Batman meztelen

Minden korszak és az összes évtized megszülte a maga saját, különbejáratú Denevérember-meghatározását Bob Kane és Bill Finger első, 1939-es Bat-Man csíkja óta. Láttuk már küzdeni a csillagos-sávos hazát gaz módon belülről bomlasztó ellen a negyvenes-ötvenes években, és öltöztették már éppenséggel talpig flower-powerbe is (lásd az Adam West és Burt Ward nevével fémjelzett tévé sorozatot).

Talán pontosan ezért arányos fordítottan a Batman legendárium busás tömege (s jelen esetben a súly az igének az ipari vonatkozásán van) a kitermelt történetek minőségével. Mert legyünk őszinték: hiába villódzik a vizek felett olyan állhatatosan a harcba hívó, homályos jel, nem minden bokorban – vagy maradjunk Gothamben akkor: mocskos sikátorban, bűnterhes csatornában terem meg az Alan Moore, vagy a Frank Miller, ugye.

Moore-t ezúttal ne dicsérjük. Amilyen fitten a hazai képregénykiadás halad, talán lesz rá módunk a későbbiekben elég; recenziónk tárgyához legkönnyebben Milleren keresztül jutunk. Ő érlelte ugyanis Denevérünket valami dohos, pókhálós, gonosz titkokkal teli pince mélyén végképp sötétre (némiképp túlságosan pszichotikusra is). Első dolgozata a témában, a „The Return of the Dark Knight” már-már emberes pofon volt azoknak az alkotóknak, akik elfeledkeztek arról, hogy Bruce Wayne végül is nem úri passzióból ölti magára esténként a spandex denevércuccot. Hogy ennek az embernek, ajvé: lemészárolták a szüleit. Minőségben a forma, komoly témához komoly színek.

A „Return”, vagyis úgy 1986 óta a figura nemigen módosult, szikár alakja hegy, mit hegy, roppant félsziget (jó példa erre a – még épphogy – legfrissebb mozi, a Batman Begins). Maga Miller is saját mufurc karakteréhez kanyarodott vissza, amikor elkészítette a „legelső” sztorit, a „Year One” sallangmentes eredettörténetét, melyben a Denevérember első, ám korántsem tétova lépéseiről kapunk hírt. Ennek egyenes folytatása a Jeph Loeb – Tim Sale alkotópáros nagycsomó Eisner-díjat besepert „The Long Halloweenje” (állítólag hamarosan itthon is fellelhető), majd következett tőlük a „Dark Victory”, és persze tárgyalt alanyunk, a „Hush”.

Loeb tollából már a „Long Halloween” idején is, akár a folyós paxból a tinta, úgy ömlött elő denevér-történelem ikonikus szereplőinek légiója. Csakhogy az az összefonódás és gabaly, ami akkor indokolt és korrektül felépített volt, itt és most, a Hushban már-már felesleges és taszító képet mutat. Egymás hegyén-hátán az ismerősök, kábé mint a lagzis sokadalom, annyira rendezett az egész. A történet mit sem indokol, illetve na jó, egy kicsit persze adja az össznépi dzsumbuj alá a lovat: Gothamben egy pólyált képű idegen ugrasztja egymásnak és játssza ki szépen, egymás után, Batman ellenében az alvilág bukott angyalait – Gyilkos Krokot, a Macskanőt, Méregcsókot, Jokert, Harley Quinnt például –, s a küszöb alatt betuszkolódik még Rébusz is valahogy.

De ennyi csupán, ez pedig igen kevés, mankó csak a tömegbunyóhoz. Ellenben néha mintha ráció kerekedne, valami histórikus áttekintés – Loeb afféle botcsinálta krónikásként idézgeti fel például a Batmobilok évek során született összes verzióját az egyik oldalon – a fél kézzel, oda sem ügyelve felskiccelt szappanoperai fordulatok azonban még ezt a csírányi koncepciót is agyontapossák.

Mondanánk, hogy nem jött össze, lapozzunk, ha nem lenne ott Jim Lee neve is a stáblistán – ha valamiért, akkor az ő rajzai miatt érdemes végigböngészni az egyébként láthatóan csordultig jóindulattal telve (Bayer Antal és Oroszlány Balázs fordítása például igen remek) útjára bocsátott füzetet. Lee túlrajzolt, szinte karikatúra-szerűen kemény csávói és mellben dús asszonnyai kellőképp emberen túliak, a flashback-ek akvarellje pedig arra kényszerítik az egyszeri olvasót, hogy ha egy mód van rá, valami jócskán szembeütköző helyet keressen nekik a szobája falán.

Egyébként meg meztelen a király. Még csak nem is röhejes.

Batman: Hush (Jeph Loeb, Jim Lee, Scott Williams)

Adamik Zsolt, 2008.02.26., 168ora.hu