Joker: „Az épelméjűség olyan elviselhetetlen!”

4. A vihogó pojáca eltűnésének esete: Joker az Ezüstkorban

Az ’50-es évek közepén aztán minden megváltozott. Dr. Frederic Wertham 1954-ben publikálta zajos visszhangot kapott könyvét, a Seduction of the Innocentet, amiben figyelmeztette a világot, hogy a képregény az irodalom egy elcsökevényesedett, a fiatalságra káros és veszélyes formája. Wertham célkeresztjében főleg az akkori években elszaporodott sötét bűnügyi és véres horrortörténetek álltak, de Batman és Robin kapcsolata is megkapta a magáét, mint a homoszexualitás sorok közé rejtett témája. A könyv hatására a kongresszus is nekiesett a comicok világának, mire az ipar még ugyanabban az évben előállt egy öncenzúrával, és megalapította a tartalmat és formát eleinte igen szigorúan szabályozó Comics Code Authorityt. Alighanem ennek is köszönhető, hogy Joker ez időtájt szinte teljesen eltűnt a képregényekből, jó, ha egy-két megjelenése volt évente – mert bár ekkoriban már árnyéka sem volt egykori őrült gyilkos önmagának, ijesztő, intenzív vizuális megjelenése így is sérthette a kód egy-két pontját. És persze a sorozat sci-fi felé mozdulása is változatosabb történeteket tett lehetővé, így Batman valamelyest ritkábban csapott össze régi ellenségeivel.

Ritka felbukkanásainak alkalmaival Joker általában elmepárbajra hívja Batmant, miként a rendőrségen keresztül rejtvényekben jelenti be neki következő bűntettét – nem egyszer a főhős egy-egy tévés beszédére reagál (merthogy Batman ekkoriban igazi közszereplő), például feltett szándéka, hogy megcáfolja egy kijelentését, miszerint a modern rendőrségi tudomány eredményei lehetővé teszik, hogy egyetlen bűncselekmény elkövetője se maradjon szabadlábon. Joker itt már végképp egy ártalmatlan, kellemetlenkedő bohóc, aki James Bondot megszégyenítő szuperkütyükkel van felvértezve, és akinek fő célja – már a rablásokon kívül – hogy bosszantsa Batmant és túljárjon az eszén (és persze ez utóbbiban rendre kudarcot vall). A DC szerkesztője, Julius Schwarz aztán 1964-ben komoly kísérletet tett a sorozat megreformálására (visszatért az egyszerűbb detektívtörténetekhez, és módosított Batman külsején is – ekkor került pl. mellkasára a sárga ellipszis), és ezzel együtt Joker karaktere is kicsit felfrissült, ahogy az pl. a Detective Comics 332-ben is látható. Ebben a The Joker’s Last Laugh című sztoriban a Bohóc Herceg nevetőpora kerül a középpontba, annak segítségével követi el sorozatos rablásait – ugyan némileg bizarr módszerekkel (pl. egy óriás kakason lovagolva), de alapvetően jóval hihetőbb körülmények közt, mint az azt megelőző történetekben.

Ám a reform nem tartott soká, mert az 1966 elején indult élőszereplős Batman tévésorozat visszaterelte a képregényt az infantilizmus ösvényére. Igaz, kifizetődő volt: Cesar Romero (szándékosan) röhejes Jokere és a show hallatlan népszerűsége nem csak a képregény hangvételére, hanem az eladási mutatóira is komoly hatást gyakorolt (1966-ban csaknem kétszer annyi Batmant adtak el, mint egy évvel korábban), és az is ennek a sorozatnak volt köszönhető, hogy a boltok hirtelen megteltek Joker figurákkal, poszterekkel és gyerekkönyvekkel. És hogy a Bohóc Herceg mennyire komikus figurává vált, azt jól példázza a Batman 186 (1966), amiben az olvasók megismerkedhettek szeretett és nagy becsben tartott törpe segédjével, vagyis saját kis „Robinjával”, Gaggyvel. A sztori végén együtt álldogállnak közös cellájukban, és sóvárogva bámulnak ki a nagyvilágba – Gaggy a maga saját, törpemagasságba helyezett rácsos ablakán (kép balra).

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12