A Sötét Lovag: Felemelkedés – Filmkritikák

Mozinet #1

[toc](Baski Sándor) Amikor 2005-ben a Memento és az Álmatlanság jól ismert, de még csak mérsékelten körülrajongott rendezője rebootolta a Batman-szériát, nem kellett túlzottan nagy elvárásoknak megfelelnie. Joel Schumacher rosszemlékű camp-komédiája (Batman és Robin) után kérdésessé vált az is, hogy képes lesz-e a publikum még valaha komolyan venni a gothami igazságosztó karakterét. A Batman: Kezdődikkel Christopher Nolannek sikerült meggyőznie a rajongókat arról, hogy van élet George Clooney bőregere után is, A sötét lovaggal pedig azt is bebizonyította, hogy egy képregényfilm keretein belül is felvethetőek fajsúlyos morális és politikai kérdések.The-Dark-Knight-Rises_28.jpg

Nehéz volt elképzelni, hogyan tudja majd az időközben hollywoodi auteur-nek kikiáltott, kultstátuszba került Nolan a trilógia záróakkordjában fokozni A sötét lovag fokozhatatlannak tűnő drámai erejét. A rendezőnek nem csak az előzményekhez méltóan nagyszabású történetet, de egy olyan főgonoszt is kellett találnia, aki felveszi a versenyt Heath Ledger máris legendássá vált Jokerével. Ebből a szemszögből nézve A sötét lovag – Felemelkedés győzedelmes kudarc. Győzedelmes, mert nem lóg ki a szériából, képes egyszerre szórakoztatni és elgondolkodtatni nézőjét, és kudarc, mert a második rész intenzitását, katartikus hatását nem közelíti meg – a főgonosz karizmájáról nem is beszélve.

A hírek szerint Nolan eleinte nem kívánta folytatni mesterművét, és ez a tétovázás mintha a dramaturgián is nyomott hagyott volna. Az első két felvonás esetében egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a rendező (illetve társírói, David S. Goyer és Jonathan Nolan) honnan hova akarnak eljutni, a feszes történet – a ravasz csavarok ellenére – követhető és világos volt. A Felemelkedésben ehhez képest mintha túl sok szállal zsonglőrködnének az alkotók, a film első harmadában annyi szereplő vonul fel, amennyi egy tévésorozat pilot epizódjának is becsületére válna, miközben a főhős hosszú időre eltűnik. A trilógia első része 140 perc volt, a második 150, a harmadik pedig már 165 – míg előbbiek esetében a játékidő nem tűnt hosszúnak, a finálét Nolan kissé elméretezte.

A történet fonalát, nyolc év kihagyással, de ugyanott veszi fel a film, ahol A sötét lovag elhagyta. A testileg és lelkileg is meggyötört Bruce Wayne magányosan éldegél birtokán, miután alteregója, Batman magára vállalta Harvey Dent államügyész meggyilkolását. Nem akarja újra magára ölteni az álarcot, de erre úgy tűnik, nincs is szükség: a Dent halála után elfogadott törvényeknek köszönhetően a bűnözés visszaszorult. De ahogy azt Nolanék meggyőzően illusztrálják, hazugságra nem lehet új rendet építeni, a látszólagos nyugalom és béke mögött ott ólálkodik a káosz és az anarchia. Ha A sötét lovag elsősorban a terror természetét és a rá adható válaszokat vizsgálta, úgy a Felemelkedés a társadalmi rétegek közti feszültségeket boncolgatja – többek közt. Az új főgonosz, Bane célja nem csak az, hogy Gotham népét egy nagyszabású terrorakcióval megtörje – és elszigetelje a külvilágtól –, hanem, hogy meg is ossza. Először Gotham pénzügyi elitjét támadja meg, majd a rendőrséget a föld alá száműzi és a szupergazdagokat rögtönítélő népbírósággal ítélteti halálra. Nolan filmjét nehéz nem a gazdasági válság következtében kialakuló antikapitalista megmozdulások (Occupy Wall Street) groteszk kritikájaként értelmezni, noha a rendező – állítása szerint – elsősorban a francia forradalom idején játszódó Dickens-regényből (Két város regénye) merített inspirációt.

the-dark-knight-rises-anne-hathaway-prison.jpgAz arcát bizarr maszk mögé rejtő Bane persze nem forradalmár, pusztán egy pszichopata szuperbűnöző, aki testi erejét és elvetemültségét tekintve nem marad el Joker mögött, figurája mégis jóval kevésbé izgalmas. Ezért részben a maszk okolható, amely személytelenebbé teszi őt, hiába játszik a szemével és a testével is kiválóan Tom Hardy (a magyar mozikba szinkronosan kerül a film, így Hardy alakításának egyik legerősebb része, a hangja, elvész). Az előző részben leginkább kőkemény verőlegényt alakító Christian Bale ellenben több lehetőséget kap rá, hogy elmélyítse karakterét mint korábban: a film elején Bruce Wayne egy megtört öregember, akinek – szó szerint – nagyon mélyről kell visszaküzdenie magát a város megmentőjének szerepébe. Az újonnan belépő Selina Kyle (alias Macskanő) figuráját ellenben nem sikerült hasonlóképpen izgalmassá tenni – nélküle semmivel sem lett volna kevesebb a film.

Ha a dramaturgia érzéke ezúttal helyenként cserben is hagyta Nolant – és akkor az olyan orbitális klisékről, mint az időzítővel ellátott bomba még nem is szóltunk –, akciórendezőként és látványtervezőként ismét remekelt. Gothamnek ugyan nincs olyan sajátos karaktere, mint Tim Burton-verziójában – inkább New Yorkra hasonlít –, de a város pusztulását, az apokalipszis képeit olyan hatásosan prezentálja a rendező, hogy akkor is beleremegne a néző, ha közben nem Hans Zimmer kiváló basszusai dübörögnének az IMAX hangrendszeréből. Az akciójelenetek – beleértve Bane és Batman ökölharcát – plasztikusak és követhetőek, a díszleteken pedig messziről is látszik: nem komputer generálta őket.

A legnagyobb dicséret, ami Nolan munkáját illetheti, az talán az, hogy – ironikus módon – most ugyanaz a kérdés kínozhatja a denevérember rajongóit, ami a Batman és Robin után, vagyis: miként lehet ezt a sorozatot folytatni? Míg a Schumacher-film után attól lehetett tartani, hogy a gödörből már nincs kiút, ma az nem világos, hova vezethet az út a csúcsról. (Mozinet.hu)

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18