Valamiből valamibbet

Valamiből valamibbet
Beszélgetés Kozma Péter galériatulajdonossal

– Önt cannes-i díjas reklámfilmesként és üzletemberként tartják számon, két évvel ezelőtt azonban elsősorban műgyűjtői minőségében hozta létre a kArton Galériát és Múzeumot. Mi késztette arra, hogy pénzét és energiáját nem kímélve képzőművészeti galériát nyisson egy olyan műtárgypiacon, amely gyakran panaszoktól hangos?
– Minden azzal kezdődött, hogy szerencsés helyzetben voltam ifjúkoromban, mert nagyon jól rajzoltam, és már az érettségi évében, 18 évesen kiállították a munkáimat New Yorkban.

– Pontosabban hol?
– Ha én azt tudnám!
A hetvenes években természetesen nem engedtek ki az Egyesült Államokba megnézni. Én épp a hippikorszakomat éltem, mezítláb csattogtam végig a Váci utcán a hónom alatt egy mappával, amit az egyik grafikámmal ragasztottam össze. Megszólított egy férfi, és megkérdezte, honnan vettem azt a képet. Mondtam, hogy én csináltam. Összeismerkedtünk, és kiderült, az úriember képkereskedő New Yorkban, saját galériája van, és más galériáknak is szállít műtárgyakat. Elkezdett tőlem képeket vásárolni, elvitte magával, kiállította, eladta. Olyan megállapodást kötöttünk, hogy én az értéknövekményekből, tehát a művek emelkedő ára után is kapok százalékot. Amerikában mindenki érdekelt a műtárgyak adásvételének dokumentálásában, ezért tényleg meg is kaptam a pénzeket. Közel száz képet adtam el, aminek alapján középtűrhető képzőművészként jegyeznek az Egyesült Államokban. A nyolcvanas évek elején, a műkereskedőm halála után, mivel nem tudtam kézbe venni az ottani ügyeim intézését, elterjedt, hogy én magam is fiatalon, a kommunizmus áldozataként elhunytam. A képeim ára – mióta halott művész lettem – följebb ment, és a saját örökösömként folyósítják nekem tovább a jogdíjakat. Volt még egy-egy kiállításom Párizsban és Bécsben, aztán teljesen fölhagytam ezzel a tevékenységgel.

– Miért?
– Úgy éreztem, mint képzőművész nem vagyok eléggé elmélyült ahhoz, hogy az egyéb üzleti ügyeimet sutba dobjam. Ráadásul teljesen elvitt a film. Az Építész Kar után rajzfilmesnek álltam, később reklámfilmeket kezdtem forgatni, ezzel máig foglalkozom. Az érdeklődésem és a szeretetem a képzőművészet iránt azonban továbbra is megmaradt, így lettem műgyűjtő. Olyan területet választottam, amely a legközelebb állt a szívemhez: karikatúrát, képregényt és animációt akartam gyűjteni. Az animáció sajnos elérhetetlennek bizonyult. Amikor felkerestem ez ügyben extanítómesteremet, Jankovics Marcellt, kiderült, hogy a Pannónia Filmstúdió összes cellfóliáját konténerekbe rakták és kidobálták az évek során. Karikatúrából és képregényből viszont összeállt egy átfogó gyűjtemény, amelyet most már európai szinten is jegyeznek és értékelnek.

– Kis változtatással visszatérek az eredeti kérdéshez: miért döntött úgy, hogy műgyűjtőből galériás lesz?
– Amikor a gyűjtemény már több tízezer rajzra rúgott, és lassan a komolyabb művek nagy részét megszereztem, úgy gondoltam, jó lenne ezt megosztani másokkal is. Mindig szerettem volna – a magam örömére valamiféle kultúrmissziót betölteni. Számtalan olyan kezdeményezésben vettem részt életem során, amelyeknek az igényes kultúra népszerűsítése volt a céljuk. A kArton Galéria és Múzeum ötlete közvetlenül úgy született, hogy ellátogattam Bázelbe, a világ talán legnagyobb és legautentikusabb karikatúramúzeumába. Ott látható egy válogatás Halhatatlanok Panteonja címmel, amelyben a harminc legjobbnak tartott karikaturista közt öt magyar művei is szerepelnek. Ez a tapasztalat komoly lökést adott a galéria és a múzeum megalapításához, hiszen a szóban forgó alkotóktól az én gyűjteményembe is számos rajz bekerült.

– A karikatúra és a képregény az elmúlt évtizedben nem éppen a legszalonképesebb műfaj Magyarországon.
– Lenézett, hendikepes területei a grafikának, amelyeket a kArton Galéria csapatával szeretnénk ismét rangjukra emelni. Ez a jelenség egyébként magyar sajátosság. Mi az európai gyakorlatnak megfelelően arra törekedtünk, hogy a művekhez méltó, esztétikus, modern kiállító-helyiséget és művészeti intézményt teremtsünk. Nekem az az eredeti szakmám, hogy valamiből valamibbet csináljak. Logikus módon azt szeretném elérni, hogy a rangos, jegyzett galériában kiállított alkotások idővel ismét fölértékelődjenek. Meggyőződésem, hogy a képregény- és a karikatúrarajzolók között számos olyan zsenivel dicsekedhet ez az ország, akiket nem megfelelően menedzseltek. Zórád Ernőt például a hetvenes évek elején meghívták egy olaszországi kiállításra a világ legjobb húsz képregényrajzolójának egyikeként. Népes küldöttség kísérte, melynek tagjai az utazás során elvesztették az erre az alkalomra készített eredeti alkotásait. Zórád díszvendégként érkezett – a művei nélkül. Réber László munkái az utóbbi években válnak ismertté külföldön. Minden hozzáértő lelkesen érdeklődik, ki ez az ifjú titán, aki ilyen friss és új, pedig a nemrég elhunyt Réber mintegy harminc-negyven évvel ezelőtti rajzairól van szó. Úgy érzem, ebben a két műfajban olyan szellemi potenciál rejlik, amelyet bűn kihasználatlanul hagyni.

– Nem lehetséges, hogy a képregény azért népszerűtlen, mert elavulttá vált?
– Tény, hogy a képregényalkotáshoz nagyon kell tudni rajzolni. Már többször bebizonyosodott: a képregény esetében nem működnek a modern, absztrakt művészet módszerei. A megfogalmazás módjának klasszikusnak, naturalisztikusnak kell lennie; egyébként éppen erről szólt Zórád Ernő elvesztett antiképregénye is. Azok a grafikusok, akik a rendszerváltás idején képesek és elég tehetségesek lettek volna a képregényrajzoláshoz, kénytelenek voltak a megélhetésért dolgozni, és többnyire reklámügynökségekhez kerültek, ahol a megrendelő ízléséhez kell alkalmazkodniuk. Szerintem ez az oka annak, hogy nálunk a Batman sem megy. Amerikában és Franciaországban a képregény rangos művészet, és ott már arra is rájöttek, hogy a műfaj nem fenyegeti a műveltségünket, sőt. Komoly kivitelű, kemény fedelű, színes könyvekben tömegével jelennek meg a képregények. Párizsban az egyik legnagyobb könyvesbolt, a Virgin Megastore háromszintes, ebből kettőt a képregények töltenek meg. A Larousse például a híres lexikon mellett képregényt is kiad. (A Műértő képregény-összeállítását 2001. júniusi számunkban olvashatták – a szerk.)

– Múzeumi igényű és mennyiségű műtárgykollekció létrehozására törekszik. Milyen dimenziókban mozog a gyűjteménye?
– A képregények terjedelme általában harminc és hatvan oldal között váltakozik, de van száz oldal fölötti is. Egy lapra öt-nyolc képet rajzolnak. Ha minden egyes képregénylapot képnek tekintek, akkor négy-ötezerre tehető a gyűjteményben lévő rajzok száma. Ennél nagyságrendekkel kevesebb, de nem kevés kortárs műtárgy van a birtokomban, amelyeket csak a kilencvenes években kezdtem gyűjteni.

– A kArton nemcsak galériaként, hanem múzeumként is aposztrofálja magát. Mit jelent ez a gyakorlatban?
– A gyűjtemény múzeumban való elhelyezése érdekében sok-sok fórumot fölkerestem, mindenki együttérzett velem, de elutasítottak. Végül úgy döntöttem, hogy hannoveri és bázeli mintára magam alapítok múzeumot – igaz, azok állami, városi támogatással működnek. Két művészettörténésszel, Lázár Eszterrel és Filó Verával közösen dolgoztuk ki a koncepciót. Egy romos lépcsőházból alakítottunk ki 280 m2-es területű galériát, amely ahhoz túl kicsi, hogy komoly múzeum működjön benne. Ezért maga a múzeum tulajdonképpen virtuális. Itt van minden műtárgy a maga valóságában, konzerválva, megőrizve, és mindent feldolgoztunk digitálisan. A digitalizált anyaghoz bárki hozzáférhet, aki kutat, érdeklődik, sőt indokolt esetben az eredeti műveket is megtekintheti. Óriási könyvtárat gyűjtöttünk össze, amely hosszabb távon majd látogatható lesz, olvasósarkot rendeztünk be. A karikatúrák és a képregények eredetijei papírlapokra rajzolt fekete-fehér grafikák, amelyeknek a megőrzése, konzerválása nem egyszerű feladat. Maguk az alkotók többnyire nem törődtek az általuk használt eszközök minőségével. Kaján Tibor, a század legzseniálisabb karikaturistája például sok esetben a keze ügyébe került vacak filctollakkal silány papírokra rajzolt. A művek átmentése érdekében kitaláltunk egy új műfajt. A galériához kapcsolódóan létrehoztunk egy műhelyt, ahol a művészek vezetésével képzett festők dolgoznak. A művésszel közösen kiválasztunk jellemző képregényoldalakat, illetve karikatúrákat, ezeket az alkotó közreműködésével és instrukciói alapján felnagyítjuk, és megfestetjük olajjal vászonra színesben. Az ily módon létrejött egyedi festmények iránt nagy a nemzetközi érdeklődés, például rendkívül jó cserealapnak bizonyulnak a külföldi múzeumok, gyűjtők számára. E művek létrejöttében az is szerepet játszik, hogy a karikatúra és a képregény hazai piacának, korrekt árának megteremtése érdekében kénytelenek leszünk aukciókat rendezni. Egyelőre a magyar alkotókat külföldön sokkal többre értékelik, műveik magas áron értékesíthetők a nemzetközi piacon. Ha sikerül itthon is megteremtenünk a képek méltó árszínvonalát, akkor reményeim szerint a műfaj is újra felértékelődik, és talán az alkotókat is vissza lehet csábítani erre a területre.

Spengler Katalin
Műértő
2003. október
Portré rovat