Heti Marvel 08/49-50

Secret Invasion: Dark Reign: Meg lehet nyugodni. Brian Michael Bendisnek a jelek szerint nagyon határozott, és nagyon jó elképzelései vannak arról, hogyan fog működni a gonoszok kezébe került Marvel Univerzum a Secret Invasion eseményei után. A crossover nyolcadik része ugyebár azzal ért véget, hogy az óriási, és nem utolsósorban legális hatalmat kapott Norman egy titkos találkozót hívott össze, amin megjelent a Hood, Emma Frost, Doom, Loki és Namor – most megnézhetjük, egész pontosan mi is játszódott le ezen az anti-illuminati jellegű találkozón. Szerencsére Bendis nagy ötlete nem az, hogy ezek a gazok most együtt világuralomra törnek, nem ennél sokkal elegánsabb és intelligensebb ötletről van szó. Norman célja, hogy mint a világ elsőszámú „rendőre”, nagyjából kordában tartsa, és egyben persze felhasználja Doomot és társait – lényegében kölcsönös szívességek által. Az író fantasztikusan jól bánik a karakterekkel (hogy a dialógusok nagyszerűek, azt már szinte felesleges is megemlíteni). Loki ugyan kissé elsikkad a többiek között, de mindenki másnak van legalább egy fantasztikusan jó, esszenciális jellemvonásait, motivációit hibátlanul összefoglaló nagyjelenete. Doom például végig kiváló: pontosan az az arrogáns, irányíthatatlan, állandóan terveket forraló gonosz, akinek lennie kell. Eljátssza az együttműködést, de persze csak az alkalomra vár, hogy magához ragadja az irányítást – minden fölött. Nem mellesleg Alex Maleev is csodálatosan rajzolja őt, általában kicsit lehajtott fejjel, vad tekintettel, palástjába burkolózva. Kifejezetten baljós, fenyegető jelenség. Aztán ott van szövetségese, Namor, akinek a királysága már bő két éve odalett, úgyhogy legfőbb ideje volt, hogy végre valaki foglakozzon ezzel a témával is. Itt viszont Maleevet fenekelés illetné meg dicsérő szavak helyett. Életemben nem láttam még ezt a fickót ilyen pocsékul rajzolva. A legjobb képeken is úgy néz ki, mint egy ötvenéves alkoholista, aki valamikor a ’60-as években aludt utoljára, a legrosszabbakról meg inkább hallgatok, szavak úgysem írják le azt a rettenetet: tessék csak megnézni a 13. oldalt, és megpróbálni nem sírni (ugyanezen az oldalon a Hood is úgy néz ki, mint egy részeg hajléktalan, de ez szerencsétlen Namor mellett már alig tűnik fel). Aztán ott van Emma Frost, aki a csapat hatalmas nagy kakukktojása. A hátterek mögötti gonosz kavarásban való részvétele még nincs teljesen megmagyarázva (ez elvileg Matt Fraction dolga lesz majd a 2009-es Uncanny Annualban, januárban), de Bendis nyitva hagyja a lehetőséget több abszolút működőképes motivációra is (nem, nem arra gondolok, hogy visszaáll a gazok oldalára). Kittyvel kapcsolatos álmai pedig egy nagyon érdekes és izgalmas irányba mutatnak, ami – ha igazam van – egészen sajátosan folytatja majd a két karakter Joss Whedon által meghatározott viszonyát. És persze ott van még Norman… számító, hideg és (naná) őrült: a Zöld Manó személyiség természetesen ott forrong benne. Kiválóan megírt képregényről van tehát szó, aminek következményei remélhetőleg felrázzák kicsit a Marvel Univerzumot.

Secret Invasion: Front Line 5: Négy résznyi… nos… négy résznyi izé után Brian Reed kicsit összekapta magát, és kanyarintott egy egész korrekt befejezést az egyébként finoman szólva is csak közepes Secret Invasion tie-injéhez, ami az utca emberének szemszögéből mesélte el a skrull invázió sokkoló eseményeit. Igaz, a színvonaljavulás az első pár oldalon még nem látszik. A képregény azzal indul, hogy meghal az egyik főszereplő, de mivel ezek a karakterek elég üresen, jellegtelenül és érdektelenül téblábolták végig az előző négy számot, nem hogy nem igazán érdekel egyikük halála, de azt sem tudom biztosan, melyikük hal meg. Egymással felcserélhető figuráknál ez már csak így van, és bár az első oldal önmagában igencsak hatásosan és jól van megírva, az ott bemutatott esemény drámai súlya a karakter szürkeségének köszönhetően elvész. Aztán jön a végső csata, amelynek során Bennek természetesen ott kell botorkálnia a felrobbanni készülő Darázs lábainál, hogy látványos menekülésbe kezdhessen mindenféle lángtenger előtt. A képregénynek ez a része a CG Studios tisztelt művészemberei által odakent rajznak köszönhetően bukik el – még csak nem is kell Yu szenzációs képi világához hasonlítani az itt látottakat, hogy feltűnjön, milyen élettelen és statikus az egész harcjelenet (amikor pedig egy duplaoldalas képpel próbálják növelni a monumentalitást, az csak ront a helyzeten). De mindez szerencsére a képregény felét sem teszi ki, utána pedig Reed Ben Urich-ra koncentrál, aki egyrészt megpróbálja feldolgozni az invázió megrázó eseményeit, másrészt pedig igyekszik tudósítani azokról – amikor megtudja, hogy Norman Osborn kerül az Angyalok és a S.H.I.E.L.D., illetve utódja élére. Reed szépen visszaadja az invázió utáni kábult hangulatot, a karakter megdöbbenését a Normannal kapcsolatos hírekre, majd elkísérjük egy sajtótájékoztatóra, ahol legnagyobb meglepetésére tapasztalja, hogy a nép (és nem csak a bólogató átlagbirkák, hanem az újságírók is) egy emberként állnak a nemzet új hőse mögött – ez aztán megadja neki a lökést a Dark Reign című cikk megírásához. A füzetnek ez a része már hasonlít annak a Brian Reednek a munkájára, akinek többek közt a Ms. Marvel sorozatot köszönhetjük: mind a karakterek, mind a dialógusok a helyükön vannak. Hiába azonban, összességében ez a mini kevés ahhoz, hogy bárkinek őszintén ajánlható legyen.

The Punisher MAX Christmas Special: Jason Aaron és a Megtorló. Oly egyértelmű, kézenfekvő párosítás, csoda, hogy eddig kellett várni rá. A Scalped írója egy karácsonyi különszámmal jelentkezik, és van itt minden, ami egy ilyen témától elvárható: karácsonyfa, mikulás, hóesés, lemészárolt újszülöttek… hoppá. Na, mindegy, szóval a karácsonyi hangulat megvan, csak feldobja némi esszenciális megtorlós vérengzés, nagyjából szokásos, esetleg egy kicsit annál nagyobb mennyiségű hullával. A sztori szerint a Castellano család (jól sejtitek, nem pizzaéttermet üzemeltetnek New Yorkban) fejének éppen kisbabája születik egy közeli kórházban, a konkurencia pedig kapva kap az alkalmon, hogy kicsinálja a vezért annak feleségével és a kölyökkel együtt, ha már két év után most először dugják ki a rusnya fejüket a testőrök hadseregével körülvett palotájukból. Miután a télapónak öltözött Frank (előre látható, bár még így is remek geg) szitává lő egy rakás gengsztert, maga is a kórház felé veszi útját, hogy megmentse az egyetlen ártatlant, a bébit, és lemészároljon mindenki mást. Útját halott gengszterek, bérgyilkosok és a vérdíjra hajtó suhancok szegélyezik, a kérdés csak az, hogy a karácsony szellemében megkegyelmez-e majd a bébi szüleinek is. Aaron sztorija egyszerű, véres és brutális, és mindezzel együtt roppantmód hatásos. Egy árnyalatnyi humor ugyan feldobja a képregényt, de az író nem fél attól sem, hogy feleslegesen lemészároltasson egy gengszterrel egy egész teremnyi újszülöttet. Mégis, az egész vérontás ezúttal egy abszolút pozitív üzenetben és befejezésben csapódik le (elvégre mégiscsak karácsonyi számról van szó), hiszen Frank ezúttal nem csak öl, hanem életet is ment: elveszi a bébit gyilkos szüleitől, és egy jobb élet lehetőségét ajándékozza neki, amiben talán nem fogja egy sikátorban végezni, lyukkal a szemei között. Ráadásul ezzel együtt még egy kiábrándult, kétkedő papnak is életcélt ad, és okot a reménykedésre – szóval igen, minden brutalitása ellenére ez érezhetően a karácsony szellemében íródott, Aaron kiváló érzékkel keveri bele ezt a hangulatot egy normál, felnőtteknek szóló Megtorló sztoriba. Emellett Roland Boschi nyers, realisztikus vonásai és Daniel Brown sötét, stílusos színei is nagyszerűek – a hatodik oldal például, a télapóként mészároló Frankkel igazán lenyűgöző.

Weapon X: First Class 2: Most vált igazán világossá, hogy mi is a célja ennek a mininek – sajnos. Mark Sumerak bizony remake-eli Barry Windsor-Smith Rozsomákról írt, Weapon X című, még anno a Marvel Comics Presentsben megjelent eredettörténetét. A különbség csak annyi, hogy Xavier professzornak köszönhetően ezúttal Logan elméjén keresztül látjuk a hősünket adamantiumraktárrá felturbózott eseményeket. Illetve annyi pozitívum még felhozható a sztori mellett, hogy nem csak megmutatja, mi történt, hanem megmutatja azt is, hogy egy mai (illetve évekkel ezelőtti, hisz ezzel a képregénnyel a ’80-as évek történeteinél járunk) Rozsomák hogyan reagál a látottakra. Nyilván ez a Weapon X: First Class egyetlen igazán érdekes aspektusa, és ez az, amit a továbbiakban ki kellene domborítani – mert annak semmi értelme, hogy Sumerak cakk-pakk újramesélje Windsor-Smith remekét. Lássuk be, sem írói, sem képi szempontból nem ér ez annak még csak a közelébe sem, és különben is, minek piszkálni valamit, ami szinte tökéletes? Ráadásul a téma ugye véresen komoly atmoszférát követelne meg, de ezt csak félig-meddig sikerül szállítania Sumeraknak – Mark Robinson komikum felé hajló vonásairól már nem is beszélve. Legalább az író a főszereplő karakterével jól bánik: Logan vad, nyers, hanyag, laza és igencsak gyorsan felmegy benne a pumpa, mindez pedig a figura akkori állapotának, fejlettségi szintjének tökéletes felidézése. Mint az első részben, most is van egy másik, rövid sztorink a folytatásos történet után, és ahogy a borítón is látszik, annak most Deadpool a főszereplője. Ebből a tíz oldalból leginkább az derül ki, hogy Daniel Wayt azon nyomban ki kellene rúgni a sorozatból (na jó, ez nem most derült ki, ezt eddig is tudtuk), és helyére kellene ültetni Mark Sumerakot, aki vele ellentétben láthatóan tudja, hogyan kell Deadpoolt írni. Már frenetikusan vicces kis sztorijának első oldalában több poén van, mint Way egy teljes füzetében… igazából, mint Way összes eddigi Deadpool füzetében együttvéve. A rajzoló Tim Seeley, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy Deadpoolról szóló 10 oldalas háttérsztoriban nagyon fontos, hogyan néznek ki a képek… az összes elvárás annyi, hogy azért passzoljanak a karakter stílusához, és ne legyenek rondák, Seeley pedig ennek az elvárásnak meg is felel.

Oldalak: 1 2 3 4 5