A Sötét Lovag: Felemelkedés – Filmkritikák

Vox

[toc](Szöllőskei Gábor) Bárcsak minden rendező annyira komolyan venné a feladatát, mint Christopher Nolan! Az alkotók 90%-a ugyanis megbízná a profi trükkészítőket, hogy animáljanak sok-sok robbanást, írnának vagy keresnének egy olyan forgatókönyvet, mely tele lenne laza beszólásokkal, némi romantikával, könnyen érthető dialógokkal és lineáris, egyszerű történetvezetéssel, hogy még a bronxi felszolgálólány is átlássa az eseményeket, és így terjedhessen a súlyos dollármilliókat hozó pozitív szájhagyomány. Szó se róla, van, amikor mindez működik. Ám nem hívhatnak mindenkit Joss Whedonnak, így igenis meg kell becsülnünk az olyan filmeseket, mint Christopher Nolan! Ő az, aki mert teljesen új és halálkomoly szemszögből mesélni az addig csak gyermeteg hősként kezelt Batmanről. Nem pöfékelte tele a vásznat CGI-füsttel, lazán tudott tengernyi karaktert mozgatni megfelelő arányérzékkel, és olyan erős atmoszférával takarta be mindezt, mely alól mi is izzadtan, levegőért kapkodva bújhattunk ki a mozitermek lámpáinak felkapcsolásakor.

A bevezető Batman: Kezdődik! elindíotta a lavinát, a tárgyaló A sötét lovag előkészítette a legendát, a befejező A sötét lovag – Felemelkedés pedig megpróbálja túlélni a vihart és elvarrni a szálakat. A vérbeli trilógiák leghálásabb epizódja általában a középső, amikor már nem kell vesződni a bemutatással és még nem nyomja az alkotók vállát a megfelelő lezárás terhe sem, így nagyjából bármit megengedhetnek maguknak. Nem volt ez másképp A sötét lovagnál sem, Nolan 2008-as filmjét lehetetlen volt überelni. Szerencsére a Felemelkedésen nem is érződött, hogy erre törekedett volna. Nincs benne több akció, nem mutathat fel emlékezetesebb gonoszt, a sztori sem körmönfontabb és az érzelmi töltet sem csal majd elő több könnyet. No, de miért is akarnánk csupán A sötét lovaghoz hasonlítani? Christopher Nolan csak önmagát nem tudja felülmúlni, mindenki mást simán. Bane ugyanis kenterbe ver nagyjából minden eddig látott filmes gonoszt, a városi robbantás-sorozat biztosan örökre beég a retinánkba, Gotham sakkfiguráinak csavaros kapcsolatrendszerét most is öröm kibogozni, és aki nem érzékenyül el Alfred könnybe lábadt monológján, az kőből van. Wally Pfister operatőr remekbeszabott képeit, Hans Zimmer nyugtalanító zenéjét és a Double Negative nevű trükkészítő stáb extrareális effektjeit pedig akkor már nem is részletezném, hiszen megszokott zsenialitásról van szó.

A Felemelkedés egy olyan trilógia záróepizódja, melynek példaértéke még sok-sok évig nyomaszthatja a rebooton gondolkodókat, és amely újradefiniálta a minőségi mainstream szórakoztatás fogalmát. Felejthetetlen élmény. És a sokat vitatott lezárás? Nolan A tökéletes trükk című filmjének néhány sora jutott róla eszembe: „Még nem tapsolunk. Mert az nem elég, ha valami eltűnik. Elő is kell kerülnie! Ezért minden bűvésztrükknek van egy harmadik mozzanata is, a legnehezebb. Úgy hívják: jutalom.” (Vox.hu)

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18