Tintin kalandjai – Filmkritikák

Moziplussz.hu

[toc](Erdélyi Tamás) Georges Prosper Remi-vel, alias Hergével először még valamikor kisiskolás éveim derekán hozott össze a sors, miután a hazai kiadó egyik értékesítője tonnaszámra árulta füzeteit – mintha csak valami felhalmozódott raktárkészlettől szabadulna meg. Így tettem szert Az Unikornis titkára. Habár azóta képregénygyűjtményem sorsa homályos múltba vész, de arra tisztán emlékszem mennyire rajongtam Thomson és Thompsonért, Haddock kapitányáért, Tintinért és annak minden bajban hűséges társáért, Milo kutyáért. Nem is beszélve a rendkívül misztikus és humoros történetről, amely egy rejtélyes hajómakett, az Unikornis körül bonyolódik.

Azóta eltelt majdnem 20 év, felnőttem, de így is nagy lelkesedéssel fogadtam a hírt miszerint “korunk két nagy mesélője” Steven Spielberg és Peter Jackson motion-capture mozit forgat Tintin kalandjaiból. Bár elsőre meglepőnek tűnhet, hogy az alkotóknak miért pont erre a technikára esett a választása, a film megtekintése után már egyértelmű, hogy ennél jobban semmi sem adhatta volna vissza Hergé kissé groteszk, karikaturista figuráit és azok burleszkba hajló kalandjait. Tehát szerencse, hogy annak idején Jackson rábeszélte Spielberget erre a megoldásra, akit viszont meg maga Hergé szemelt ki a mozifilm elkészítésére még a ‘80-as években.

Sajnos az összhatásról már nem ilyen szívélyes a véleményem. A forgatókönyvet jegyző Steven Moffat, Edgar Wright és Joe Cornish három, egyébként különálló Tintint történetből (Az Unikornis titka, Az aranyollós rák és a Vörös Rackham kincse) sem volt képes a néző érdeklődését folyamatosan fenntartó, pergő történetet kanyarítani. Ehelyett a játékidő túlhúzott (107 perc), a szkript pedig túlságosan is szájbarágósra sikerült. A rejtélyek feloldása – feltehetően a fiatalabb nézők kedvéért – a lehető legalapvetőbb szintre lett butítva, ezáltal viszont egy átlagnéző számára nagyon is kiszámíthatóvá válnak az események. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a film súlypontjait, egyben leglátványosabb jeleneteit szintén sikerült rossz helyre tenni, így mire azt hinnénk végre beindulna a kaland, már érkezik a lezárás. Ráadásul egy olyan lezárás, ami minden maradék lelkesedésünket elveszi a folytatástól, hiszen az utolsó öt percig azt hihettük, hogy hőseink annak a kincsnek a nyomában járnak, amit aztán slusszpoénnak bedobnak az írók (persze ezt is lehetett előre látni, a lényeg, hogy a befejezés korántsem annyira diadalittas, mint amilyet egy kincskereső kaland végén elvárnánk).

Amiért viszont tényleg megéri mozijegyet váltani az egyértelműen: a látvány. A Spielberg-Jackson páros mindent bevetett annak érdekében, hogy közös gyermekük sikeres legyen. Spielberg hozta házi zeneszerzőjét, John Williams-et, Jackson pedig látványcégét, a Wetát, szóval technikailag egy panaszunk sem lehet. Ha túléljük a film közepét jön egy nagy adag, egy snittre “leforgatott” jelenet – valahogy így képzelném el a modern burleszkfilmeket. Williams zenéje viszont már más tészta. Bár van hangulata és abszolút illik a képregény atmoszférájához, de mégsincs meg benne az a kiemelkedő dallam, ami a terem elhagyása után is ott zakatolna a fülünkben. Ráadásul nem ez az első ilyen témájú, kicsit jazzes, kicsit sanzonos filmzenéje az öregnek, így kizárólag azoknak nyújthat új élményt, akiknek 2002-ben kimaradt Kapj, el ha tudsz!, szintén a Spielberg-Williams párostól.

Színészi játékról nehéz beszélni, de azért Jamie Bell (Tintin) és Andy Serkis (Haddock kapitány) arcvonása és jelenléte egyértelműen kiemelkedik a CGI mögül, elég csak Haddock kapitány mozgását összehasonlítani Serkis korábbi filmjeiben alkalmazott manírjeivel vagy Jamie arcát összevetni Tintinével.

Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. egy Hergé cameo) és a rendkívül impresszív látvány – utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük.(Moziplussz.hu)

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18