Tintin kalandjai – Filmkritikák

Cinestar.hu

[toc](TomPowell) Steven Spielberg az élő bizonyíték arra, hogy öreg kutya is tanulhat új trükköket.
Persze, most jöhetnek a virtuális kövek, miszerint ki vagyok én, hogy a világ valaha élt egyik legnagyobb filmrendezőjét egy állathoz hasonlítom, pedig a fenti kis bevezetőben mi sem áll tőlem távolabb. De lássuk be, hogy Spielberg nem mai csirke (ezek a fránya állatos hasonlatok), és sokak szerint már nem a régi. Én azonban nem tartozom közéjük, egyszerűen úgy vélem, ő még egy másik iskola gyermeke, és ez rendezéseiben – általában némi szentimentalizmus és gyermeki naivitás képében – elő is bukkan, ami már mai fejjel kissé ódivatúnak tűnhet. Többek között pont ez a kissé gyermeteg stílus az, ami a TinTinnek annyira jól áll, de egyik legnagyobb hátulütője is egyben.

TinTin, a híres riporter élete fenekestül felfordul, miután megvásárolja a híres hajó, az Unikornis modelljét. Egy rejtélyes idegen mindenáron megakarja szerezni a hajót ( és annak titkait), kalandjai során viszont bele botlik a részeges Haddock kapitányba, aki földön, vízen, levegőben éppúgy segítségére van, mint amennyire hátráltatja.

Be kell vallanom, gyerekként nagy rajongója voltam a Hergé (ejtsd: ’ergé) képregényei alapján készült rajzfilmsorozatnak, viszont amikor legutóbb belebotlottam az egyik kereskedelmi csatorna délelőtti matiné kínálatában (ami pont az Unikornis történetét, valamint TinTin és Haddock megismerkedését mutatta be), már túlságosan gyermetegnek találtam. Mégis bizakodó voltam, amikor hallottam, hogy Steven Spielberg – a másik nagyágyúval és TinTin rajongó Peter Jacksonnal a produceri székben – vászonra viszi a történetet (pontosabban négyet: Az aranyollós rák, A titokzatos csillag, Az Unikornis titka, A Vörös Rackham kincse). Sajnos azonban a történetre jellemző gyermeteg stílust nem sikerült kijavítani, hiába álltak rendelkezésükre olyan forgatókönyvíró zsenik, mint Steven Moffat (Sherlock), Edgar Wright (Scott Pilgrim), vagy Joe Cornish (Idegen Arcok).

Persze a hiba lehet, hogy nem itt van, hanem az alapanyag iránti túlzott tiszteletben – erre utal a remek főcím, valamint a film eleji Hergé rajzok megidézése – a készítők ugyanis nem tettek mást, mint csináltak egy egészestés TinTin epizódot. Viszont ha Spielberg Indiana Jonas kvadrológiájával (vagy trilógiájával – mindenki döntse el maga) vetjük össze a film lényegesen súlytalanabb a híres régészprofesszor kutatásainál. Az egyik hiba, hogy nem érezzük a hajsza súlyát, és annak fontosságát, ami annak is köszönhető, hogy a főgonosz, Rackhamon kívül sem a fogdmegjei nem elég fenyegetőek, sem a hajó titkának nyitja nem elég érdekfeszítő. A másik viszont ennél is súlyosabb: maga a főhős személye. Nyilván nem eszközölhettek nagy változásokat egy ilyen jelentős múlttal rendelkező karakteren, de TinTin nem elég izgalmas karakter Indyhez (de meg merem kockáztatni A Múmia-trilógia Rick O’Conneljéhez) képest, hogy izguljunk érte. Ezeknek a figuráknak ugyanis van öniróniájuk, humoruk, TinTin viszont túlontúl becsületes, egyenes és kevésnek éreztem azt a magyarázatot, hogy azért ennyire kíváncsi, mert újságíró. Viszont aki a filmből abszolút megmarad bennünk (a főhős kutyáján, Milun kívül) az Haddock kapitány. Ugyan a figura egyensúlyoz azon a mezsgyén, hogy komolytalanul vegyük, a részeges kapitány abszolút szerethetővé válik (ez már kevésbé mondható el a két nyomozó együgyű figurájáról), és ez elsősorban a CGI gúnyát már rutinosan magára öltő Andy Serkisnek is köszönhető.

És ha már a CGI-t említem. A látvány valami elképesztően gyönyörű, az eddigi legszebb a műfajban, és ez annak fényében nem kis szó, hogy Spielbergnek ez az első motion capture (tehát a jeleneteket eredetileg színészekkel rögzített) mozija, míg egykori tanítványa Robert Zemeckis már hármat (Polár Expressz, Beowulf, Karácsonyi Ének) is készített, felemás minőségi eredménnyel. A tájak mind csodálatosak, pedig csak egyesekből és nullákból állnak, a szereplők mimikája pedig döbbenetesen élethű, csak a kinézetük juttatja eszünkbe, hogy ez csupán „rajzfilm”. Persze akkor most mindenkiben felmerülhet a kérdés: miért nem rendes filmre rögzítették? A válasz pont abban keresendő, amit eddig kritizáltam: a gyermeteg stílusban. Ez a film ugyanis nem működött volna élőszereplős filmként (a szuper intelligens foxterriert és a fizikai irrealitást képtelenség lett volna komolyan venni), és ez kedvezett az olyan jeleneteknek, mint például a vágás nélküli madaras üldözés, valamint a film végi darus összecsapás, de a képregény stílusa is csak így tudott igazán érvényesülni.

Összességében egy lélegzetelállítóan szép, élvezetes és bizonyos fokig izgalmas film született, néhány szórakoztató karakterrel, de a gyermeteg stílus és néhány apró hiba végett inkább a fiatalabb korosztálynak fog tetszeni. Mégis. A film bája – és a rutinos filmkészítők tehetsége – megmenti a középszertől, így egy könnyű délutáni kikapcsolódásnak tökéletesen megfelel, és reményre ad okot, hogy a várhatóan Jackson rendezte második rész jobban sikerül majd.(Cinestar.hu)

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18