Háttér-Kép

Beszélgetés Oroszlány Balázzsal

Tudni szeretnéd mi köze Pepita Oféliának Japánhoz?
Kíváncsi vagy mi a közös Warren Ellis, Brian Wood, Alan Moore, és Tanigucsi Dzsiró munkáiban?
Szeretnél jobban megismerni egy kortárs forgatókönyvírót?
Ha igen akkor olvasd el a következő cikket Oroszlány Balázsról! (Ha nem akkor ezt a másikat Rorimackról! )

Van aki Oroszlány Balázsnak ismer, a Bürokraták vagy a Pepita Ofélia forgatókönyvírójának és van aki Rorimack képregényhonosítónak, a Képregény.Net Japánban élő munkatársának. Ezen kívül még mivel foglalkozol?

Szoktam ismertetőket írni az rpg.hu-ra és az endless.hu-ra, néha pedig novellákat is. Ezen kívül naginatázok (ez kb. olyan, mint a kendó, csak lándzsával), bár mostanában az iskola miatt el-elmaradnak az edzések.

-Mégis hogyan jut minderre időd?

Nehezen. Azért az egyetem és az edzés megadja az alapritmust, a vizsgaidőpontok és határidők már csak finomítanak rajta.

-Emlékszel még a képregénnyel való első találkozásodra?

Bevallom, az elsőre nem emlékszem. Vagy egy Zórád Ernő-féle adaptáció volt, vagy az Asterix az Alfában. Vagy valami egészen más. Az újratalálkozásra viszont annál inkább. Amikor kijöttem Japánba, úgy éreztem, hogy kötelességem mangát olvasni és animét nézni, ha már itt vagyok. Az animével azóta sem jutottam sokra, és hasonló lenne a helyzet a mangával is, ha egy nap nem látok meg két friss kötetet egymás mellett: az egyik Endó Hiroki Eden című sorozatának, a másik Nihei Cutomu Blame!-jének volt az első kötete. „Rákattantam” a mangára, utána nem sokkal pedig a Transmetropolitanre. Innetől kezdve nem volt megállás…

-Rengeteg képregényt olvastál már. Mik számodra a legfontosabb művek és kik a legmeghatározóbb írók?

Rengetegen vannak. Warren Ellis, mindenféleképpen. Brian Wood, Alan Moore, a japánoknál Tanigucsi Dzsiró, Takahasi Cutomu, és természetesen Ótomo Kacuhiro, Kuszumoto Maki… Művek közül leginkább Ótomo Dómu-ja (Domu: A Child’s Dream) döbbentett meg, jobban, mint az Akira. Takahasi Dzsiraisinjét (Jiraishin, angolul Ice Blade címen jelent meg pár része) rendszeresen újraolvasom, szinte mindent kihoz a képregényből, amit csak ki lehet hozni. Tanigucsitól majdnem minden, bár most az Inu o kau a kedvencem, pedig abban szinte nincs semmi más, csak leírja kutyája utolsó napjait, meg azt, hogy macskát tart. Amit még nagyon szeretek, és szerintem az utóbbi tíz év legjobb rövid története: a Lord Takeyama Shane L. Amayától és Bruno D'Angelótól. A francia képregények erős mezőnyében nálam egy „nemfrancia” áll az élen: a Nikopol trilógia, ez még franciául is megvan. Az amerikaik közül talán Craig Thompson Blanketsét és Grant Morrison Invisibles-ét érdemes kiemelni. Nagy kedvencem még a Psycho, egy három részes történet James Hudnall tollából, Dan Brereton képeivel. Remélem, jól sikerül a film is. Az internetes művek közül pedig első helyen tanyázik a Parking Lot is Full és a Softer World. És természetesen ott van a Transmet.

-Elég régóta fordítasz képregényeket és most már forgatókönyveket is írsz. Mesélnél a kezdetekről?

Az egész úgy kezdődött, hogy a Lováriai kalandok honosítójának elfogyott az ideje, és átvettem a honosítást, beírással együtt. Ami persze nagyon nem ment. Elkészült egy fejezet, de azóta is lógok a többivel. Ennyit a fenti időbeosztásról. Majd kiderült, hogy lehet ezt úgy is csinálni, hogy az ember ki sem nyitja a rajzprogramot, és ugyanolyan élvezetes. Ha nem lennének beírók, már rég feladtam volna. Azt, hogy most képregényeket írok, nagyrészt szintén ennek köszönhető. Úgy gondolom, kevés jobb módszer van a tanulásra annál, hogy valaki fordít. Sokkal mélyebben bele lehet látni a történet struktúrájába, szabadon lehet kísérletezni, mi fér bele egy képregénykockába, és miért. A másik alap persze az volt, hogy már régóta írok. És egyszer csak találtam (pontosabban Németh Áronnal együtt találtunk) egy olyan történetet, amit nem lehet máshogy elmondani, csak képregényben. Ez volt a Bürokraták – lényegében a Bürokraták miatt próbálkoztam meg a Fekete Fehér pályázatával is. Úgy gondoltam, hogyha nem is sikerül, arra mindenesetre jó lesz, hogy egy kis reklámot kapjon a közös művünk.

-Hogyan készíted a forgatókönyveket, befolyásol-e valami munka közben, például könyv, moziélmény, zene?

Általában először a történetet írom meg vázlatosan, azután ebből újból és újból átírva kialakul a cselekmény, a párbeszédek, végül oldalakra bontom, majd az oldalakat „betördelem” panelekbe. Ez a Bürokraták esetében (amit ketten írunk) annyiban változik, hogy a történetmag után az interneten keresztül beszélgetve alakítjuk úgy a részleteket, hogy mindkettőnknek tetszen. Egy-egy ülés alatt ide-oda dobáljuk az ötletet, chat-ablakban eljátszuk a párbeszédeket, majd a végén valaki menti a logot, és onnan otthon továbbírja a sztorit. A zene sokat segít. Például az Oféliánál csak utólag derült ki, hogy szinte ugyanazokat a dalokat hallgattuk Zorróval. Úgy látszik, ez kellett hozzá. A filmek, színdarabok leginkább az ihlethez szükségesek. A matematikaórát kivéve talán a legjobban moziban és színházban tudok írni, minél jobb a film vagy előadás, annál inkább. Hangversenyeken azért megpróbálom tartóztatni magamat.

-A rajzolónak mennyi szabadsága van? Mennyit változtat, – ha változtat – a forgatókönyvön?

Szerencsére sokat, és keveset. Mindegy, hogy mit találunk ki, nem véletlenül vagyunk mi az írók, s nem véletlenül rajzolnak a rajzolók. Lehet, hogy van egy oldal, ami leírva tökéletesen működik, de megrajzolva borzalmas lenne. Ilyenkor a rajzoló belenyúl – s az eredmény sokkal jobb lesz, mint amit előre elképzelt az ember. Tehát a panelek elrendezése, a képek beállítása változik, de a történet mégis ugyanaz marad.

-Mennyire vagy vizuális? Látod is az általad kitalált történetet, vagy csak tudod, hogy hogyan fog kinézni?

Nem tudok máshogy befejezni egy forgatókönyvet, csak úgy, ha látom magam előtt a képregényt. Látom, hogy hol kezdődik, hogyan jönnek egymás után az oldalak, mi kerül egy oldalpárra, hogy fogja az olvasó végigkövetni a képregényt. Emiatt sokszor magam is lerajzolom az egészet, hogy biztosan ne legyen egy panellel több, vagy éppen kevesebb, hogy ne lehessen eltévedni a képek között. Azután persze jön a rajzoló, és alakít a dolgon.

-Nehezebb képregény forgatókönyvet írni, mint filmeset? Mire kell ügyelni?

Nem tudom, filmes forgatókönyvet még nem írtam. Bizonyos helyzetekben könnyebb: egy képregényben nem kell változtatni a költségvetésen, ha én három képkockán át egy óriásmajmot szeretnék, amint lerombolja fél Párizst. Ugyanakkor sok szempontból kötöttebb: ennek így kell lennie, hogy működjön. Egy filmben lehet játszani a beállításokkal, de a kamerának nem kell követnie a szereplők hangjait. Egy képregényben igen. Ha megnézünk egy jó képregényt (amely nem csak képek egymás utáni sora), akkor minden akció, minden szóbuborék, minden hangeffekt azon kívül, hogy önmagában is szórakoztat, irányítja a szemet: szinte átdob a következő képkockába. Ezért nem mindegy, hogy például egy szóbuborék a szereplő feje felett, tőle jobbra, vagy balra van. Filmben ilyen probléma nincs. A tempót is máshogy kell kezelni. Ha beülünk egy moziba, ugyanazt a vásznat bámuljuk a Vége feliratig, mindegy hogy másodpercenként egy újabb robbanás világítja be a nézőteret, vagy éppen a fű növését figyeljük. Egy képregényben ugyanígy lehet játszani az idővel, de erről a panelek méretének kell gondoskodnia.

-Szerinted miért van itthon kevés forgatókönyvíró, illetve hogyan lehetne változtatni ezen?

Mert kevés a jó képregény. Szerintem a képregényolvasóknak egy fix százaléka akar képregényt rajzolni, illetve írni. Ha több képregény van, és azokat többen olvassák, rajzolóból és íróból is több lesz. Ezzel együtt a mostani buborék rengeteg rajzolónak adott és ad esélyt, hogy megmutassa, mit tud. El kell telnie egy kis időnek, míg a rajzolók úgy igazán kirajzolják magukat, és elkezdik keresni az írókat. Az íróknak pedig könnyű dolguk van: addig nem kell mást csinálniuk, mint képregényt olvasniuk, és írniuk – nem csak forgatókönyvet, de novellát, verset, regényt is.

-Elég régóta jelen vagy a hazai internetes képregényéletben, hány embert ismersz személyesen is?

Sajnos nagyon keveset. Az a baj, hogy habár szerintem jó az arcmemóriám, és a neveket is meg tudom jegyezni, az a modul, ami ezt a kettőt összekapcsolja, nagyon nem működik. Főleg egy-másfél éves szünetekkel. Emiatt van az, hogy akiket ismerek, azokat is „elfelejtem”. Nagy segítség tehát a Képregény.net fotóalbuma, amit minden rendezvény után végigböngészek, próbálva nickekhez csatolni az arcokat. Ez egyébként az alkotótársakra is igaz. Zorróval eddig soha, Brazillal szinte véletlenül találkoztam.

-Az első ismert munkád a Pepita Ofélia forgatókönyve volt, amit a Fekete Fehér képregényantológia pályázatára készítettél. Könnyítette, vagy nehezítette a munkádat a viszonylag szűk mozgásszabadság?

Szinte pont a pályázat kihirdetése előtt fejeztem be Kannó Hirosi könyvét a mangaírásról. Az egyik alapvető tanácsra máig emlékszem, valahogy így szólt: „az első húsz-harminc oldalnak az a feladata, hogy felvázoljuk a világot, megismertessük és megszerettessük az olvasóval a főszereplőt…” és így tovább. Ezek után a négy oldal szinte sokk volt. A figurákat sem tudtam sehogy sem elkapni. Végül addig mormolgattam a címeket és a neveket, hogy Pepitánál beugrott valami. Nagyon nehéz a „négy oldal – egy kerek történet”, pedig ez az, amit egy magyar forgatókönyvírónak meg kell tanulnia.

Oldalak: 1 2