Állókép-birodalom

Jegyzetek a képregényről

Levegőben hasító szuperhősök, vérivó vámpírok, keményöklű, sötét tekintetű magánnyomozók és amorális kedveseik, szellemes macskák és szellemtelen állatkerti patkányok, intellektuális amorózók és pszichoaktív ősemberek: csak néhány szereptípus és karakter a képregény – alig több mint százéves – történetéből. Az Amerikában született médium a XX. század egyik legizgalmasabb tömegkultúra-formáló jelensége. Az USA-ban generációk pszihoszexuális fejlődését és szocializációját határozta meg egy-egy jól sikerült képregény-sorozat, Európában intellektuális diskurzusok magasába emelkedtek a sokrétű, gondolatilag magvasnak szánt képregények, a Távol-Kelet pedig szokás szerint beelőz, mennyiségben, invencióban, radikalizmusban. A képregény lehet camp (Susan Sontag fogalma a tömegkultúra tömegtermékeire, amik annyira borzalmasak, hogy már jók), lehet art (főként a szorgos – képregényen felnőtt – művészettörténészek által kánonba emelt különleges műfaji példák okán, vagyis a képregény mint művészet hatóerő és műélvezet), lehet ifjúsági hóbort (így például Magyarországon, ahol serdületlen lurkók szórakozásának tartják a műfajt), lehet cenzúra tárgya (képregényt betiltani nagyon trendi a konzervatívagyok körében, vö.: Comic Code), lehet szélsőséges perverziók melegágya (miért pont az ne?), lehet kultúraformáló erő, lehet társadalomkritika és történelemóra. A képregényről – mint fogalomról? műfajról? médiumról? – szólni olyan, mint cseppenként ízlelni a tengert, szuszra mérni a levegőt: bármerről fogunk neki, a gazdagság kimeríthetetlen.

A képregény egyidős az emberi civilizációval, legalábbis a comics-rajongó történészek szerint. Mi más az első barlangrajz, ha nem maga a képi történetté formált esemény, a vizuális elbeszélés első példája? A képregény-történet kezdődhet a lascaux-i barlangrajzoktól, folytatódhat a bayeux-i szőnyegen keresztül (amelyben – egyes források szerint – maga Mathilda királynő örökítette meg a kedves férj, Hódító Vilmos viselt dolgait, nevezetesen a brit szigetek leigázását, a hastingsi csatát és egyéb vérben gazdag, képileg hálás módon visszaadható eseményeket), egészen Leonardónak, Delacroix-nak vagy Toulouse-Lautrecnek a művészettörténeti kánon mélyén rejtező kísérleteiig. Ha azonban a képregény alapismérvei mellé (állóképekben elbeszélt történet) hozzávesszük a ma elfogadottnak tartott kritériumokat (nem árt némi szöveg is, plusz nyomják papírra – bár ez is egyre kevésbé igaz ma már), akkor a képregény megszületését a XIX. század végére tehetjük. A nevezetes kis sárga kreténnel, Yellow Boyjal indult a papíralapú, széles néptömegeknek szánt comics-dömping, ami sokszor tetőzött már, és hullámvölgyeket át és megélve máig a populáris kultúra egyik legjellegzetesebb formálója és hordozója. Az alábbi esszé nem törekszik és nem is törekedhet a teljességre: míg a világnyelveken könyvtárnyi elemzés, könyv, tanulmánykötet, doktori diszszertáció stb. foglalkozik a képregény történetével, esztétikájával, nyelvezetével és befogadás-elméletével, magyarul sajnos nem akad komoly, nagy terjedelmű nekigyürkőzés. Szó lesz a kihagyhatatlan képregény-klasszikusokról (a történeti háttér nem árt a mélyebb műélvezethez), belekapunk a médium esztétikájába, és teszünk néhány elegáns kitérőt a társadalmi, szociometriai, pszichológiai és egyéb megközelítések felé is. A képregénynél viszont soha nem szabad elfelejteni: bár manapság már – joggal! – külön művészeti ágként is kezelik, alapvetően mégis a populáris kultúra instant-mágiája, bárhol, bárkinek fogyasztható és fogyasztandó határmédium.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8