Zaftos moslékolás a politikai disznóólban

Az egyszerű, de frappáns alapötlet szerint történelmünk nagyjai cocaként születnek újjá, és élik át újra meg újra az elmúlt, kissé talán túlságosan zivatarosra sikerült századot. Lehetne ebből egy kedélyes, penetráns pofájú, száraz kisfröcccstől részeg kocsmai móka is, szerencsére a tárgyalt darab azzá is lesz – mentségül persze álljon itt, hogy a viccet egy gátlásaitól szabadult, gyűrött zakós gimnáziumi történelemtanár adja elő.

„Tulajdonképpen a purgatórium is jó hely, ha vannak benne bohócok”
Ptiluc – Disznóól (La Foire aux cochons)

Van annak valami primér bája, amikor neves államférfiak csinálnak hülyét magukból – avagy mások csinálnak hülyét belőlük. A karikatúra-történet hajnalán már az első mesterek, William Hogarth vagy Honoré Daumier is arra törekedtek, hogy illusztrációikkal az adott korszak tipikus figuráit állítsák pellengérre. Jeles szerzőnk, recenziónk tárgyának megálmodója (az álom nyilván forgolódós és csülök utáni, a malac után érzett bűntudat miatt kis sörrel megtámogatott) a belga Ptiluc is az ő általuk kitaposott turistaösvényen indul el, és annyiban tér csak le a zöld jelzésről, és közelíti meg a bozótoson keresztül Bakonybélt, hogy míg a jelenkor közszereplői felugathatnak (felröföghetnek), ha nem ízlik nekik az elibük fröccsentett moslék, addig mindezt Napóleon vagy Victor Hugo már nemigen teszik meg. Vagy mégis: no, körülbelül erről szól a Disznóól.

A Luc Lefevre néven anyakönyvezett alkotónk ugyanis őket vérezteti ki a kritikai éllel: az egyszerű, de frappáns alapötlet szerint történelmünk nagyjai – mit ad isten, ill. van-e egyáltalán? – cocaként születnek újjá, és élik át újra meg újra az elmúlt, kissé talán túlságosan zivatarosra sikerült századot. Lehetne ebből egy kedélyes, penetráns pofájú, száraz kisfröcccstől részeg kocsmai móka is, szerencsére a tárgyalt darab azzá is lesz – mentségül persze álljon itt, hogy a viccet egy gátlásaitól szabadult, gyűrött zakós gimnáziumi történelemtanár adja elő, közben pedig, míg az üres kétdecist teletölti a csapos, elmereng azon, hogy milyen idióta is az ember úgy általában, milyen nagy marha, hogy semmiből sem tanul.

Önkritika nélkül visszafelé pörög a világ, a történelmet pedig a győztesek írják, ugyebár: „Egy államfőnek meg kellene tanulnia elfeledtetnie önmagát… rögtön a beiktatásakor… ezzel megfelelő rálátása lenne a teljesen közömbös emberiségre.” – mondja ki egy ponton (miközben értéktelen bankók parazsát piszkálja) a megváltásra-nirvánára-bármimásra hiába váró, disznótestű Napóleon. A díszes kompánia pedig folyamatosan bővül: felbukkan itt kérem Franz Ferdinand von Habsburg (meg úgy nagyjából az egész családja, körülbelül két oldalra rá véreshurka lesz belőlük), Filmos borosz girály, Vlagyimir Iljics, na meg igen, Ők is, mindannyian. (Külön öröm bevonulni látni Adolf Hitlert – nehéz térdcsapkodós röhögés nélkül megállni, ahogy a vezérkara előtt disznópatát az égnek hajítva szemléz: „Ách, Goering, Himmler, Goebbels, fégre mind itt fatyunk, dögéletes!”) Ptiluc olyan ügyesen lavírozza végig ezt a nagyjából kilencven oldalt, hogy rossz vicc csupán a vége felé akad (az sem fájó, csak lendülete-vesztett picit). Szerzőnk (ha a bámulatosan szertelen rajzait nézzük, rá kell jöjjünk, hogy idióták hál’istennek még mindig vannak) a nagybetűs, fapofájú Történelem háta mögé settenkedik, és egy hirtelen, erős mozdulattal visszarántja a földre.

A Disznóól benne kell hogy legyen az utóbbi évek (az első kötetet Ptiluc 1999-ben fejezte be, de van második, állítólag jön majd hozzánk is) legfontosabb képregényei között. A hazai kiadás ráadásul a Titkos Fiók hozzáértését dicséri – „Hogyan tálaljuk a moslékot”, hát valahogy így. A keményfedeles, nagyalakú kötet legnagyobb erénye talán a fordítás – álljon itt akkor Meggyesi Gábor neve – merthogy megmaradt az eredeti, szertelen buborékbeszéd („Jól megvolt a háztáji a harmincas évek felé. Landru és Lenin persze mindenhol ott lábatlankodott.”), a szövegek frissek, zsírosak-szaftosak, csak úgy csúszik rajtuk a szem.

Történelemtanárunk eggyel többet ivott, mint kellett volna, de állíthatjuk: kijózanodik.

A kocsmáros szerint beesik majd holnap is.

Adamik Zsolt
168 óra
2008. július 8.