Joker: „Az épelméjűség olyan elviselhetetlen!”

7. Egy gyilkos bohóc portréja: „Elment az eszed, Joker!” „Tökéletesen! Hát nem csodálatos?”

Joker jellemének, világnézetének sokféle értelmezése született már, és ha egy pillanatra elgondolkodunk azon, hogy a csaknem 70 éves karaktert több száz író több százféleképpen írta már, gyorsan világossá válik, hogy – akár csak a fenti korszakokat figyelembe véve – nem lehet egységes képet formálni róla. Én a következőkben mégis megkísérlem összefoglalni, kiféle, miféle is ez a figura, és ehhez elsősorban a modernkori történetekre támaszkodom, vagyis a mai, általánosan elfogadott és ismert Jokert igyekszem kicsit górcső alá venni. (Persze a rengeteg írónak köszönhetően az alábbiaknak akár több sztori is ellentmondhat.)

Alapvető jellemvonásai közül talán a nihilizmus és az egoizmus a legfontosabb, és e kettő szorosan összefügg egymással. Joker számára ő a legtökéletesebb lény a világon, a legokosabb, a legszebb, a legviccesebb, minden és mindenki felett álló, vagyis az ő szemében senki nem egyenrangú vele. Ebből következően nem tisztel senkit és semmit, nincsenek érzelmei embertársai iránt, számára nem létezik jó és rossz, sem moralitás. Egy ember megölése nem gonosz, vagy bármilyen szempontból elítélendő tett, hiszen az az ember (legyen szó bárkiről, akár saját verőlegényeiről) teljes mértékben jelentéktelen, szinte nem is a létezésnek azon a síkján mozog, amin ő. És szintén ebből következik szadista humora is: a világ számára nem úgy valóságos, mint egy normál ember számára, sokkal inkább úgy, mint egy hatalmas, groteszk vicc, amin csak röhögni lehet. Joker ennek megfelelően egyfajta vérbeli komikusként, frenetikus előadóművészként látja magát (mellesleg megszállottan rajong a ’20-as, ’30-as, ’40-es évek vígjátékaiért és híres komikusaiért), akinek a világ jelenti azt a színpadot, amin pusztító tréfáit elsütögetheti. És ez a karakter modern inkarnációjának kulcsa: a sajátos, groteszk, gonosz és őrült humor stílusos előadása, és ebből fakadó, elsődleges motivációja, ami nem más, mint a szórakozás és a szórakoztatás (elsősorban a Sötét Lovagé). Persze, ahogy azt Batman sokszor szóvá tette, a Bohóc Herceg tettei csak önmaga számára bírnak értelemmel, és viccei is egyedül csak neki humorosak – és alkalmanként ezt ő is belátja, mint pl. az O’Neil-Rogers páros minisorozatában, a Dark Detective-ben: „Egy kozmikus vicc vagyok, amit senki nem ért.”

Mindennek okára (a nyilvánvaló őrületen kívül) több magyarázat is adható. A Gyilkos tréfában Joker maga mondja, hogy a világ egy nagy vicc, és őszintén meg van lepődve rajta, hogy senki más nem képes röhögni rajta. Az is felmerült már, hogy ő valójában egy elveszett lélek, aki csak szeretetre vágyik, és azt a maga tébolyult módján, gyilkos poénjain keresztül próbálja elérni: célja csak az, hogy a világ nevessen a tréfáin. Az egyik legizgalmasabb elméletet azonban Grant Morrison állította fel az Arkham Elmegyógyintézetben: eszerint Joker nem őrült, éppen ellenkezőleg, úgymond „szuperracionális”, vagyis szükségleteinek megfelelően nap mint nap újrateremti saját magát, hogy meg tudjon birkózni a modern városi környezet kihívásaival. Ezért van, hogy néha csak egy ártalmatlan, bolondos bohóc, néha pedig egy gátlástalan, pszichopata gyilkos. Ez az elmélet egyébként azóta félig-meddig hivatalosnak is tekinthető, hiszen Morrison beleszőtte a kontinuitásba a The Clown at Midnight című illusztrált novellájában (Batman 633, 2007), amelyben legújabb átváltozását írja le. Szintén a „Joker nem őrült” elméletet hangoztatja a Dini-Ross páros már említett rövid sztorija (Case Study, kép balra), amiben Harley Quinn tanulmányából kiderül, hogy a Bohóc Herceg nagyon is racionális, és nagyon is tisztában van a jó és rossz közti különbségekkel, egyszerűen csak végtelenül gonosz és manipulatív. Mindennek persze ellentmondanak azok a sztorik, amikben ideiglenesen épelméjűvé válik. Így pl. a Rock of Ages, (JLA 10-15, 1998, kép jobbra lent), amiben a telepata Martian Manhunter szünteti meg őrületét pár percre, s e rövid idő alatt mélységesen megbánja szörnyű bűneit (hasonló játszódik le a 2001-es Legends of the Dark Knight 145-ben, amiben Joker meghal, Batman pedig újjáéleszti egy Lazarus gödörben, és annak mellékhatásaként tisztul ki az elméje).

Intelligenciája az adott történetektől függetlenül is fontos aspektusa a karakternek. Arkhami tartózkodását pl. olykor úgy írják le, mint az ámokfutásai közti pihenőket, amiket ha már un, fogja magát, és megszökik – merthogy ez csak elhatározás, nem képesség kérdése. De az embereket is jól kiismeri, kiválóan manipulál, és főleg, mesterien gyakorol érzelmi hatást másokra, tudja, milyen gombokat kell nyomogatnia céljai elérése érdekében. Bárhogyan is, egy biztos: Jokernek egy jottányit sem számít az emberi élet, és a DC jelenlegi kontinuitásában több ezer gyilkosságért tehető felelőssé – illetve lenne felelőssé tehető, ha őrületére hivatkozva nem Arkhamba küldenék újra és újra a villamosszék helyett. A Chuck Dixon által jegyzett The Devil’s Advocate című sztori (melyben kivételesen sikerül halálra ítélni, ám a változatosság kedvéért olyan bűnökért, amiket nem követett el, így Batman végül megmenti) 2000 felé teszi áldozatai számát – a végén egyébként órákig vall borzalmas tetteiről egy papnak, aki végül szörnyülködve menekül cellájából. Színpadi érzékére és groteszk humorára is jó példa ez a képregény: teljesen megbékél a halálbüntetéssel, és meg sem próbálja bizonyítani ártatlanságát, mikor megtudja, hogy minden tévéadó róla beszél, minden újságnak ő van a címlapján, kivégzését pedig élőben közvetítik majd, és várhatóan több millió ember fogja látni. Vagyis a halálnak nincs különösebb jelentősége számára (sőt, hajlandó boldogan fogadni, ha az valami nagy poén, vagy egy őrült terv része), és – ahogy más történetekből is kiderült – a félelmet sem ismeri. A Knightfall saga egyik részében Madárijesztő lefújja őt félelemgázával, de annak semmi hatása nem lesz Jokerre, aki cserébe röhögve összeveri őt.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12