Sin City – A Bűnös Város (2005)

Sin City – A Bűnös Város (2005)

Rögtön az elején leszögezem, hogy ezt a filmet a nézők zöme vagy nagyon fogja szeretni, vagy átkozni fogja magát, hogy feleslegesen időt pocsékolt rá, de elég kevesen maradnak majd semlegesek a megnézése után. A Sin City (Bűnös város, engedtessék meg), mint talán mindenki tudja a recenziók sorából, egy képregény-sorozatból készült film. A sorozat egyik füzetének a címe megegyezik az egykori Exploited dal címével: Sex and violence. Nos, ez a két szó, szex és erőszak gyakorlatilag le is fedi a film tartalmát. Kevés szex és nagyon sok erőszak.

Mi teszi elviselhetővé ezt az erőszakot? – tehetnénk fel a kérdést. S aki erre azt feleli, hogy semmi, az pont az a néző, aki a film közben fogja magát és elhagyja a nézőtermet, vagy a film végén „Pocsék!” felkiáltással adja tudtára mindenki számára a véleményét, belőlem kitör a stiliszta, „Ember, legalább mondd stílusosan: Bűnrossz”. A másik csoport, aki „semmit” kiált, az direkt élvezi a lehulló testrészek, kiomló belek látványát. E két csoportot sajnos az köti össze, hogy annyira a központba kerül náluk az erőszak a vásznon, hogy nem fogják egészében a történetet magát. Nagy bűn! A Sin City épp attól jó, hogy mellbevágó sztorikat tálal, a nőről akiért ölni érdemes (aztán ezzel vissza is él), a másik lányról, aki kékszemű és bérgyilkos, de az első küldetésén rossz célpontot öl meg, akiről viszont kiderül, hogy a csomagtartóban a felesége holttestét vitte épp eltüntetni, tehát rászolgált a halálra. Mi veti tehát hátrébb az erőszakot, hogy előretüremkedjen a csavaros történetmesélés? Az eredeti képregény azon túl, hogy fekete-fehér, képeinek megkomponáltságával azonnal lenyűgözi az arra fogékony olvasót. A rajzoló Frank Miller nem csak a színeket hagyta el, hanem sok esetben a részleteket is. A szereplők és a tárgyak csak kontúrjaikkal vannak jelen, akár a barokk árnyportrékon. Fény és árnyék játszik a képkockákon és rendkívül mély benyomást képesek tenni. A vér pedig ebben a világban meglepő módon: fehér. A legtöbb FF képregényben természetesen fekete. És a filmben, mely hűen másolja a grafikus novellák látványvilágát, szintén fehér a szertefolyó, freccsenő életnedv, s ez által az összes erőszak meseszerű, távoli lett és talán ez segített nekem mellékessé tenni a brutalitást. Mert megvallom az, hogy olvastam és ismerem az összes Sin City novellát, ez esetben vajmi keveset segített volna.

Apropó adaptáció. Mindig felmerül a kérdés, hogyan lehet egy képregényt jól megfilmesíteni. Erre a válasz természetesen az, hogy sehogy. Egy jó képregény képregénynek jó és nem könyvnek, nem hangjátéknak, ahogy egy jó regényből is nehéz jó filmet készíteni és egy festményt sem zenésítünk meg (Az Egy kiállítást képeit leszámítva.). A másik kézenfekvő megoldás, hogy rajzfilmet készítenek. A Sin City esetében ez történt. Ne tévesszen meg senkit az élő szereplők nevei a film elején és végén, ez itt egy jól megkomponált rajzfilm. És mint ilyen, az egyik legjobban sikerült képregény-adaptáció. A többi film mind elköveti, hogy megpróbálja élő szereplőssé varázsolni a mozi változatot, itt erről szó sincs. A sztárparádé csak álca, minden a maszkmesterek és számítógépek munkája. A Sin City legalább annyira jó animációs film, mint a Star Wars újabb részei, vagy épp most a Madagaszkár. Csak másmilyen animációt és trükköket használtak, mint azt már unalomig megszokhattuk a ILM, Dreamworks és Disney munkákban. A fekete és fehér (sajnos a képregénytől eltérően inkább azt kell mondani, 256 színű szürke) környezetből elütő sárga kurafi (Yellow Bastard), vérvörös ajakír, kék írisz stb előállítása legalább annyi munka volt, mint Némó animálása.

A végső kérdés pedig az, hogy ha egy film ennyire hűen másolja az egyébként méltán híres képregényeket, akkor jó film lesz-e belőle? Ezt a kérdést sajnos én nem tudom megválaszolni, olyanok fogják eldönteni, akik nem ismerik az eredeti változatot. Engem sajnos ugyanaz a levertség fogott el, mint az utóbbi idők minden képregény-feldolgozásánál: ez messze nem ugyanaz, mint a rajzolt változat. Gyanítom, bennem van a hiba, hogy például várom a Hartigan rajzokból megismert hatalmas fegyverét, vagy egyáltalán, túl sokat vártam a filmtől (amit nem szabad). De ha mégsem az én bűnöm, akkor talán a narráció viszi félre az egész filmet, esetleg a csak a magyar szinkron sikerült egy picit félre. De most komolyan, ahelyett, hogy „nem tudod felállítani” (eredetileg „you can't turn on”) nem lehetett volna a gördülékenyebb „neked nem áll fel”, „te nem tudsz begerjedni” kitételt alkalmazni? Azért-e példa, mert ez a film végén volt, tehát ez könnyebben megmarad. De aki szeretne egyet a film elejéről is, itt van mindjárt a bérgyilkos esete. Az áldozata, a nő, akit megöl egyben a megbízója is. A magyar változatban ez egyáltalán nem derült ki: „beváltom a csekket” – hallhatjuk. Míg az eredeti képkockát idecsempészem, hogy mindenki érzékelhessen a különbséget. S még egy példa, rögtön a feliratok közül, ahol is az olvasható, hogy készült Frank Miller képregényéből. Non, monsineur! Képregényeiből. Nem mindegy. A film 3+1 történetet dolgoz fel, úgy gyúrva őket, hogy az eredeti képregénynél kicsit tisztább legyen az időrendiség, mégis ez a változat azt a kritikát kapta, hogy a Ponyvaregény idősík-keverését koppintja. Fura, egyébként, hogy az írott formában abszolút favoritom, a „That Yellow Bastard” filmen messze eltörpült a cím nélküli (eredeti) Sin City történet mellett. A Big Fat Kill épp olyan, mint a papírlapokon, Dwight kalandja sok kurvával és még több halottal körítve. A filmet bevezető rövid epizód azért érdekes, mert ez immár olvasható magyarul is. Hivatalos, nyomtatott formában a Fekete-Fehér című antológia 1. számában, rajongói fordításban pedig a neten.

A kötelező bevétel megvolt, tehát már tervezik is már a következő filmet. Azt mondják, nem árulják el, mely képregényeket emelnek át a hangosfilm világába, de minden komolyabb rajongó tudja, hogy túl sok választás nincs. Csak a Long Goodbye, a To Hell and Back valamint mindenki kedvence, a Dame To Kill For hosszú lélegzetvételű annyira, hogy kitöltsenek egy egész estét, a rövid történetek között már nagyobb a választék, de úgyis a Daddy's Little Girl lesz a nyerő, mert az a leginkább odabaszós – és erre, sajnálom, manapság nincs megfelelőbb kifejezés. A „Nő, akiért érdemes ölni” egyébként Dwight előéletét meséli el, és aki nem olvasta, higgye el, a benne szereplő nő rosszabb, mint Dumas Mylady-je és Szörny Ella együttvéve. De komolyan!

A szokásos ajánlom, nem ajánlom részt most azzal vágom rövidre, hogy a fentiekből mindenki szűrje le, megnézi-e. Az biztos, hogy látványában ilyen filmet még nem látott, de ilyen erőszakos filmet sem nagyon.

(A szerző a Kill Billt kihagyta.)

Darkplant – 2005.10.22.