Punisher: War Zone Filmkritikák

[toc]

filmpont.hu

Igen! Igen! IGEN! Itt van ő, a Megtorló, akire évek óta vártunk. Hozzáteszem, nem hiába!

A Megtorló az abszolút kedvenc képregénykarakterem. Nem csak azért mert nincsenek szuperképességei, vagy hülye kütyüi, hanem mert történeteiben mesterien keveredik benne a dilettáns valósághűség és az abszurd fekete humor. Amikor Garth Ennis 2000-ben csatlakozott a sorozathoz, egy amolyan 2dik újjáélesztés keretében (az első próba a 90-es évek közepén volt) a sorozat Ennis mérhetetlen tehetségének köszönhetően új lendületet kapott. Az új Megtorló egy igazi fekete abszurd karakter lett, amely nem szenved hiányt Ennis zseniális humorából, és elképesztő párbeszédeiből. A végeredmény természetesen az új minőségi változásnak köszönhetően jelentősen megnövelte a füzet eladásait.

Az Ennis-éra első filmadaptációja a 2004-es Megtorló azonban csúnyán elhasalt a mozikban. A kudarcnak több oka is volt, azonban a legfontosabb tényező az a pár baklövés volt, amellyel egy időpontra helyezték a film bemutatóját a mestertolvaj Tarantino Kill Bill 2 című förtelmével. Azonban hála a rajongói lelkesedésének, a DVD piac egész szépen kirángatta a székletből a filmet. A folytatás ötlete ezek után természetesen hamar megszületett, melyből későbbi nézeteltéréseknek hála Thomas Jane (akiből időközben hatalmas képregényrajongó lett) kimaradt. A hírnek eleinte nem igazán örültünk, míg Ray Stevenson nevének emlegetése heves bizakodásra adott okot. És bár szerettük Jane Megtorlóját is, lássuk be, hogy Stevenson arcvonásai sokkal inkább hasonlítanak egy háborús veteránéhoz.

A történet nem túl bonyolult: adva vagyon egy feltörekvő bűnöző (Billy Russo), aki elég tehetséget és kitartást érez magában, hogy saját lábra álljon, Méghozzá jó nagyra. A többi tetű mellett azonban csak egyetlen ember van, aki az útjába állhat ő pedig Frank Castle, az önjelölt igazságosztó, aki családja elvesztése után háborút hirdetett az alvilág ellen, és saját kezébe vette az igazságszolgáltatást. Castle lába nyomát vörös szőnyegként szegélyezik a leszakadt végtagok és a kiömlő belek, egyik esti interakciója eredményeképpen amellett, hogy az emlegetett Billyt belehajítja az sörösüvegzúzó gépbe, véletlenül kicsinál egy beépített FBI ügynököt is. Castle miután rájön, hogy hidegre tett egy jófiút, némi önértékelési zavarba kerül: úgy dönt visszavonul, azonban hamar rájön, hogy képtelen rá. Még ha akarná se tudná végleg letenni a stukkert. Ráadásul Billy is túléli az esti kalandot, és immár átszabott pofával Jigsaw néven kíván revansot venni Castle-n, és a tégla FBI ügynök családján. Castle azonban nem az a fajta, akivel szarozni lehet.

Voltak is elvárásaim a filmmel kapcsolatban, meg nem is. Az azonban biztos, hogy én azok közé tartozom, akik meglehetősen nagy elfogultsággal viszonyulnak a Megtorló-filmek irányába a szó pozitív értelmében. Nekem gyakorlatilag elég egy valag fegyver és egy koponyás póló. Azt remélni sem mertem, hogy a rendező hölgy ennél többet ki tud hozni a filmből. Ebben azonban tévedtem. Lexi Alexander minden hibája ellenére megragadta a karakter lényegét: kevés duma, rengeteg hulla és groteszk humor. Castle egy kegyetlen, igazi vérengző vadállat, aki saját törvényeinek megfelelően száll szembe a rohadó alvilág mocskával. A végeredmény meg valami olyan lett, mintha John Rambo Burmából a városba költözne.

Bár a film elméletileg a 2004-es Megtorló folytatása lett volna, igazából semmi köze sincs a Jane-féle verzióhoz, sem Castle jellemét, sem pedig az eredettörténetét tekintve (az azonban rejtély, hogy a John Romita Jr által illusztrált és Chuck Dixon által írt War Zone című sorozathoz mi köze). Az eredeti képregény ugyanis arról szólt, hogy hogyan épül be Castle, Johnny Tower álnéven, és írtja ki belülről a Carbone családot – vélhetően csupán a hangzatos cím ragadta meg a készítők fantáziáját. Az egyetlen fontosabb elem, ami visszaköszön így első blikkre az Microchip, a Megtorló segítőtársa. Akárcsak a 2004-es verzióban itt is erősen keveredik a történet a képregényhűséggel és a fickóval. A szituáció és a konfliktus új, a résztvevők azonban „valósak”. Bár Jigsawt valóban maga a Megtorló hozta létre, azonban a kettejük között feszülő konfliktus a képregényben Castle családjának kiirtása volt. Billy Russot bérelte fel ugyanis a Costa család, hogy kicsinálja Castle-t, amit ő túlélt, viszonzásul finom kis népirtást rendezett, majd Billyt keresztülhajította egy üvegtáblán. Ezek az apró változtatások azonban véleményem szerint nem túlzottan befolyásolják a filmet, hiszen maga a képregény is egyszerű, mint a pofon. Az eredet és a kiváltó ok igazából mellékes, a lényeg magában a karakterben, a stílusában és fogalmazzunk úgy, hogy a tevékenységében rejlik.

A végeredményre nem sok panaszunk lehet. Vér, erőszak és humor van dögivel, a színészi játék lényegtelen tényező, a rendezés nem rossz, a zene hallgatható. A cél vélhetően nem volt más, mint egy tökös és kemény akciófilm elkészítése, ami maximálisan sikerült is, ami külön dicséret, ha azt vesszük, hogy a producerek PG 13-ba akarták beskatulyázni kedvenc tömeggyilkosunkat. A rendezőnek meg kellett vívnia a maga kis harcát azért, hogy a végeredmény ilyen legyen, és ne egy Ghost Rider szintű nézhetetlen ürülékhalmaz. Hozzáteszem a film még így sem tökéletes, hiszen megannyi hibával bír, amikre a karakter iránti szeretetemből kifolyólag nem térnék ki. Aki azonban egy kellemes esti exploitationbe illő erőszakorgiára vágyik az nem fog csalódni. A képregény rajongóinak pedig egyenesen kötelező!

Oldalak: 1 2 3 4