dráma és egyben a kortudat eleven problémájaként látta – az ember története által idézhető fel. Azt, hogy valaki „ki” volt – regényéből tudjuk meg, a történet reá bizonyul elkövetőjére-átélőjére. E kor pedig egyébként a „tárcairodalomé” (H. Hesse), mikor tehát újságot olvasunk: élettörténetet zabálunk, s a képes melléklethez érve fejvadásszá változunk.
A történetek (s a képek) bármely fajtája eladható – s akármilyenek legyenek is, ne nézzük le ezeket. Az entellektüelek jobban kedvelik a narrativitást reflexivitással felbontó, a mű és befogadó naiv konszenzusát felmondó történeteket, de a „tömeg”, úgy látszik, nem ezekre vágyik. A nagy példányszámok és a hosszabban ható mitológiai érvényesség tehát az E. T.-é és a hobbitoké, a Donald kacsáé és a Pifé, Supermané és Tarzané, Frédi és Bénié és Astérixé.
A szellem immár visszaparancsolhatatlan, kiszabadult a palackból. A tömegtájékoztatás és a szórakoztatás nagyipari és profítéhes formáin nevelkedett nemzedékek számára nem vonzó a józan mértékletesség és a távolságtartás útja. Nincs a jelenlegi kultúrának olyan parancsa, amely rábírhatná a „tömegeket” az elfojtásra – a magasabb etikai és esztétikai megfontolások nem kötelező érvényűek. A kultúrát egyénenként fogyasztók az „álomgiccs” minden eddiginél jobban elektronizált vidámparkjában élnek, amely előtt tán nem érdemes lehunynunk a szemünket.
Ebben az írásban a kultúripar kiváltképp az ötvenes-hatvanas években főszereplő, ma már némi nosztalgiával is szemlélhető teremtményéről: a comics-ról lesz tehát szó. Arról a képregényről, amelyről máig inkább csak hallottunk, mintsem valóban láttuk volna. A Füles, a Kockás, a Dörmögő Dömötör, a Pajtás, a valaha megboldogult Tábortűz, a feltámadt Táltos által nyújtottnak sem hatásában, sem jellegében nincsen köze ahhoz, amit a Napnyugat e néven megismert. Emitt csak a halvány árnyék jelent meg, s ezen lehet sajnálkozni, illetve lehet ennek örvendezni, megóvottnak vélvén egy újabb mákonytól a honi ifjúságot.

Oldalak: 1 2 3