The Spirit Filmkritikák

[toc]

mno.hu

(Velkei Tamás) A nézőt nem lehet átverni, azonnal rájön, ha pocsék filmbe botlik: unja három perc után. Ha a szék kényelmetlensége később sem enyhül, biztos lesz benne, hogy szemétdombra való „alkotásra” akadt. A Spirit ilyen. Nemcsak a sztori unalmas, hanem az a szánalmas próbálkozás is, amellyel az amerikai filmipar minduntalan ránk erőszakolja semmirevaló kultúrájának terméseit, a képregényeket. És biztosak lehetünk benne: van még megfilmesítésre váró „remek” a tarsolyukban.

Frank Miller, aki eddig jobbára képregényíróként szerzett hírnevet úgy érezte, nem várhat tovább a négy éve elhunyt Will Eisner 1939-ben megalkotott hősének, Spiritnek és kalandjainak megfilmesítése. Miller, aki a „Sin City” (melyből valóban sikeres filmadaptáció született, elsősorban Robert Rodrigueznek köszönhetően) és a rémséges „300” szülőatyja, elérkezettnek látta továbbá az időt arra is, hogy egyedül dirigáljon (a Sin City forgatásán még meg kellett elégednie a társrendezői pozícióval).

A végeredményt elnézve azt mondom: bár maradt volna Miller suszter is a kaptafánál. Mert bár a hivatalos tájékoztatókban az áll, a rendező minden forgatási nap kezdetén a forgatókönyvön kívül lelkiismeretesen külön vázlatokat készített színészei számára, ez a filmben még véletlenül sem tükröződik. Ahol Samuel L. Jackson, a tíz centis szempillával föltűnő Scarlett Johansson vagy Sarah Paulson mellett az eddig jobbára B kategóriás filmekben látott, rekedt, kék szemű Gabriel Macht, valamint Eva Mendes a legmeggyőzőbb, ott komoly gondok vannak.

Nem mintha a latin származású színésznővel bármi probléma lenne, na de azért Jakcsont náci egyenruhában ripacskodni látni, azért mégiscsak kiábrándító. Vagyis: nem valószínű, hogy színészi képességek vezettek a csúfos végeredményhez, inkább az enervált rendezői instrukciók, na és persze maga a sztori.

Mert miről is szól a – nem képregény rajongóknak semmilyen, sablonos – film? Egy zsaruról, akin nem fog a golyó, és számolatlanul állja az ütéseket, valamint egy Octopus nevű gonosz harcáról; utóbbi, mi sem természetesebb a világ ura szeretne lenni. Később – amennyiben van türelme a nézőnek kivárni – utóbbiról is kiderül, hogy szintén halhatatlan, mi több, a volt kórboncnok, jelenleg drogterjesztő saját maga találta meg az öröklét titkát, amit először Spiriten próbált ki. De szüksége van még a mitológiai Héraklész vérére is, a vért rejtő vázáért folyik a harc. Lényegében ennyi a cselekmény, kicsiny szerelmi szállal spékelve, mellé kapunk még bugyuta karaktereket és idegesítő klón banditákat.

Már a film kezdetén elmegy a kedvünk az egésztől, midőn megismerjük Spirit filozófiáját: otthona Central City, a sötét hely, melyet azért szeret, mert ellátja munkával és feladattal. Szép a hivatása, na. Pár perccel később a két sebezhetetlen egymást püföli hasztalan WC kagylóval, káddal, vasdarabokkal és még, ki tudja mivel. Minek? Mikor mindketten halhatatlanok.

A film egyetlen pozitívuma a látvány, amely kissé hajaz a Sin Cityben látottakra, ám ellentétben a kultikus darabbal nemcsak monokróm, olykor színes. Spirit alakja, fekete kalapja, kabátja, cipője és lobogó vörös nyakkendője gyakran rajzolt, ahogy a háttér nagy része is – az animáció mixelése a valósággal érdekes színfoltja a filmnek. Ahogy a majd’ hetvenéves képregény aktualizálása is: a régi járgányok, az elegáns, ám kissé avítt viseletek egyszerre jelennek meg a mobiltelefonnal, helikopterrel és modern fegyverekkel. Jobbára ezek mazsolázásával ütheti el az időt a filmbarát, mert a későbbiekben sokáig csigalassúsággal kapja a további fejleményeket.

A filmvégi pergősebb tempó láttán derül csak a lelke, mert sejti: közeledik már a megváltó The End felirat. Majdnem két órát kell azonban várni a vége főcímre, amely után a néző bosszús hangulatban leginkább azonnal bevágna egy feketét, hogy felébredjen, vagy egy pofa sört, hogy feledjen. Esetleg mindkettőt egymás után.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6