Heti Marvel 08/49-50

Civil War: House of M 4: Amilyen unalmasan, sablonosan és érdektelenül indult Christos N. Gage minisorozata Magneto felemelkedéséről a Wanda Maximoff által teremtett világban, úgy kezd a végére egyre inkább kikupálódni. Ha az író kanyarint majd neki valami igazán remek, frappáns befejezést (ami nem lesz könnyű, mert mind tudjuk, hogyan kell zárulnia a történetnek), akkor akár még pár perccel azután is emlékezni fogunk rá, hogy elolvastuk. A legutóbbi szám ott ért véget, hogy az Egyesült Államok kis titkos szupercsapata megtámadta Genoshát, és Bucky Barnes ledöfte Xaviert, Megnato barátját és szövetségesét. Az itt kialakuló csata véres és intenzív, szerencsére Gage valóban háborúként kezeli a szituációt, és nem finomkodik: nincsenek foglyok és sérültek, mindkét oldal kőkeményen ölre megy – az például különösen brutális, amikor Magneto leszúrja a már sebesülten és harcképtelenül fekvő Mimicet. Aztán Xavier elpatkol, ez pedig megadja a végső lökést Magnusnak, hogy totális támadást indítson Amerika, egészen pontosan pedig a Fehér Ház ellen. A válasz viszont Genosha felé induló nukleáris rakéták képében érkezik… Gage-nek van itt néhány igazán remek pillanata. Ilyen Wanda reakciója Nitro gyilkossági kísérletére: szabályosan ijesztő, ahogy öntudatlanul is kilép a képességek nélküli, egyszerű ember szerepéből, és a világ teremtőjeként egyszerűen eltünteti a bérgyilkost. (Bár ez megint felvet pár komoly problémát a képregény létjogosultságát illetően, hiszen ennek a múltnak legfeljebb a fejekben volna szabad léteznie.) Aztán ott van Xavier halála. Magneto itteni soraihoz hasonlót olvastunk már korábban is a két karakterrel kapcsolatban, de ez nem kisebbíti az író azon érdemeit, hogy mindössze két mondatban találóan összefoglalja a világ problémáit, és a két karakter abbéli szerepét. Amivel viszont továbbra sem vagyok kibékülve, az Andrea Divito steril, dinamikátlan és sablonos képi világa. Hiába ír Gage néhány igazán lenyűgöző akciót, a rajzoló képtelen visszaadni a jelenetek monumentalitását. Pedig gondoljunk csak bele, milyen fantasztikusan nézne ki Hitch vagy Copiel (vagy akár egy átlagnál ügyesebb művész) tolmácsolásában mondjuk az a kép, amin Magneto egy Sentinelhez vág hozzá egy harci helikoptert.

Eternals 6: Épp ideje már, hogy belenézzünk Knaufék új sorozatába – soha jobbkor, hisz ezen a héten úgyis befejeződik az Eternals első, hatrészes sztorija. Az írópáros közvetlenül Neil Gaiman 2006-os, nyolcrészes minisorozata után vette fel a Celestialok által teremtett nép, az Eternalok történetét – és bizony jó alaposan összekuszálta a különböző szálakat. De nem, ez egyáltalán nem negatívum: Knaufék az egész sztori alatt remekül alakították a cselekményt, egyszerre vázolva fel csaknem féltucatnyi, különböző fenyegetést a főszereplők számára, és a nemegyszer epikus konfliktusok mellett (mi más is volna a tét egy Eternalokról szóló képregényben, mint a világ sorsa?) volt idejük arra is, hogy nagyjából körüljárják az egyes karaktereket és az egymáshoz fűződő kapcsolataikat. Így ez a hat rész összességében sokkal élvezetesebb és ötletesebb, mint Gaiman elnyújtott, rengeteg szöveggel, de meglepően kevés kreativitással megírt minije. Lássuk csak: egyrészt ugye ott vannak a Deviantok, az Eternalok örök nemezisei, aztán itt van az Álmodó Celestial, ami hegyként tornyosul San Francisco felé, és figyeli az emberiséget, hogy aztán majd ítéletet mondjon róla (mellesleg az 5. szám végén kómába taszította a bolygó összes halandó lakosát). Ott van a Föld felé közelítő, pusztító Horda, aminek egyik ügynöke megszállta az egyik főszereplő fiát, és ráadásul az egyik Eternal saját társai ellen fordul, és egy másikat is gyilkos ámokfutásra bír személyes sérelmei rendezéseképpen – és még Uatu, a Figyelő is feltűnik. Knaufék nagyon szépen rakták össze a sztorit, az egyes szálak kiváló ütemben váltakoznak, és állnak közben össze egyetlen, nagy egésszé. A karakterek közül néhányat egészen ügyesen kidolgoznak (főleg Makkarit és Sersit), bár az is igaz, hogy néhány egyelőre kicsit elsikkadni látszik – de ennek orvoslására bőven lesz még lehetőség a továbbiakban. Daniel Acuna képei érdekesek: az arcok roppant kifejezők, és a paneleket is egészen ügyesen rendezgeti, de az akciók dinamikáján még van mit javítania – de az összkép azért itt is inkább pozitív. Szóval a vasemberes munkájuk után Knaufék ismét jó irányban haladnak – engem az első sztorival meggyőztek, hogy a jövőben is nyomon kövessem a sorozatot.

Immortal Iron Fist 20: Mondtam már, hogy minden elismerésem Duane Swierczynskinek? Ah, igen, a Cable kapcsán… Az Immortal Iron Fisttel, amit – velem együtt – a legtöbb rajongó temetett, miután Matt Fraction és Ed Brubaker egymás után leléptek tőle, ugyanazt csinálja, amit a Cable-lel. Na jó, Vasököl története azért annyit nem fejlődött, mint az időutazó mutánsé (attól meg aztán végképp messze van, hogy az említett elődök munkájához mérjük), de a szinte olvashatatlan szintről pár rész alatt eljutottunk egy egészen élvezhetőig. A titokzatos Zhou, a Vasöklök hóhéra épp kivégezni készül hősünket, amikor először asszisztense lép közbe, majd pedig barátja, Luke Cage. Szóval ez itt a Vasökölgyilkos szörnyizé sztorijának nagy fináléja, és főleg ahhoz képest, hogy hogyan indult az egész, kifejezetten élvezetes. Danny narrációja a maga egyszerűségében jól eltalált: tömör, de lényegre törő, és jól kifejezi a karakter érzéseit, gondolatait, aggodalmait, megadva a szükséges plusz hangulatot a történethez – ami nem hangzik nagy számnak, de sokan, sok helyen szeretik túlhasználni manapság ezt a módszert, úgyhogy nem árt kiemelni, hogy vannak, akik ésszel nyúlnak hozzá. Az akciók ugyan nem igazán ötletesek, maga a végső harc egyszerű, és viszonylag gyorsan lezavart, de összességében mégis kellemes benyomást tesz – még úgy is, hogy Danny végső győzelmének mikéntje kissé kiszámítható (viszont logikailag mindenképpen ügyes és jól kitalált). A befejezés is érdekes: először 10 évet ugrunk előre az időben egy bizonyos fiúval, és Danny sorsával kapcsolatban, majd pedig előretekintünk a következő sztoriba, ami arról a bizonyos, nyolcadik városról szól majd. Szóval a sztori szépen, érdekes események mentén megy előre, és ha Swierczynski tartja, ne adj’ Isten, esetleg emeli a színvonalat, ez még akár nagyon jó is lehet. Mondjuk ehhez még nem ártana, ha valaki páros lábbal kirúgná Travel Foreman rajzolót, hogy megszabaduljunk szörnyen elnagyolt, dinamikátlan és rusnya képeitől…

Iron Man/Hulk/Fury: A Marvel gondolt egyet, és kiadott egy képregényt, ami az új, alakulófélben lévő mozis univerzumot bővíti, és egy kicsit közelebb hozza egymáshoz az idei filmek karaktereit, vagyis Tony Starkot, Nick Furyt és Hulkot. Egy-egy rövid sztorit kapunk mindhármukkal, három különböző írótól és rajzolótól, és meglepő módon mindhárom kifejezetten jól működik. Az első (Fast Friends) a Vasember-film előzményeit meséli el, Tony és Rhodey barátságára koncentrálva. Az első reakcióm az volt, hogy gyorsan utánanéztem, nem az egyik forgatókönyvíró követte-e el ezt a képregényt is, mert a dialógusok pont olyan frappánsak, gördülékenyek és viccesek, amilyenek a filmben voltak, és ugyanolyan szépen rámutatnak a két karakter közti különbségekre. A fegyvergyáros Tony a terepen és egy partin egyaránt tesz a szabályokra, és csak a nők érdeklik, Rhodey pedig igyekszik karót nyelt katonaként terelgetni egy felelősségteljesebb út felé, de naná, hogy végül beadja a derekát. Aztán ugrunk a film végső csatája és a zárójelenet közé, ahol az író egy egyszerű, de hatásos poént készít elő. Frank Tieri hulkos sztorijában (The Fury Files) Nick Fury úgy dönt, megnézi magának ezt a nyeszlett Bannert, akitől úgy összekakálja magát mindenki. A konfrontációra egy bárban kerül sor, ahol Tieri Fury jól megírt narrációin keresztül kielemzi a szökésben lévő tudós viselkedését és rutinját – majd persze előbújik belőle az állat (Fury hathatós közreműködésének köszönhetően), de a félszemű ügynök állja a sarat. A harmadik sztori (Spies Like Us) a hidegháborús évekbe kalauzol minket, amikoris Fury rafinált módszerekkel, ármánnyal és átveréssel buktatja le egyik saját, áruló ügynökét – fordulat és némi akció, nameg egy kellően jól írt Fury. Voltaképp mindhárom történet erősen karakterközpontú, és a marveles „filmverzum” eddigi kulcsfiguráinak esszenciális vonásaira gyúr rá, méghozzá nagyjából egyformán okosan és hatásosan. A rajzok is korrektek, bár nem igazán kiemelkedők (noha a furys sztoriban Hugo Petras azért igen szép munkát végzett), de a célnak tökéletesen megfelelnek. Kifejezetten ajánlott olvasmány, függetlenül attól, hogy valakinek tetszett, vagy sem a Vasember- és Hulk-mozi.

Oldalak: 1 2 3 4 5