A 9. Művészet

Paár Tamás:

1. A KÉPREGÉNY MINT MŰFAJ

A képregény, mint műfaj, valójában műnemek szintéziseként, kombinációjaként jött létre.

Megjelenése előtt az esetleg narratív struktúrával is rendelkező képi ábrázolásokon belül feliratok csak akkor jelentek meg, ha ezt egy fontos tényező indokolta (pl. reklámfeliratok), a képekhez tartozó magyarázatok a képen kívül kaptak helyet, vagy azoktól jól elhatárolva, például szövegdobozokban. Ugyanígy különböző funkciójú (irodalmi, ismeretterjesztő, stb.) szövegek esetében az illusztrációk a szövegek mellett csak mellékes szerepet töltöttek be. A képregény elhozta az egyesülés lehetőségét a képi ábrázolásokat összefogó műnem és az irodalmi műnem számára. A két ábrázolástechnika – a verbális és a vizuális – összeolvadásával már elég jól körbeírtuk a képregény jellemzőit, de ez még nem elég, hiszen a műfaj legfontosabb eleme a párbeszéd.

Nevezhetnénk a képregényt elegánsan szimbiózisnak is. A comics a két műnem tulajdonságait vegyíti, általában a gyors és könnyű befogadhatóság érdekében. Ahol az egyik műfaj hiányos, ott a másiknak egy tulajdonságát hívja segítségül, hogy a közölni kívánt információ ne csorbuljon. Hernádi Miklós szerint a képregény az irodalmi műfajok közül a dráma és a ballada eszköztárából válogat előszeretettel. Az elsőt a történet „jelenidejűségével”, dialógusok és monológok folytonos használatával, a másodikat a történet mozgalmasságával, tömörségével és túlfűtöttségével magyarázza. És valóban, ahogy a ballada történetének csak egy-egy pontját világítja meg tisztán, úgy a képregény is csak a jellegzetesebb mozzanatokat emeli ki egy cselekménysorozatban. Gondoljunk egy verekedésre: a képen az egyik szereplő meglendíti a karját, ellenfelét pedig a következő képen már összeesve látjuk. A két megjelenített állapot közti történéseket már nekünk kell elképzelnünk, példánkban egyetlen hatásos ütést.

A tömörítés fontossága a karikatúrákhoz is közel viszi a képregényt. A szereplőkről legtöbbször már első látásra kiderül, hogy milyen jellemmel rendelkeznek, arcuk sokszor minimalista megformálása általában kiemeli az adott pillanatban rájuk legfontosabb érzelmeket. Ezek az érzelmek a korlátozott lehetőségek miatt leginkább egyszerűek és szélsőségesek. Az állóképeken hatásosan kell megjelennie a mozgásnak is: ahogy már láttuk a drámával húzott párhuzam kapcsán, a szűkös információk kiegészítésében
agyunk interpolációs készségére kell támaszkodnunk.

Összefoglalva a képregény jellegzetesen XX. századi műfaj: a könnyű befogadást segítő technikák lehetővé teszik, hogy az ember néhány szabad percében is olvasgathassa. Ez által azonban az olvasó könnyen „nézegetővé” degradálódhat. Ennek elkerüléséhez, olyan technikákhoz kellene folyamodniuk az alkotóknak, amelyeket eddig még nemigen vettek igénybe. Valahogy a komolyságot és az öniróniát kellene vegyíteniük egybe: a hősök pontos kidolgozását és a realizmust a műfajnak úgy kellene párosítania, hogy nem venné magát egészen komolyan, így érhetné el a valódi művészet státusát.