Tintin kalandjai – Filmkritikák

Gamechannel.hu

[toc](DNS) Az olyan, a képregények igen gazdag világában kevésbé edzett felhasználók kedvéért, mint például jómagam, nem árt rögtön leszögezni, hogy Tintin-nek abszolút semmi köze sincs Rin Tin Tin-hez, a tévésorozatból vagy régebbi filmekből ismert, hűséges négylábú hőshöz. Ez a Tintin ugyanis egy talpraesett és kíváncsi ifjú belga riporter, aki fiatal kora és alacsony termete ellenére egyáltalán nem ijedős típus, imádja a jó sztorikat, és mindennek a végére jár, amibe egyszer beleütötte az orrát. A Hergé művésznéven ismert belga alkotó tollából származó eredeti Tintin képregények valójában a XX. század legnépszerűbb európai képregénysorozatának számítottak – nem véletlenül, hiszen több, mint 80 országban publikálták és több, mint 350 millió példányban kelt el világszerte, mind a mai napig.

A Tintin kalandjai kivételes sikerét elsősorban annak köszönhette, hogy tulajdonképpen nem más, mint egy időn és kultúrákon átívelő mese, melyben a realitás háttere előtt a misztikum, a fantasy és a science-fiction elemei keveredtek a megfelelő, széles közönség által vonzónak és szórakoztatónak tartott arányban. Miközben e történetek sikeresen keltették fel a fiatalok kíváncsiságát és kalandvágyát, az utazás, a világ és a tudomány nagyszerűségét és élvezetét hirdetve, finoman, ám nem túl feltűnő vagy tolakodó módon még moralizáltak is, mintegy ideális hőssé téve a mindig a jó oldalon álló ifjú zsurnalisztát. A kalandvágy mellett tehát a képregényekben központi szerepet töltött be a barátság, a hűség, a hit és a kitartás, az igazságkeresés és hasonló pozitív értékek, miáltal nagyon könnyű volt azonosulni Tintin figurájával. Mindez a szerző és alkotótársai jellegzetes és rendkívül kifinomult grafikai ábrázolásmódjával párosulva hosszú időre garantálta a sikert a Tintin kalandjai számára. A nagy kérdés azonban, hogy vajon hogyan sikerült átültetni a történetet és Hergé egyedi stílusban ábrázolt figuráit a filmvászonra?

A Tintin kalandjai mozifilm Steven Spielberg és Peter Jackson első közös munkája – előbbi rendezői, utóbbi pedig produceri minőségben tevékenykedett -, ami azért már sejteni enged valamit az adaptációban közreműködő stáb kvalitásaival kapcsolatban. A Hollywoodban immár élő legendának számító Spielberg és A Gyűrűk Ura feledhetetlen megfilmesítésért felelős Jackson vezényletével az alkotók a klasszikus és a modern stílszerű egyesítésével, a tradicionális történetmesélés és a legfejlettebb animációs technika segítségével vitték filmvászonra Hergé művét, abszolút hű módon az eredetihez, ugyanakkor teljességgel a jelenkor követelményeinek megfelelően. A dinamikus és pörgős, szinte egyetlen pillanatra sem unalmasnak mondható történetben Tintin és barátai beutazzák a fél világot: Párizstól kezdve az észak-afrikai erődön át Bagghar gazdag és visszafogottan szürreális városáig több különböző helyszínen – például a tengeren és a sivatagban – is megfordulunk, s eközben valóban elsőrangú, a képregény lapjait valósággal életre keltő látványban van részünk.

A moziváltozat sztorija alapvetően az eredeti képregények három különálló epizódjára épül – ezek: Az aranyollós rák, a Vörös Rackham kincse, valamint Az Unikornis titka -, melyek közül az utóbbi szál jelenléte a legnyilvánvalóbb. Tintin (Jamie Bell) ugyanis egy különleges, szokatlan kifinomultsággal kimunkált hajómakett, a rég elsüllyedt Unikornis kicsinyített mása megvásárlása kapcsán szembesül annak rejtélyével, mely szerint a makett valójában jóval több egy egyszerű dísztárgynál, s titkának megfejtése rendkívüli felfedezéshez – na és persze egy szenzációs újságcikk leközléséhez – vezet. Az ügy megoldása természetesen korántsem egyszerű, mivel a körmönfont és mindenre elszánt orosz milliomos, Iván Ivánovics Szaharin (Daniel Craig) szintén igényt tart a hajóra és annak titkára, melynek megszerzése érdekében a gonosz és alantas eszközök használatától sem riad vissza. Tintin egyetlen segítsége a megoldásban – hűséges Milu kutyáján kívül – az iszákos és szétszórt, ám alapvetően jóindulatú Archibald Haddock kapitány (Andy Serkis), akivel azonban egyáltalán nem könnyű zöld ágra vergődni, illetve az alkalmi asszisztenciát nyújtó Thompson és Thomson (Simon Pegg és Nick Frost), a kétbalkezes nyomozópáros, akik egyformán köpcös küllemükön kívül még legapróbb allűrjeikben is úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás.

Maga a történet tehát – a benne található fordulatok és csavarok ellenére – lényegében nagyon egyszerű struktúrával és védjegyekkel rendelkezik, amennyiben a jól körülhatárolható karakterek, valamint a kaland és a rejtélyek, vagyis a klasszikus recept már régóta beváltnak számító kellékei szolgálnak alapjául. Ilyen szempontból szinte adja magát a párhuzam a szintén Steven Spielberg által dirigált Indiana Jones-filmekkel, melyek kétségkívül ugyanezekre az elemekre építettek, még ha a szereplők és a téma, illetve a megvalósítás és a látványvilág jóval felnőttesebb hangulatot is kölcsönöztek ama sorozatnak. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy Spielberg állítólag csak Az elveszett frigyláda fosztogatói 1981-es mozisikere után találkozott először Tintin figurájával, amikor is Indy-t Hergé ifjú hőséhez hasonlították egyes újságírók. Az Indiana Jones-történetek tehát elvileg nem meríthettek a Tintin kalandjaiból – hacsak nem tudatalatti-popkulturális szinten -, Spielberg legfeljebb a vakmerő régészprofesszor kalandjainak megfilmesítése során tapasztaltakat használhatta fel jelen projektje megvalósításánál.

A Tintin kalandjainak úgyszintén kulcsfontosságú kelléke a humor, ami nem a jelenleg trendi, agyatlan vagy pláne alpári vonalat követi, mivel az alkotók szerencsére ebben is jó érzékkel a képregény írójának, illetve az adott kornak a szelleméhez ragaszkodtak. Elavultnak ugyanakkor egyáltalán nem mondhatók a filmben található poénok, sokkal inkább időtállónak – általában ugyanis rendelkeznek egyfajta gyermeki bájjal és naivitással, ami manapság látszólag kiveszőfélben van, pedig a moziba járó közönség jelentős része még most is képes nagyra értékelni. Amellett, hogy az ízléses, csupán kellő mértékben színpadias humor gyerekek és felnőttek számára egyaránt vonzó lehet, ott vannak az állatszereplők, akik szintén kellő gonddal megformáltak és nagyon aranyosak – gondolok itt elsősorban a főhős kis fehér kutyájára, aki biztosan azonnal mindenki kedvence lesz. A siker szempontjából természetesen elengedhetetlen, hogy – a forrásműhöz hasonló módon – az emberi figurák is szerethetők – vagy adott esetben utálhatók, a szó jó értelmében véve persze, ahogyan a történet megköveteli.

Az alkotók a karakterek megvalósítása során is maximálisan tiszteletben tartották Hergé eredeti figuráit, illetve azok kisebb-nagyobb jellegzetességeit – a szúrós, tüskés humorú Archibald Haddock kapitánytól Tintin hajkoronáján, valamint a Thompson és Thomson nyomozópáros bajuszán át Milu orráig minden apró mozzanatot, árnyalatot újra képzeltek és finomítottak, hogy a lehető legjobban mutassanak a mozivásznon. A CG-animáció formájában történt megvalósítás ellenére a figurák életre keltésében kulcsfontosságú szerep jutott a valódi színészeknek, a film ugyanis az ő arcjátékukat kamerák és számítógép segítségével leképező motion capturing technikával készült, mint legutóbb az Anyát a Marsra című, a kasszáknál igen nagyot bukott alkotás. Ezúttal azonban távolról sem kell hasonló blamázstól tartaniuk az alkotóknak, mivel az érdekfeszítő történet és a remek figurákat életre keltő színészek gondoskodnak róla, hogy ne a puszta látvány legyen a meghatározó. Úgy tűnik, az arcjáték terén már abszolút veteránnak számító, valódi arcáról tulajdonképpen alig ismert Andy Serkis (A Gyűrűk Ura, King Kong) valóban Peter Jackson kihagyhatatlan kulcsemberévé vált, amikor hasonló szerepről van szó. Mint mindig, Serkis ezúttal is profi módon végzi a dolgát, de a többi színész teljesítményére sem lehet panasz – már amennyire meg lehet ítélni a “fölérajzolt” szereplők játékán keresztül.

Mindazonáltal nem feledkezhetünk meg magáról az animációról sem, ami felettébb igényes és szép, sőt helyenként teljesen élethűnek és szemkápráztatónak mondható. A hátterek és a különböző tereptárgyak, járművek – mint például a víz, a hajók és az autók, az épületek stb. – látványa néha már-már fotorealisztikusnak hat, és az alkotók – illetőleg a Peter Jackson által alapított, az általuk kreált vizuális effektusokért az Oscar-díjat már többször is elnyerő Weta Digital – sikeresen idézik meg a XX. század első felének látványvilágát, technikáját és hangulatát. Ami a 3D-t illeti, annak viszonylag kevés szerep jut, de olyankor jól használták az alkotók, és ha annyira nem is érzékelhető markánsan, mint mondjuk az Avatar esetében, legalább nem túlságosan hivalkodó. Azt ugyan nem állítom, hogy a “háromdésítés” ez esetben teljesen felesleges volt, de még mindig az az érzésem, hogy jóval többet ki lehetne hozni a technológiából. Ki tudja, talán a Baljós árnyak 3D-változatának megtekintése során jövőre még ezt is megtapasztalhatjuk majd a moziban… Legfeljebb mégsem.

De ha már (megint) a Star Wars-nál és a neves alkotógárdánál tartunk, meg kell még említeni, hogy John Williams nagyszerű és a korhoz illő, ugyanakkor nagyrészt ismert – és ezúttal sajnos nem igazán feledhetetlen – taktusokat felsorakoztató zenéje stílszerűen festi alá a cselekményt és az animációt. Ha immár nem is hoz létre túl sok maradandót a mester, idős kora ellenére még mindig ő az egyik legtöbb kvalitással bíró és legmegbízhatóbb komponista Hollywoodban. Már a film burleszk-szerű zenével ellátott, ősi képregénygrafikát idéző intrója is nagyon hangulatosra sikeredett, mely stílusosan vetíti előre a történet, a látvány és a hangzás későbbiek során is nagyszerűen eltalált, szerves egészet alkotó és gördülékeny, a nézők számára igen kellemes és élvezetes egyvelegét. Az egy-két holtponton vagy felesleges mozzanaton kívül a Tintin kalandjai talán legnagyobb baja, hogy a vége felé az alkotók túlságosan nagy hangsúlyt fektettek a grandiózusságra, ami legalább egy jelenetben már bizonyosan több volt a kelleténél.

Ettől eltekintve a Hergé művét kellő tisztelettel és alázattal adaptáló forgatókönyvben vázolt cselekmény és a benne foglalt események az egyszerű, de nagyszerű kategóriába tartoznak. A sztori – csakúgy, mint az eredeti Tintin-képregényekben megismert történetek – a klasszikus kalandregények által kitaposott, már mindannyiunk számára jól ismert úton jár, ám ez egyáltalán nem probléma, ha sikerül azt kellő érzékkel, a megfelelő arányok megtartásával átültetni a filmvászonra – a Tintin kalandjai pedig valóban egészen kiemelkedő transzplantáció lett. Ugyanakkor elég nehéz elképzelni, hogy az egyedi karakterekkel, látványvilággal és hangulattal bíró történet élőszereplős változatban hasonló minőséget hozhatott volna, ezért adjunk hálát Peter Jacksonnak, hogy ezt idejekorán felismerte, és a nagy Steven Spielberg-et is meggyőzte igazáról. Hálából Spielberg neki adta a második film megrendezésének lehetőségét – amin az eredeti képregények révén rendelkezésre álló kalandok bőségét, illetve a film befejezését látva nem is csodálkozhatunk túlságosan, az ugyanis egyértelműen utal a lehetséges folytatásra. Sőt a fáma szerint a két direktoróriás már a harmadik rész közös dirigálásáról is megegyezett…

Ezzel kapcsolatban némiképp furcsa adalék, hogy a teljes cím a magyar változatban lerövidült Tintin kalandjaira, az eredetiben még szereplő alcím (The Secret of the Unicorn) tehát nálunk lemaradt – ami csupán azért különös, mert a hazai címválasztásnál vagy nem gondoltak arra, hogy lesz második rész, vagy úgy gondolták, hogy majd egyszerűen és röviden a nem túl frappáns Tintin kalandjai 2, 3. stb. címet kapják a folytatások. Bárhogyan is lesz, a mozibajáró közönség jelentős része örülni fog neki, mivel a film kicsiknek és a komolytalanabb kalandokra fogékony nagyoknak egyaránt fenntartások nélkül ajánlható. A Tintin kalandjai részben talán azért lehet oly vonzó még ma, illetve a felnőttek számára is, mert egyfajta menekülési lehetőséget kínál zsúfolt és rohanó életünkből, a rengeteg autó, mobiltelefon és egyéb kütyü, valamint a mindenkit túlterhelő információáradt elől egy izgalmas, ugyanakkor a hasonló eszközök felkavaró zsivajától mentes, a sajátunknál bizonyos szempontból nyugodtabb és humánusabb világba. Így hát minden túlzás nélkül elmondható, hogy ha létezik olyan mozgóképes produkció, mely biztosan képes valamivel több, mint másfél órára elfeledtetni velünk minden gondunkat-bajunkat s egyéb bánatunkat, az eme remekbe szabott filmecske.

Akinek pedig a mozi nem elég, és szeretne még jobban elmerülni Tintin érdekfeszítő világában, az tehet egy próbát a filmmel párhuzamosan készült videojátékkal, mely itt található tesztünk szerint adaptációhoz képest egészen jóra és élvezetesre sikeredett. (Gamechannel.hu)

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18