Kultklasszikus kalandok – Heavy Metal

A Heavy Metal már a nyitójelenetében nem árul zsákbamacskát arról, miként vélekedik a logikáról. Amikor ugyanis a világűrből egy Corvette pottyan a Földre, az nemhogy nem ég szénné, de a sofőrjének csak az után jut eszébe kinyitni az ejtőernyőt, hogy nagyot nyekkent szülőbolygónk porában. A következő másodpercben pedig már le is választja azt a kocsiról, mert csak zavarná a száguldozásban hazafelé, természetesen országút helyett át a gabonamezőn, mert hát fenébe a veteménnyel, ha az egyszer nem pszichedelikus.

Idén negyvenötéves ez a kanadai rajzfilm, ami felnőtteknek szóló képregényeket adaptál antológiaként a vászonra. A szóban forgó alkotást a héten vetítették a Bem Moziban, ahol ezúttal nagyközönséggel együtt nézhettem meg. Anno tizenöt éve láttam kisképernyőn, egymagam, most zömében lelkes értelmiségiek között, akiknél hamar előjött a Ghost in the Shell referenciaként. Aztán kialudtak a fények, én meg megállapítottam, hogy negyvenöt év ide vagy oda, a zene még mindig nagyon zúzós.

Márpedig negyvenöt év hosszú idő, bizony változik a világ, és ami egykor újszerű volt, az szépen lassan beolvad a nagy közösbe. A Heavy Metal előtt sokan rótták le tiszteletüket a maguk módján, így Stone és Parker egy teljes South Park epizódot szánt a főhajtásra, ahogy ennek a szellemiségében indult útjára a Love, Death & Robots antológiasorozat is. 2000-ben készült egy folytatása, de az már kisebb sikert aratott. Arról nem beszélve, hogy maguk a képregények, amelyekből a rajzfilm merít, szintén hatottak másokra. Ami régen ellenkultúra volt, mára már azt is ízekre szedték. Lássuk inkább, hogy állják meg a különböző szegmensek önmagukban a helyüket, alaposan, spoileresen kivesézve őket.

A már említett nyitójelenet hamar a kerettörténetbe torkollik, amiben űrhajós apukát lelkes lánykája fogadja, mit hozott neki vajon szerető szülője? Apuka szinte elolvad lánya rajongásától, aztán tényleg a táskából előjövő gonosz zöld kő sugárzásától. Ez a Loc-Nar, gyakorlatilag a kriptonit, ha annak személyisége lenne, amely félig Hannibal Lecter, félig Abraham Simpson nagypapa. Szerencsétlen kislány szerepe innentől egyetlen dologra korlátozódik, hogy elborzadva hallgassa a Loc-Nar szóáradatát önön gonoszságáról. Ugyanis kulcsfontosságú, hogy megértse, miért kell meghalnia a Loc-Nar következő áldozataként, ehhez hat történetet kap.

A legelső történet nem kisebb filmre volt hatással, mint Az ötödik elem – és amit egyébként Moebius Métal Hurlantben megjelent Long Tomorrow története ihletett. Harry Canyon egy kiégett taxisofőr, és tényleg olyan, mint Bruce Willis, csak annak minden karizmája nélkül. Ha valaki újat húz vele, azt dezintegrálja, a fegyverét meg elrakja emlékbe – az utóbbi igaz Korben Dallasra is, csak ő csupán megtáncoltatja az őt kifosztani próbáló rablót. Emellett ugyanúgy az ölébe hull egy segítségért könyörgő csinos leányzó, aki a kulcs egy misztikus tárgyhoz – a Loc-Narhoz magához. A hasonlóságoknak itt azonban vége, a két szereplő között annyi szikra sincs, amit egy átázott gyufából monszun idején ki lehet csiholni. Amikor a névtelen leányzó anyaszült meztelenül ajánlja fel magát Harrynek, az olyan kelletlenül fekszik le vele, mintha macskát kellene etetnie hajnali háromkor. De hát megteszi, mert mundér becsülete. Meg egyébként is, az élet filozófiája a szex, alkohol, pénz, erőszak és a tökéletes, teljes kiégett apátia és nihil kevercse, ami mellett a Szárnyas fejvadász és a Mad Max antihősei éneklő Disney-karaktereknek tűnnek. Magasztos érzelmek itt nincsenek, suska van, azt is elkokózzuk, jónapot.

Ehhez képest a második szegmens valahogy sokat szelídült a szememben az eltelt évek alatt, annak köszönhetően, hogy közben volt szerencsém az eredetijéhez. Richard Korben Denjéről beszélünk, ami a hetvenes évek A mars hercegnője, lehántva arról minden úriemberien naiv bájt, lecsupaszítva puszta férfi ösztönné. Den abban egy izomagy, aki egyszál… magában kolbászol egy ismeretlen világon. Itt sokat segít, hogy a hangja a szeretett komikus John Candy, aki megtölti a karaktert egy kamaszos, ártatlanul esetlen bájjal, lám, még ágyékkötőt is hamar kerít magának. Egyébként ez az a szegmens, ahol a csábos – értsd: nagymellű – pucér hölgy hálája jeléül azonnal felajánlja, hogy bármelyik testrészével szívesen örömet okoz megmentőjének. Ilyen egyszerűen. A legutolsó pornófilm nem tér ilyen gyorsan a tárgyra, de a tisztesség kedvéért, emlékeim szerint ez a képregényben is elhangzik. Ez a szegmens azonban a képregény nyers brutalitását némi szerethető humorral lágyítja – kedvencem, amikor az egyik bestiális őr bosszúsan morog, hogy fehérmájú úrnője már megint ágyba vinné a délceg barbárt, ahelyett, hogy fejét vetetné –, ráadásul le is csiszolja az eredeti túlbonyolított cselekményét, ami megint csak a Loc-Nar körül forog.

A harmadik szegmensben Bernie Wrightson képregényfigurája, Sternn kapitány látható, aki kicsit Zap Brannigan előfutára, azaz a simlis bájgúnár hajókapitány. Csak éppen Sternn kapitány annyira mélyre süllyedt a mocsokba, hogy bíróság elé állítják. Mentőötlete, hogy megkeni az egyik tanút, Hanover Fiste-et (ééérted?), valljon róla szépeket, serényen. Kár, hogy a Loc-Nar közben Fiste-ből kihozza az állatot. Egyébként ez a szatirikus szkeccs arra hegyeződik ki, hogy milyen mélyre tud süllyedni a jó kapitány. Ma már illik feszengeni azon, hogy valaki óvodásokból hoz létre prostitúciós hálózatot – egyébként tényleg, haha –, csak hát közben már ez sem lenne meglepő a Fehér Ház jelenlegi kabinetjétől. Negyvenöt éve az volt a vicc, hogy senki nem úszhat meg ekkora aljasságot, ma már tudjuk, hogy de bizony, méghozzá emelt fővel. Pedig egyébként lássuk be, ritka prosztó poén, mégis az embernek az az érzése, hogy nem lett jobb a világ, csak álszentebb, egymáson számonkérjük a szóbeli érzéketlenséget, de a hatalmon levőktől többet tűrünk el. Mindegy, a Cheap Trick aláfestő zenéje még mindig jó.

A negyedik szegmensben egy második világháborús bombázógép halott legénységét támasztja fel zombiként a Loc-Nar. Ez egy erős, ütős, hangulatos rész, nem véletlen, hogy a legutóbbi Love, Death & Robots évad sokat merített belőle az egyik történetében.

Az ötödik szegmens ehhez képest töltelék, mindenki magáénak akarja a csinos fehérházi titkárnőt, végül a nagyfülű robot kapja. A hoppon maradt űrlények űrkokóval vigasztalódnak, a titkárnő zsidó esküvő fejében menne hozzá a robothoz. Mazel tov! (Ja, a Loc-Nar itt a titkárnő nyakéke.)

A hatodik szegmens talán a legkultikusabb, egyben leghosszabb, ennek a főhőse a film plakátján látható Taarna, a harcos amazon. Őt hívják harcba védelemül egy ostromlott város bölcsei, amikor már vérszomjas ellenfeleik közvetlenül a termükbe nyíló kaput döngetik – avagy nem kell félni, cselekmény szempontjából ez a szegmens sincs megírva. Ami miatt mégis emlékezetes lehet, hogy a korábbi szkeccsek hőseivel szemben Taarna már-már méltóságteljesnek tűnik. Szófukar és céltudatos, mint egy Clint Eastwood karakter, akkor is, ha ruhánál jóval több sminket visel. Emellett mintha egyedül neki jutott volna bárminemű becsület kódex és valódi empátia mások iránt. Persze egy faékegyszerűségű ponyvatörténet, de mindezek fényében nem véletlen ez a film legnépszerűbb része, pláne, mert Taarna száll egyedül szembe a gonosszal, feloldva a kerettörténetet.

Mi a fenét mondhatnék még erről a filmről? Igazából kettőt.

Az egyik az, hogy nagyon jó érzés volt úgy elmennem rá, hogy mit ad nekem, és tévedésből sem úgy, mit mond el rólam. Ugyanis ez tipikusan az a film, amire azt mondják sokan, hogy ma már ilyen nem készülhet el! És egyik fele teljes elégedettséggel, megállapítva, hogy szüleivel szemben ő nem barbár, miközben a másik könnyes kétségbeeséssel, hogy hova lett a világ lelke. Pedig a Heavy Metalban épp az volt a nagy cucc, hogy ilyen korábban nem készülhetett el. Ezért is számított úttörőnek, ezért is övezi kultusz.

Ugyanakkor.

Én bizony jóval többet várok el egy bűnös élvezettől is, minthogy majdnem minden női karakter szexbaba, majdnem minden férfi karakter pedig a legalantasabb vágyainak élő ösztönlény legyen. Tudom, ez anno lázadásnak számított, de az a fajta, ami hamar kiüresedik.

Elmondom, mit szeretek a kedvenceimben, ebből az érából. A Mad Max-filmek voltaképpen arról szólnak, hogy egy ember miként szerzi vissza apránként a lelkét. Nem a civilizáció ígérete hajtja, egyszerűen apró, nagyon apró emberi gesztusok révén.

A Hegylakó egyik kulcsmondata az, hogy „Gyere velem, Rachel!” Egész addig hősünk több évszázados gyászba és önsajnálatba süppedt felesége, Heather halála miatt, de akkor és ott tudatosul benne, hogy az a kislány jóval többet érdemel, így ideje lesz összekapni magát.

A vadak urában Darnak van egy bumfordi jóindulata, az ő igaza ereje nem izmaiban, hanem a mások iránti empátiában rejlik. A Conan-filmek női karakterei méltó társai a hősnek, és saját célokkal rendelkeznek. A Szárnyas fejvadászban a végén megértés születik két ember között, akiket ellenségnek szánt egy lelkileg legyalult társadalom. És ezek még messze nem Spielberg és Lucas hurráoptimista történetei.

De ugorjunk csak kicsit előre. A Men in Black filmeket J és K barátsága viszi. Az ötödik elemet pedig az egész gárda tölti meg szerethető emberi esetlenséggel.

És hogy ezek miért is lehetnek erőteljesebbek, miért is kötődhetek ezekhez jobban? Talán ezt George Lucas tudja legjobban elmondani, aki különbséget tett a boldogság berkein belül önös élvezet és önzetlen öröm között.

A Heavy Metal egy tökéletlenségében érdekes kísérlet volt, amit jópofa volt szélesvásznon látni, és akár a láva, úgy ő is utat tört és termőtalajt adott, hogy több jó dolog szárba szökkenhessen. Megvolt a szerepe, de nem olyasmi, amit vissza kell sírni, no, nem is olyasmi, amibe olcsó önigazolásként bele kell rúgni. Sokszor vagyunk olyanok, mint a gallok az Asterixben, akik összeverekednek azon, hogy büdös-e a hal vagy sem, csak a verekedés öröméért. Pedig a hal tényleg lehetne friss, halászhatnánk is hát újat.

Előre hát a történetek tengerén!

Pusztai Dániel