Alan Ford és a külvárosi kertészet hősei

New Yorkban, egy lepukkant, külvárosi virágboltban rendezte be főhadiszállását a nagyon-nagyon misztikus TNT titkos társaság, avagy nyomozóiroda. Bűnüldözési tevékenységüket persze nem kell túl komolyan venni, hiszen a Magnus & Bunker álnév mögött rejtőzködő olasz szerzőpáros, Roberto Raviola (Magnus) képregényrajzoló és Luciano Secchi (Max Bunker) forgatókönyvíró is főként a szatirikus elemeket domborítja ki az Alan Fordról szóló történeteiben.

A képregénysorozat első füzetei 1969-ben jelentek meg az olasz standokon. A történetfolyam első száma ugyan húszezer példányban kelt el, a második azonban már csak a siralmasnak tekintett nyolcezret érte el. Ennek a gyors esésnek kis híján az lett a következménye, hogy a kiadó már a kezdet kezdetén megszünteti a sorozatot, nagy szerencse hát, hogy sikerült fenntartani a sorrendben huszonhatodik epizódig, amelyik meghozta az áttörést.

A minden idők egyik legnagyobb antihőséről, Szuperhikkről szóló képregény tulajdonképpen nemcsak a hasonló Superman-történetek, hanem Robin Hood nagyon sajátos paródiája is egyben. Szuperhikk ugyanis a sherwoodi erdő hősének tökéletes ellentéte, aki mottója szerint kirabolja a szegényeket, hogy zsákmányát a gazdagoknak adja. A képregény huszonhatodik számát több mint százezer példányban adták el, és ez megmentette az Alan Ford és társainak kacifántos történeteit feldolgozó sorozatot.

Szuperhikk, az utcaseprő és meggyőződéses alkoholista, aki nem szenvedélyből, hanem hivatástudatból iszik meg bármit, ami a keze ügyébe kerül, ellenfeleit cefreszagú leheletével teszi harcképtelenné. Az előzmények ismeretében szinte természetes, hogy a róla szóló epizódnak folytatása lett, és végül az Alan Ford-sorozaton belül trilógiává nőtte ki magát a legendás antihős utáni nyomozás története.

A TNT tikos társaságban szinte egyetlen normális szereplő sincsen. Alan Ford a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején Olaszországban igen népszerű „fekete sztrip” (fumetto nero) egyik kiemelkedő alakja, aki a véletlenek furcsa összjátékának köszönhetően vált titkos ügynökké. A virágüzlet pedig, ahol a TNT csoport főhadiszállása található, mára az egyetemes képregénytörténet egyik kultikus helyszínévé vált.

A titkos társaság vezetője No. 1, az idős, tolókocsis, nagyszakállú, görbe bottal fegyelmet tartó matuzsálem, aki a világtörténelemben szinte mindenkivel találkozott. A sorozat majdnem minden epizódjában elhangzik az antológiába illő mondat, példabeszédnek álcázva: „Igaz ugyan, hogy túl vén vagyok én már ezekhez a dolgokhoz – mondtam Ádámnak –, de hallgass rám, fiam, megmondom én neked…” Ugyanezt a mondatot Ádám és Éva után Nagy Sándornak, Trója védőinek és még sokaknak végig kellett hallgatniuk. A sorozat másik kulcsfigurája Bob Rock, az alacsony termete és nagy orra miatt teljesen frusztrált titkos ügynök, Alan Ford egyik legjobb barátja, ha ugyan ezekben a történetekben beszélhetünk egyáltalán barátságról.

A TNT tikos társaság történetei kellőképp zavarosak ahhoz, hogy ne keressünk bennük logikát, nem is ez volt a Magnus–Bunker szerzőpáros célja. Hiszen azokat a titkos ügynököket, akik olyan szegények, hogy eleszik a kutya elől a kaját, a legveszélyesebb fegyverük pedig a mutatóujjuk és az ellenség hátához nyomott seprűnyél, nem is igazán lehet komolyan venni. Eseteik sokszor a véletlen folytán oldódnak meg, a nyomozások során pedig szinte mindenre fény derül, ami tárgytalan, és semmire sem, ami fontos lehet. De akárhogy is legyen, a végeredmény mindig nagyon hétköznapi minden olvasó számára: a TNT titkos társaság tagjainak épp csak pénzhez nem sikerül soha hozzájutniuk. Különleges improvizációik során minden mást megszereznek, de ez az egy soha nem jön nekik össze. Mintha itt élnének közöttünk.

Szabó Palócz Attila
Magyar Hírlap
2007. szeptember 11.