Marvels: Eye of the Camera 1: A Kurt Busiek-Alex Ross páros Marvels című, mára klasszikusnak mondható minije még 1994-ben jelent meg – azaz 14 évvel ezelőtt, és ha valamit ennyi idő múltán folytatnak, akkor rögtön felmerül a kérdés, hogy miért most, és hogy van-e egyáltalán értelme? Nos, a miértre csak félig kapunk választ (még a 10 éves évfordulóra akartak elkészülni vele, csak aztán elcsúsztak holmi négy évvel), és hogy van-e értelme? Arra talán teljesen, de ez a válasz nem valami megnyugtató. Az eredeti alkotópárosból legalább Kurt Busiek maradt, ami elvileg pozitívum kellene, hogy legyen, de az Eye of the Camerát sajnos inkább csak a képei adják el: Jay Anacleto szép, részletgazdag, fotorealisztikus rajzokkal kényezteti a szemet, ami ugyebár alapelvárás egy Marvels folytatás esetében. Ami már inkább problémás kicsit, hogy Brian Habelin láthatóan megszakad az igyekezetben, hogy a színezéssel olyan látszatot keltsen, mintha a képek festve lennének – ez sajnos néha nagyon fakó és élettelen látványt eredményez, de azért az Eye of the Camera még így is elég impozánsan néz ki. Ami pedig a sztorit illeti, sajnos nem kapunk semmi újdonságot. Busiek visszamegy az első és a második Marvels füzet közti időszakba (természetesen most is Phil Sheldon fotós a kalauzunk), vagyis még a Fantasztikus Négyes születése előttre – az ötlet magától adódik, sőt, már az is furcsa kicsit, hogy az eredeti sorozatban nem foglalkoztak behatóan a nagy Marvel-kor születésével. Most megteszik, de már késő. Busiek semmi újat nem tud hozzátenni a témához, ugyanazokat a motívumokat ismételgeti, amiket 14 éve: félelem az ismeretlentől, bizonytalanság, egy új kor hajnala, hősök érkezése, a világ megváltozása. Mindezt már láttuk, olvastuk, és szerettük, de miért van rá szükség, hogy egy másik esemény kapcsán újra elmondják nekünk? A sztori személyes aspektusait Busiek egy halálos betegséggel igyekszik feldobni, így az utolsó oldalakon – amelyek már az eredeti mini után játszódnak – kiderül, hogy Sheldonnak tüdőrákja van. Kissé amatőr húzásnak tűnik ez a személyes dráma betuszkolására – de majd meglátjuk, mit kezdenek vele az alkotók. Mindenesetre még nem temetném a sorozatot, vannak itt még kívülálló szemén keresztül érdekesnek tűnő témák, amiket Busiek remélhetőleg érinteni fog a folytatásokban (a Titkos háború például ilyen, és az benne lesz a következő részben). Szóval a remény él, de kezdetnek ez bizony csalódás.
New Avengers 47: Öööö… nem. Ez az Alias 29 (aki nem tudja, mi az az Alias – nem, nem a gagyi tévésorozat – az ostorozza magát 3 óráig). Szóval ne higgyetek a füzetcímnek. És ha már itt tartunk, a borítónak se. Merthogy azon Sólyomszem (illetve egy őt megszemélyesítő skrull) virít, aki egy negyed panel erejéig sem tűnik fel a képregényben. Nem, a New Avengers 47 teljes mértékben Luke Cage és Jessica Jones, Brian Michael Bendis legnagyobb lieblingjeinek története. A Secret Invasion, ahogy láttuk (illetve ahogy látni fogjuk pár bekezdéssel lejjebb), többek között azzal ért véget, hogy a Jarvis-skrull elrabolta Jessica és Luke kisbabáját. Erről ebben a füzetben sem tudunk meg többet (a sztori majd a Dark Reignben folytatódik), viszont a dolog apropóján visszaugrunk az időben, és megnézzük, hogyan szeretett egymásba a kőkemény gettóhős és a szabadszájú ex-magándetektív. Második találkozásukra (az elsőt majd valószínűleg a következő bendises megaeseményhez kapcsolódóan tekinthetjük meg) azért kerül sor, mert Luke meg akarja keresni tőle elhidegült apját, és segítségért fordul az akkor még az Alias nyomozóirodát működtető Jessicához. Bendis ebből egy egyszerű, de káprázatosan jól megírt, emberi történetet kanyarint, amiben az érzéseké, hangulatoké és dialógusoké a főszerep. Utóbbiak esete egyértelmű: kevés amerikai író van jelenleg, aki a párbeszédeket ilyen ügyesen és életszerűen képes írni, mint Bendis, és itt kifejezetten elemében van (ami azért is jó, mert ezt az oldalát sajnos ritkábban villogtatja manapság). Ami pedig az emocionális tartalmat illeti, Jessica és Luke füzetvégi összeölelkezése a hónap egyik legszebb és legjobban kivitelezett momentuma. Ezekhez a jelenetekhez egyébként visszakapjuk az Alias egykori, remek rajzolóját, Michael Gaydost, aki a tőle megszokott nyers vonásokkal és roppant kifejező arcokkal teszi fel a pontot az i-re. A jelenben játszódó részeket Billy Tan rajzolta, és ő is szép munkát végzett, ha eltekintünk attól, hogy Cage néhány panelen úgy néz ki, mint valami bébirabló szupergonosz (nem, nem a frenetikusan jó felütést nyújtó első oldalra gondolok). Egyébként viszont kiváló képregény, a hét talán legjobbja.
Punisher: War Zone 1: Bár MAX-os sorozata pár hónapja véget ért, Garth Ennis láthatóan nem tud elszakadni a Megtorló karakterétől – ami nem is csoda, tekintve, hogy 10 évet töltött vele, mióta 1999-ben megírta 12 részes minijét, a Welcome Back, Franket. A War Zone annak, illetve az abból kinőtt 37 részes sorozatnak a folytatása (az utolsó sztori nálunk is megjelent Balfékek szövetsége címen), vagyis nem olyan sötét hangulatú, durva és nyomasztó, mint az irányítása alatt 60 részt megélt MAX széria. Sokkal inkább egy gonosz, perverz és szatirikus humorú, véres fekete vígjáték, ahová ennek megfelelően kell a mi zord, holtkomoly Frankünk mellé egy szerencsétlen pancser is, komikus mellékzöngének. Az eredeti sorozatban egy lúzer rendőr téblábolt hősünk oldalán, most pedig annak tökéletes ellentétpárjaként egy lúzer gengszter kerül az események középpontjába. Charlie, akit épp legjobb barátja készült kivégezni a főnök megbízásából, amiért hagyta, hogy egy majom letépje, és egy keselyűvel megetesse fiának, a maffia örökösének legnemesebb szervét, kifejezetten szerencsésnek mondhatja magát, hiszen még fél perccel azután is életben van, hogy a Megtorló feltűnik az életében. Persze csak azért, mert szüksége van rá, hogy beépüljön az utca mocska közé, és információkkal lássa el arról, hogy kit, hogyan és mikor érdemes véres húscafattá lőni. Ehhez Franknek először el kell takarítania azt a bandát, ami veszélyt jelenthet Charlie-ra nézve – ám mikor megtenné, rá kell döbbennie, hogy visszatért a játékba egy rég halottnak hitt, gonosz ribanc, akiről felesleges is több szót vesztegetni, hiszen ott virít a füzet borítóján. Egy végtagjaitól megfosztott, szénné égetett karakter visszatérése bármilyen más sorozatban rettenetesen buta húzás lenne (na, nem mintha nem látnánk példát hasonlóra túlságosan is gyakran), de ennek a képregénynek az abszurd, szatirikus hangvételébe tökéletesen passzol. Azt majd meglátjuk, miért volt erre szükség, mit kezd Ennis Ma figurájával, főleg úgy, hogy a cliffhangerben épp Frank bazookájának rosszabbik végén áll, pontosabban ül, de mondhatnám azt is, hogy lábatlankodik. Mindenesetre azt már most le merem fogadni, hogy a hatrészes mini legmulatságosabb részei azok lesznek, amikben az író Frank és Charlie együttműködésére, kapcsolatára koncentrál – szinte kimeríthetetlen, Ennis stílusának tökéletesen fekvő poénlehetőség rejlik benne. Ennisszel természetesen visszatért Steve Dillon is, akinek sajátos rajzai, ahogy annak idején, úgy most is fantasztikusan passzolnak a képregény hangulatához. Akárhogy is nézem, ez tuti vételnek tűnik.
Secret Invasion 8: Ééééééééés, csapóóó! Véget ért hát az év nagy marveles égszakadása, és az elmúlt napok tanulságai alapján a végeredmény kissé megosztotta a rajongókat és a kritikusokat. Először is, az tény, hogy akárcsak a House of M esetében, itt is a hetedik rész a mini falrengető csúcspontja (ha finoman akarok fogalmazni, akkor is azt kell mondanom, hogy a Secret Invasion 7 az év legdögösebb, legdinamikusabb, leglátványosabb, legmonumentálisabb képregénye), ez a nyolcadik pedig inkább csak a levezetés, és a „sokkoló, minden megváltoztató” események közvetlen következményeinek taglalása. Vagyis a végső csatajelenet utolsó képeivel nyitunk: Darázs meghal, Norman Osborn agyonlövi a skrull királynőt, az inváziós sereget lekapcsolják, a hatalmon lévők pedig feloszlatják a kudarcot vallott S.H.I.E.L.D.-et, és kiebrudalják pozíciójából a szintén kudarcot vallott Tony Starkot – helyére pedig Norman kerül, vagyis a Marvel Univerzum egyik leghatalmasabb embere mostantól kezdve az őrült ex-Zöld manó. Először is lássuk, mi az, ami nincs rendben: Darázs, az áldozati bárány. Nos, próbálok nem túl profán lenni, de most őszintén, ki a fenét érdekel, hogy ez a nőcske él vagy hal? Hiába veszettül régi karakter, sosem volt igazán jelentős, az utóbbi években pedig főleg jellemző volt rá, hogy csak teljesen mellékes karakterként lébecolt az események hátterében. Persze ha jól meggondoljuk, van valami csökött logika a dologban: Bendis verheti a mellét, hogy hűha, volt mersze kicsinálni a Marvel egyik legrégebbi motorosát, az meg már mellékkörülmény, hogy a többséget ez igen kevéssé fogja meghatni (főleg, hogy ilyen halálnemmel nagyjából akkor hozzák vissza, amikor akarják). Aztán vannak itt még ilyen-olyan aránytalanságok a karakterekkel kapcsolatban: a nagy dirrel-durral a történetbe robbantott Marvel Boy egyetlen panelen tűnik fel a csata után, ami önmagában még nem lenne baj egy ilyen sok szereplőt mozgató képregénynél, de közben ott van a Fantasztikus Négyes, ami három teljes oldalt kap, pedig nem volt valami nagy szerepük az esemény alatt (különösen Bennek és Johnnynak nem). Ezektől eltekintve viszont nem lehet panaszunk a Secret Invasion befejezésére. Főleg, hogy a beígért gigantikus változásokat, „amik után semmi nem lesz olyan, mint azelőtt”, kivételesen tényleg megkapjuk – az persze más kérdés, hogy a továbbiakban Bendis és egyéb írók hogy aknázzák ki a Marvel Univerzum eddigi status quo-jának agyonrugdusásában rejlő lehetőségeket, de tény, hogy itt kapunk egy olyan győzelmet (a skrullok felett), ami egy sokkal keserűbb és bonyolultabb vereséghez vezet. Az utolsó oldalak az anti-illuminatival és a kegyvesztett Tony Starkkal rendkívül jól sikerült, drámai lezárást eredményeznek, Thor és Tony rövid dialógusa pedig főleg nagyszerű, és utóbbi karaktert illetően érdekes irányba mutat. Ami Leinil Francis Yut illeti, ő megint fantasztikus munkát végzett – bár voltak csúnya rajzolói mélypontjai a sorozatnak, a végére nagyon összeszedte magát (a 7-8-ik oldal például káprázatos). Szóval… jó volt. Nagyon is. Nem minden idők legjobb crossovere, bőven nem az év képregénye, de egy pokolian szórakoztató, lendületes, és intelligensen megszerkesztett, monumentális szuperhős-csihipuhi. Ha nem is tökéletes, mindenképpen kihagyhatatlan.