Heti Marvel 08/49-50

Wolverine: Flies to a Spider: Igen, szemetek nem csal, újabb Wolverine egyrészest üdvözölhetünk körünkben. És még mindig hónapokra vagyunk a karakter saját mozifilmjétől – mi lesz itt májusban? És igen, ez megint egy meglehetősen felesleges képregény. Nem rossz, hiszen az írója Gregg Hurwitz, aki igenis tud (tessék róla megbizonyosodni a jelenleg is futó Punisher MAX sztorijában), de teljesen felesleges. Ez megint csak arról szól, hogy Logan keménykedik, és lekaszál pár tucat rossz embert (ezúttal egy öntörvényű, gyilkos motoros banda tagjait), amiért azok felkavarták igazságérzetét (ezúttal egy szerencsétlen kislány megölésével). Úgyhogy hősünk bemegy a kocsmába, ahol éppen billiárdoznak, vedelnek és részegeskednek, és addig nem jön ki, amíg mindannyiuk halott. Azt hiszem, rég elmúltak már azok az idők, amikor ez még egy olyan történetnek számított, amit érdemes volt elmesélni. Ha már annyira muszáj Rozsomák-dömpinggel elárasztani a piacot, miért nem lehet olyan képregényeket írni róla, amik többek annál, mint hogy csak úgy megy, és szétszabdal mindenkit, aki szembejön vele? Nem mintha egy ilyennek nem lennének meg a maga pozitívumai, nem mintha egy ilyen eleve nem volna érdemes olvasásra, de mikor egy év alatt már a harmincadik ilyen sztorival találkozom, akkor csak arra tudok gondolni, hogy milyen borzalmasan fantáziátlanok és ötlettelenek manapság a Marvel írói, ha a kanadai mutánsról van szó. Az egyetlen, amit Hurwitz másképp csinál, ami megkülönbözteti egyrészesét a többi halomtól az, hogy Rozsomák szinte teljesen némán bunyózza végig az egészet. Mindössze kétszer szólal meg, akkor is csak röviden, és az ő esetében állandónak mondható, komolykodó, sokszor erőltetett narrációtól is meg vagyunk kímélve. Ez ad egyfajta sajátos hangulatot és realisztikusságot a képregénynek, ami segít azt komolyan venni. Mintha Hurwitz azt mondaná: meghalt egy ártatlan kislány, itt már szart sem érnek a szavak, folyjon a vér, és hulljon, akinek hullnia kell. Jerome Opena képei is rendben vannak, stílusosak és elevenek, bár arcai kicsit furcsák, de legalább szorult beléjük valami egyediség.

X-Men: Infernus 1: A House of M jó volt sokmindenre. Jó volt például arra, hogy Rozsomák végre visszakapja emlékeit, jó volt arra, hogy Peter David kiváló karaktert faraghasson egy dramaturgiai szükségszerűségből, jó volt arra, hogy a Káoszban elpatkolt Sólyomszem visszatérjen… és jó volt arra, hogy ugyanez történjen Illyana Rasputinnal, más néven Magikkal, Kolosszus kishúgával, aki még a Hagyaték vírusba halt bele a ’90-es években. Illyana az egyik legtöbbet megélt X-karakter, akit végül sajnálatosan arra használtak fel, hogy bátyját még mélyebbre taszítsák akkor már egyébként is súlyos depressziójában (Kolosszusra úgy hajigálták a sorscsapásokat annak idején, hogy az egész már rég megszűnt drámainak és tragikusnak lenni, és inkább röhejessé vált). Nem szeretem a masintream szuperhős-sztorik egyik legnagyobb rákfenéjét, az állandóan feltámadó halottakat, de akárhogy is nézem, Illyana karaktere megérdemel egy visszatérést – ráadásul amilyen állapotban most Kolosszus van Kitty halála miatt, ennek több előnye is lehet, ha az írók jól játsszák ki a lapjaikat. Ott tartottunk, hogy Illyana vissza akarja szerezni lelkét, és miután a szereteten keresztül erre nem képes (mivel lerombolva, üresen találja a westchesteri X-birtokot), szenvedésen keresztül tervezi véghezvinni akaratát. Véres hadjáratba kezd Limbóban, amit érdeklődve figyelnek Mephisto, Hela és társai. Körükben megjelenik Belasco lánya, Witchfire is, aki magának akarja Limbót, és apja helyét a „démonok gyűlésében”. Közben Kolosszusnál borul a bili, amiért az X-Men semmit nem képes tenni Illyana megmentéséért (ideje volt, hogy reagáljon erre is, mert az utóbbi időben csak Kittyt siratta, mintha a húga nem is létezne), Pixie pedig elveri a port Árnyékon teleportálásban, aztán jól mellkason szúrja a lélektőrrel. C. B. Cebulski nem vacakol sokat a felvezetéssel, rögtön belecsap a lecsóba, és már ennek a résznek a végén konfrontáltatja Illyanát az X-Mennel. A sztoriban kétségkívül nagy lehetőségek vannak, még akkor is, ha egy ilyen démonos csörte nehezen passzol a mutánsok világába. Cebulski megbízható írónak tűnik, aligha sorolható persze a nagyok közé, de van még ideje fejlődni. Kétségkívül jól írja a karaktereket, mindenkinek a jellemét képes igen találóan elkapni egy-egy mondattal, és a párhuzamosan futó szálakat is ügyesen kezeli. Csak a nyitójelent túlzás kicsit, Kolosszus reakciója meglehetősen extrém – bár kevésbé volna az, ha ez a téma nem Yosték New X-Men sorozatában bukkant volna fel utoljára az X-ek körében. Giuseppe Camuncoli rajzai tetszetősek: van egy kis szögletesség a vonásaiban, amik egyébként meglehetősen egyszerűek, mégis hatásosak. Kicsit Ed McGuinnesre emlékeztet a stílusa, főleg az első néhány oldal arcait tekintve, de nála azért jóval kifinomultabb és visszafogottabb munkát végez.

X-Men: Manifest Destiny 4: Mike Carey-t csak dicsérem, és dicsérem, amióta csak betette a lábát az X-franchise-ba, de ezzel a jégemberes-rejtélyes történettel egyre inkább kezd fárasztani. Ez már a negyedik rész, amiben a főszereplők találkoznak, harcolnak és aztán elválnak, hogy majd harcoljanak. Megint. Ha ez az egész kettejük egykori futó kis kalandocskájáról szól (márpedig a jelek szerint arról), akkor értelmesebb és érdekesebb lett volna okos dialógusokkal és karakterközpontú jelenetekkel megoldani a dolgot, értelmetlen, egymással felcserélhető akciók egyre unalmasabb sorozata helyett. Szerencsére a következő rész már a befejezés lesz, és őszintén reménykedem benne, hogy Carey mutat majd benne valamit, ami utólag kellő indokként szolgál ehhez a történethez – mert ha ezek után minden marad köztük a régiben, és csatájuk végeztével mennek a dolgukra, akkor az egészet lehet majd kivágni a kukába, Michael Ryan sablonos rajzaival együtt, amiken Jégember még mindig úgy néz ki, mint egy 14 éves. A második sztorit Cebulski követte el, és semmivel nem érdekesebb, mint Carey-é. Ebben Mercury őrlődik, kétked, és kesereg mutáns mivoltán, amíg a semmiből, dramaturgiai szükségszerűségből fel nem bukkannak a Pokoltűz Kultusz tagjai, hogy rajtuk leverhesse frusztrációját, és rájöjjön, hogy talán téved, és nagyon is értékes ember. Ejha – alig hatszázszor láttunk már ilyet, szóval tényleg nincs semmi szükség arra, hogy legalább egy kis eredetiség és gondolat legyen a gyorsan összecsapott, sablonos dialógusokkal teli sztoriban. Jaj. Ahogy a harmadik rész esetében, most is az utolsó történet adja vissza valamelyest az olvasó hitét. James Asmus Árnyékról ír, aki egyszerre szenved a tehetetlenség és hasztalanság érzetététől, és Kitty hiányától. Előbbi kicsit furcsa. Csak azért, mert Pixie gyorsabban és nagyobb távolságra képes teleportálni, Árnyák hirtelen nincs hasznára a csapatnak? Mintha a karaktert csak a teleportálási képességei határoznák meg, ami természetesen nem igaz. Nagyjából mégis elfogadható a dolog, hisz ez az ő saját hozzáállása és kétkedése, nem csapattársaié. Ami pedig Kittyt illeti, ideje volt, hogy valakinek eszébe jusson, hogy nem csak Kolosszushoz fűzték szoros szálak, és más is erősen bánkódik az elvesztése miatt. Az utolsó oldal gyönyörűen szomorú, mind szövegileg, mind képileg, bár Takeshi Miyazawa mangás képeit többször nem akarom X-Menben látni.

X-Men Noir 1: Az X-Men elhelyezése egy noiros világban finoman szólva sem önmagától adódó lehetőség, hiszen a kettő meglehetősen távol áll egymástól. Ez a vegyítés sokkal jobban illene mondjuk Batmanhez, vagy Fenegyerekhez – ráadásul az író Fred Van Lente, aki inkább könnyedebb hangulatú műveiről ismert. Annál meglepőbb, hogy a végeredmény mégis abszolút működőképes. A fő trükk a szereplők különlegességében rejlik: az X-Men állandó konfliktushelyzete ugye arra a tényre alapul, hogy másságuk miatt kitaszítottak a társadalomból, de egy sötét, árnyékos, ’40-es évekbeli noir-világba nehéz lett volna úgy becsempészni a repkedő és falakat átütő szuperképességű embereket, hogy a koncepció komolyan vehető legyen (nem mintha nem láttunk volna ilyenre is példát, ld. Ed Brubaker szenzációs Sleeper című sorozatát). Úgyhogy Van Lente kissé belenyúlt az X-ek eredetébe. Itt nem mutánsokról van szó, hanem szociopatákról, akik a bűnözésre való képzésük miatt börtönben ülő Xavier szerint a következő evolúciós lépcsőfokot jelentik. Hogy miért? Mert nem kötik őket gúzsba a társadalom szabályai, és így erősebbek másoknál, és jobban biztosított a fennmaradásuk. Izgalmas elmélet ez, és bár valószínű, hogy egy pszichológus, vagy akár csak egy jó adagnyi józan paraszti ésszel megáldott olvasó fél perc alatt szénné alázná, de ebben a bűnügyi történetben pont egy ilyen témára van szükség – Van Lente megtalálta a másság egy olyan aspektusát, ami úgy illeszkedik a norihoz, mint semmi más. Közben szépen eljátszadozik a karakterekkel, akiket egészen ötletesen épít bele ebbe az univerzumba. Bolivar Trask repkedő hősökről ír sci-fiket (egy ilyet el is olvashatunk a képregény végén), Gambit egy kaszinót vezet, Magneto és Testvérisége egy brutális, a bűnt vasmarokkal kordában tartó rendőrségi egységet alkot. A történet egyébként Jean Grey hullájának megtalálásával kezdőik (micsoda poén, még akkor is, ha esetleg nem szándékos…), a rejtély kulcsa pedig elvileg egy bizonyos Anna Rankin – vagyis hamarosan Vadóc is tiszteletét teszi (talán ő lesz a femme fatale?) Van Lente ügyesen ír, jól vázolja fel a később nyilván kiéleződő konfliktusokat, szépen mutatja be a karaktereket, és kapcsolataikat, egyik legnagyszerűbb húzása pedig az, hogy az X-ektől itt nem ok nélkül félnek: tényleg veszélyesek, kegyetlenek és antiszociálisak. Csak az furcsa kicsit, hogy a gyilkossági ügy középpontjába egy mára szinte teljesen elfeledett aranykori karaktert, Thomas Hallowayt helyezett – ennek ha megveszek, sem látom a logikáját. Viszont a képi világ gyönyörű. Dennis Calero csodálatos, realisztikus és részletgazdag noir hangulatot teremt, borongós városképekkel, sötét, fakó színekkel, hosszú, mindenhol jelenlévő, minden ellepő árnyékokkal. Ez kell ide.

X-Men/Spider-Man 2: Előre a sötétebb, véresebb, komorabb és tragikusabb évek felé. Miután Christos Gage minisorozatának első részében az ezüstkori Pókember és X-Men vállvetve harcoltak Kraven és a Blob ellen, meglehetősen derűs körülmények közt, most elmerülünk egy olyan korban, amiben a hálószövő épp Kraven utolsó vadászatán, a mutánsok pedig a Martalócok brutális mészárlásán vannak túl. És nagyon úgy néz ki, hogy az évtizedeken (Marvel időben csak éveken) átívelő sztori nem csak önmaga kedvéért létezik, hanem valami hatása lesz a jelenbéli eseményekre is. A különböző korok csatáit ugyanis összeköti Sinister személye: az első részben minden azért történt, hogy rátehesse mancsát az eredeti X-Men génkészletére, amelynek eredményével hőseink most szembesülni kénytelenek. A másodikban a mutáns csapat már tud létezéséről, de fogalma sincs róla, hogy ki is valójában, és mik a céljai. Ezért amikor Pókember felkeresi őket azután, hogy megtalálta Kraven lakásán a Sinisterrel való kapcsolatának nyomait, ismét együtt indulnak egy kis felfedezőútra, és persze rögtön össze is csapnak a Martalócokkal. Ha ez valóban egy összefüggő történet, amelynek szálai majd az utolsó részben összefutnak, akkor ez a második rész bizony igen keveset lép előre. A füzet legnagyobb része egyetlen nagy csata az X-Men, Pókember és a Martalócok között – de ez nem baj, mert annak tökéletesen jól megírt, dinamikus és szórakoztató. És Gage visszahoz valamit a ’80-as évekből, amit a mai képregények többségéből nagyon hiányolok: azt, hogy bár akkor is voltak sötét, durva és véres történetek, amik bőven túlnőttek a korábbi ezüstkor tisztaságán, mégis képesek voltak beléjük lopni némi szívet, lelket és humort is, és az olvasó nem érezte úgy, hogy nagyon erőltetetten sulykolják belé a kőkemény tragédiákat és veszélyeket. És hogy teljes legyen a kép, Mario Alberti rajzai is nagyszerűek, egészen sajátos stílusa sokat hozzátesz a képregény élvezhetőségéhez.

Oldalak: 1 2 3 4 5