Heti Marvel 08/49-50

SECRET INVASION FINÁLÉ! Megtörtént, aminek meg kellett történnie. Leszakadt az ég, megnyílt a föld, és a Marvel Univerzum már nem az, ami egy héttel ezelőtt volt – de tényleg nem. Ha nem hiszitek, fáradjatok beljebb, és olvassátok el, hogyan és miért került (vagy fog kerülni) szinte a fél világ a gonoszok uralma alá, méghozzá úgy, hogy maga a világ nem is igazán tud róla (Dark Reign!). Úgyhogy most aztán tényleg megkapjuk azt a nagy változást, amit minden második hónapban bőszen ígérgetnek a szerkesztők már vagy 40 éve, de ami valahogy mindig elmaradt. Hogy ezenkívül? Hát ennyi nem elég nektek? Az egész Marvel Univerzum megremeg, és ti többet akartok? Na jó, legyen. De csak mert közeleg a karácsony. Szóval lesz itt még egy rakás képregény (egész pontosan 21!), köztük Kurt Busiek és Alex Ross klasszikus, 1994-es Marvelsének folytatása, és a felülmúlhatatlan Garth Ennis – Steve Dillon duó új Megtorló minije, bizony! Aztán belenézünk végre a fél éve indult Etarnalsba, a színvonalnövekedést produkált Iron Fistbe, a filmes Marvel világot kibővítő, illetve az idei mozifilmeket összekötő Iron Man/Hulk/Furyba, és az Adam: Legend of the Blue Marvel folytatásába. De ez még bőven nem minden, hiszen van egy szakajtónyi X-Men képregényünk is Pókemberrel, a ’80-as évekbeli, klasszikus Inferno folytatásával, egy film noir jellegű univerzummal, és még sok-sok mással. Micsoda hét – illetve hetek!

Adam: Legend of the Blue Marvel 2: A színészként és forgatókönyvíróként is ismert Kevin Grevioux minisorozatának második részén vagyunk túl, és még mindig nem vagyok biztos benne, hogy a szerző mit is akar elérni, és elmondani vele. A klasszikus szuperhőssztori keveredik itt egy kis sentrys beütéssel és egy jó nagy adag, X-Men jellegű faji előítélettel – egyelőre mindhárom „összetevő” nagyjából egyaránt fontos, ez pedig arra enged következtetni, hogy Grevioux-nak jóval több van a tarsolyában holmi egyszerű csihipuhinál. Hogy mi, azt egyelőre csak találgatni lehet. A második rész mindenesetre teljes egészében azzal telik, hogy (az itt még a S.H.I.E.L.D. élén álló) Tony Stark, miután egy rejtélyes, antianyagból álló gazember, Anti-Man, fél perc alatt felmosta fél New Yorkot a teljes Bosszú Angyalaival, megpróbálja felkutatni azt a hőst, aki annak idején, 40 évvel ezelőtt útját állta: a bőrszíne miatt visszavonulásra kényszerített Blue Marvelt. Szóval egy nagy nyomozás és információgyűjtés az egész, de elég korrekten sikerült megírni. Grevioux ügyesen kavarja a lapokat, képes rá, hogy annál nagyobb rejtélyt építsen a címszereplő köré, minél többet árul el róla, ez pedig nem könnyű dolog. A politikai helyezkedések és hatalmi érdekek játékát követve Tony eljut egy öregemberhez, akinek annak idején köze volt Blue Marvel kigolyózásához a szuperhőspályáról – és itt egy remek dialógust olvashatunk, amiben az egykori rasszista nézeteit és azok önigazolásait már megbánt politikust Tony jól megrugdossa verbálisan, amíg az visszakézből képébe nem vágja mindazt, amit a szuperhősök polgárháborújában tett. Akkor aztán kussol a mi kis technokrata futuristánk, szépen. Kíváncsi vagyok, a különböző történetelemeket hogyan egyezteti majd össze az író (remélhetőleg nem csak egy nagy, tolerancia és egyenlőség melletti ágálást akar kihozni a miniből), de egyelőre nincs okunk panaszra. Na jó, a túlságosan élénk, steril és hivalkodó színvilágból visszavehetne kicsit (nagyon) az illetékes…

Amazing Spider-Man 579: A jelek szerint a Marvel kitöltő sztorikkal múlatja az időt a Pókember-füzetekben, amíg január végén el nem indul a képregényes Antikrisztus, Marc Guggenheim Character Assassination című „története”. Ti is nagyon várjátok már, ugye? Mindjárt gondoltam. De addig is, Mark Waid csatlakozott a pókgárdához (pár hét múlva is lesz egy egyrészese, amiben Peter Parker bő egy év után végre azt teszi majd, amiért házasságát eltörölték a One More Dayben: randizik), a héten pedig érkezik első sztorijának második, egyben befejező része. És az író személyéből következően talán nem különösebben meglepő, hogy ez egy egészen kellemes, szórakoztató olvasmány, az a fajta, amiből szerencsére egyre többet kapunk mostanság ebben a sorozatban. Hálószövő barátunk a legutóbbi részben azt hitte, szerencsés napja van, mert elcsípett egy ingyenutat a metrón. Ezt egészen addig hitte így, amíg a kocsi, amiben utazott, le nem szakadt a többitől, és rá nem omlott a fél alagút. Amikor pedig a Shocker is feltűnt, hogy megölje a kocsiban utazó bírósági esküdtet, akkor már kezdte belátni, hogy ez egy szokásosnál is rosszabb nap. Ez a szám minden jog szerint baromi unalmas kellene, hogy legyen, hiszen mindössze arról szól, hogyan juttatja ki Póki a vele egy kocsiban utazott szerencsétleneket az alagútból (a Shockert már kiütötte az első részben), mielőtt mindannyian vesznek egy utolsó fürdőt a fejük felett csordogáló East Riverben. De Waid azért ennél érdekesebbé teszi a felállást: az a bizonyos esküdt ugyanis nem más, mint J. Jonah Jameson, méghozzá az idősebbik kiadás. Bizony, a rossz öreg, szivarrágó, üvöltöző, zsémbes JJJ apja. Ebből az ötletből aztán Waid ki is hoz mindent, amit lehet. Az apa és fia kapcsolata nem éppen ideális, amit hősünk is megtapasztal, akinek mellesleg plusz motivációt jelent a fater megmentése, mert így végre lesz valami, ami miatt JJJ tartozik neki – ez a „csakazértis megmentem” attitűd pedig különös bájt kölcsönöz a sztorinak. Waidnek szerencsére a humora is a helyén van, a poénok mindig a megfelelő helyen csattannak, akad pár egészen kiváló, nagy pillanat is (pl. a patkányokkal ellepett Pókember), a befejezés pedig egy csipetnyi rejtélyt is hozzátesz az összképhez az idősebbik Jamesonnal kapcsolatban. Kifejezetten élvezetes olvasmány, és ez köszönhető Marcos Martin egyszerű, szimpatikus vonásainak is.

Astonishing X-Men: Ghost Boxes 2: Itt az év egyik legöncélúbb minisorozatának második, és egyben, mondhatom, hogy szerencsére, befejező része. Na jó, az igazság az, hogy a Ghost Boxes azért bőven nem olyan szörnyű, hogy pezsgőt bontsunk, amiért nem jelenik meg több rész belőle, de mégiscsak tény, hogy az egész csupán Warren Ellis csapongó fantáziájának játszótere, amiben ráadásul egyáltalán semmi x-menes nincs: a szuperhősök bármelyik más csapat tagjaival felcserélhetők lennének. Pedig az Astonishing X-Men mellékágaként kinőtt sztorik egy mutáns meggyilkolásában (és mesterséges mutánsokkal kapcsolatos konfliktusokban) gyökereznek, de ezek itt még említés szintjén sem kerülnek elő. Ahogy az első részben, most is két rövid történetet kapunk, és egyik sem igazán lenyűgöző. Mindkettő azt mutatja be, hogy mi történt volna, ha az X-Men nem képes megakadályozni Subject X küldetését (pontosabban, hogy mi történt azokban a párhuzamos világokban, ahol valóban nem sikerült). Az első olyan felesleges, sablonos és ötlettelen, hogy az már fáj – ha van egy kis igazság, fájt Ellisnek is. Voltaképpen az egész annyi, hogy miután az X-Men minden létező tagja föld alá került, Küklopsz olyannyira maga alatt van, hogy saját optikai sugarával öngyilkosságot követ el (hogy miért pont így, az jó kérdés, sok értelme ugyanis nincs). Na, most akkor tegye fel a kezét az, aki bő négy évtized képregényei után még nem unja rohadtul az önsanyargató Küklopszot (főleg úgy, hogy manapság azért már szerencsére más irányba viszik a karaktert)! Nincs ilyen? Ki hitte volna…? Clayton Crain képei egyébként nem rosszak, de az államat sem kellett felkaparnom miattuk a padlóról – bár a „sztori” eleve nem is kínált neki nagy lehetőséget a kibontakozásra, elvégre az egész csak annyi, hogy Scott áll, és kesereg magában. A második történet hasonlóan szívderítő: a tolószékbe került Rozsomákot (a lábában lévő adamantiumok utolsó csatájában visszafordíthatatlanul elhajlottak) a nyolcéves értelmi szintre visszaesett Bestia, és a súlyos depresszióba zuhant Armor kíséri az utolsó olyan hely felé a Földön, ahol állítólag még kaphatnak segítséget. Persze nem kapnak, mert ez egy alternatív univerzumos sztori, úgyhogy itt az író itt nyugodt szívvel halomra ölhet mindenkit. Szó se róla, ennek a sztorinak Ellis nagyon jól eltalálta a nyomasztó, durva hangulatát (amiben segítettek neki Karee Andrews fantasztikus rajzai is), de akkor sem vagyok képes szabadulni az érzéstől, hogy az egész elkeserítően felesleges.

Cable 9: Minden elismerésem Duane Swierczynskinek, de tényleg. Amilyen pocsékul kezdődött ez az egyébként kifejezetten izgalmas koncepcióval megáldott a sorozat, annyira nagyszerűvé vált az utóbbi pár hónapban. Azt még mindig nem értem, hogy az első sztorira mi a bánatért volt szükség, de ezen most lépjünk túl, mert a Cable-re a jelek szerint tényleg érdemes odafigyelni (és hasonló fejlődést mutatott az utóbbi időben az X-Force is… örömteli dolgok ezek, még akkor is, ha a Young X-Men továbbra is olyan pocsék, amilyet Guggenheim még nem szégyell – és azt már tudjuk, hogy neki nincs szégyenérzete). Cable-től a legutóbbi részben úgy búcsúztunk el, hogy elhatározta, a benne lévő, csak a küldetést szem előtt tartó katonának ellentmondva, kiszabadítja fogságba esett feleségét. Akiről végre a New Libertyben elszabaduló káosz közepette megtudjuk, hogy is jött össze annak idején hősünkkel. Bizony, fél évvel ezelőtt nem hittem volna, hogy ilyet írok Swierczynskiről, de amit itt csinál, az történetmesélés mesterfokon. Mindössze két oldalnyi flashbackben mutatja be Cable és a nő kapcsolatának kialakulását, meghatározó, jellemző pillanatokat kiragadva egy nyilvánvalóan hosszú folyamatból. Ez a két oldal szép, kedves, vicces és bájos, egyszerűen nem lehet nem szeretni – és már csak azért is megéri elolvasni, mert (most figyeljetek) Cable elmosolyodik benne (nem, ez nem vicc). Eztán jön a menekítés, majd a menekülés, egy egészen jól összerakott, dinamikus akciójelenetben, amivel párhuzamosan ismét megnézhetjük azt is, mi történik a jelenben az X-Men fogságába esett Bishoppal. És ez a sztoriszál is kiválóan működik. Bishop tömegpusztító fegyvereket szabadít rá a világra, hogy vírusokkal, radioaktivitással és egyéb kellemetlenségekkel tegye lakhatatlanná a Föld nagy részét, leszűkítve Cable lehetőségeit a rejtőzködést tekintve. Súlyosan apokaliptikus hangulatot kapunk tehát, plusz egy fantasztikusan írt Bishopot, akinek semmi sem számít, csak a mutáns gyermek megölése – vaslogikája szerint lényegtelen, hány millió irt ki a cél érdekében, hisz ha a gyerek meghal, az a jövő, amiben népirtást követ el, úgysem következik be soha. Swierczynski kiválóan érzékelteti Bishop végletekig való elszántságát, vagyis végre ugyanolyan súlyt kap mindkét karakter, motivációik is szépen ki vannak fejtve, így mostanra a sorozat tényleg egy lehengerlő párharccá vált, két, egymáshoz nagyon sokban hasonló figura között. Jaj, csak az a rajz, csak az lenne normális…

Oldalak: 1 2 3 4 5