Marvel 2009/07

X-Men: Magneto Testament 5: Véget ért a Magneto gyerekkorát, azon belül is a második világháború hányattatásait elmesélő minisorozat, és nem következett be, amitől féltünk: a Magneto Testament nem ment át egy minden izében teljesen autentikus, alázatos és méltóságteljes holocaust drámából egy tipikusan marveles szuperhőssztoriba. Olyannyira nem, hogy Magneto mutáns képességének egy mikronnyi részét sem használja a képregényben (egyáltalán, az egyetlen jelenet az egész sorozatban, ami utalt a későbbi mutáns terroristára, az volt, amikor képességeinek ösztönös használatával túlélte a kivégzőosztag által rendezett mészárlást), kizárólag a szerencsének, a véletlennek, a társainak köszönhetően menekül meg Auschwitzból. Ezzel Greg Pak elhessegette az eddigi, igazán csodálatos négy rész után maradt egyetlen aggodalmunkat, jelesül, hogy Max, a későbbi Magneto itt valamiféle hőssé válik, és az utolsó képen majd látjuk, ahogy dühösen néz ki vörös sisakja alól, lobogó köpenyével a háttérben. Az ötödik rész tehát a megmenekülésről szól, és arról, hogy közvetlenül azt megelőzően minden remény elveszik, és mindenki tudja a táborban, hogy halál vár rájuk. Aki eddig nem követte a történetet, annak csak annyit tudok mondani, hogy azonnal kezdjen bele. Pak egy igazán megrázó, hiteles és emberi holocaust drámát írt, amiben a személyes történt körítéseként dokumentarista elemek és narráció gondoskodik a történelmi események pontos megidézéséről. Így a végén visszatekintve az egészre, egyetlen problémánk az lehet vele, hogy szinte teljesen felesleges volt belerángatni Magnetót – szólhatott volna akárki másról is (persze akkor alighanem kevesebbet tudtak volna eladni belőle), hisz ez nem egy leendő mutáns terrorista, hanem egy teljesen hétköznapi zsidó fiú története. Mondhatnánk persze, hogy ha ez kell ahhoz, hogy felhívják a figyelmet a holocaustra, legyen… csakhogy nem hiszem, hogy fel kell rá hívni a figyelmet. Egészen a Schindler listája óta valósággal dúskálunk a holocaust drámákban, amiből az is következik, hogy rettenetesen nehéz már bármi újat mondani a témában (bár tavaly A csíkos pizsamás fiúnak pont sikerült). Pak annyival beljebb van, hogy a képregény még nem merítette ki az ebben rejlő lehetőségeket annyira, mint a filmipar. És mindenképpen dicséretes, hogy a képregény eszköztárát a legnagyobbakat is megszégyenítő kreativitással és profizmussal vetette be a cél érdekében (pl. annak eldöntésében, hogy mit mutat meg, és mit nem, és hogyan mutatja, vagy nem mutatja meg). Ebben pedig tökéletes társa volt Carmine Di Giandomenico, aki bár összességében kissé egyszerű, de gyönyörűen kifejező rajzokkal emelte a történet színvonalát, amikben az emberi arcok a mértéktelen szenvedés térképeivé váltak. Bónuszként kapunk egy hatoldalas képregényt is David S. Wyman holocaust kutatótól, Neal Adamstől, Joe Kuberttől és J. David Spurlocktól: ez egy Dina Babbitt nevű művész történetét meséli el, akit a koncentrációs táborban rajtakaptak, hogy Hófehérke képeket rajzol a falra gyerekeknek – és akit ezután a fogvatartói portrék készítésére kényszerítettek. Plusz van még egy utószó Greg Paktől és Stan Lee-től is, mindkettő nagyon komoly és fontoskodó, ami egy Marvel képregényben még ilyen körülmények közt is sok egy kicsit… Felfogtuk, hogy a holocaust borzalmas volt. Együttérzünk. Tényleg. Nem kell minden ilyen sztori után biztosítaniuk minket az alkotóknak, hogy szerintük is az volt, és ők is együttéreznek.

X-Men Origins: Sabretooth: Az X-Men Origins sorozaton belül hamarosan Rozsomák is megkapja a maga eredettörténetét (neki aztán nagy szüksége van rá…), de előtte még belepillantunk nemezise, Kardfogú múltjába is. Legalábbis a cím arra utal, hogy ezt tesszük majd, ha elolvassuk a képregényt, de ez nem egészen így van. A brit Kieron Gillen nem sokat vacakol ugyanis a címszereplő eredetével: az első jelenetben kisgyerekként látjuk őt, ahogy testvére megölése és több hónapos pincében raboskodás után lemészárolja szüleit – ez egy roppant jól kivitelezett nyitány, ami tökéletesen illusztrálja a fiatal Victor Creed félelmetes, már itt pszichoapata személyiségét. De ez egyben a probléma is: Creed már az első oldalon ugyanolyan embertelen, gonosz állat, mint amilyennek megismertük az évek során, Gillen nem óhajt beavatni minket abba, hogy miért lett ilyen, a figura romlottságát egyszerűen készen kapjuk, változásra, fejlődésre hiába is számítanánk. Ráadásul ezután éveket ugrunk az időben, rögtön Creed felnőttkorába – nem lett volna érdekesebb elidőzni egy kicsit mondjuk a karakter tinédzser éveinél? De mint mondtam, a cím csalóka: Gillent nem annyira Kardfogú érdekli, mint inkábba az ő és Rozsomák kapcsolata, úgyhogy szemtanúi lehetünk első találkozásuknak, és egy sor olyan dolognak, amiket eddig is tudtunk (pl. Rozsomák szerelme, Ezüst Róka meggyilkolása, vagy a Team X-be való bekerülésük). Gillen egyetlen mentsége, hogy egy egész érdekes koncepcióval áll elő a két karakter állandó, véres ellenségeskedését tekintve. Még az ügynökségnél átesett agymosások, egymás emlékeinek kitörlése után is konfliktusokba keveredek, egyszerűen mert érzik, hogy a világ rendje akkor áll helyre, ha egymás húsát tépik, és szaggatják, akárha valamiféle ősi, természeti erők lennének, amiknek sorsuk, hogy körülményektől függetlenül harcoljanak egymással, amíg csak élnek. Gillen bedobja még a sztoriba a „szülinapos” dolgot (Kardfogú egy időben minden évben felkereste Logant a szülinapján, hogy ellássa a baját), és a köztük lévő gyűlöletet egyfajta játékká alakítja át, amelyben Creed azért űzi Logant, hogy ő is elfogadja vérszomjas természetét, ahelyett, hogy elnyomná azt. Összességében elég érdekes gondolat van itt a két karakterrel kapcsolatban, amiket Gillen szépen ki is fejt, sokkal több időt áldozva a harcok előzményeire és következményeire, mint magukra a harcokra, a gond csak az, hogy a címmel ellentétben ez nem egy Kardfogú eredettörténet, és hogy ha jól meggondoljuk, nem igazán tudtunk meg belőle semmi újat egyik szereplővel kapcsolatban sem. Ráadásul Dan Panosian rajzai sem passzolnak a sztori hangulatához: a szülőgyilkosságot ugyan roppant erőteljesen jeleníti meg, de ettől eltekintve az egész képi világ nagyon látványosan a komikum felé tolódik, aminek itt nincs sok keresnivalója.

X-Men vs. Hulk: Chris Claremont, az X-Men nagyöregje, akinek sokunk köszönheti a képregények és a szuperhős-történetek iránti rajongását, sajnos már évekkel ezelőtt kiégett, ez nem is kérdéses. A Marvel mégis újra és újra esélyt ad neki, hogy bizonyítsa, tud ő még jó történeteket írni, ő pedig ő újra és újra demonstrálja, hogy nem. Legutóbb a Genext című minijével fürdött be, most pedig ezzel a rettenetesen színtelen-szagtalan és halálosan felesleges one-shottal, amiben a ’80-as évek X-Menje szembetalálja magát a dühöngő zöld óriással, Hulkkal. Pontosabban Kolosszus találja szembe magát vele, aki ezidőtájt még új a csapatban, és akit Rozsomák csal lépre, hogy biztosítson neki egy kiadós edzést, kivételesen valós szituációban, nem pedig egy Veszélyszoba szimulációban. Szóval történet szinte sincs is, a levonható lapos, és az X-Menben már milliószor látott tanulság pedig mindössze annyi lesz, hogy nem szabad külsőről, elsőre ítélni, mert egy szörny álarca alatt is doboghat érző, emberi szív (Kolosszus ugyanis ész nélkül ráugrik Hulkra, annak első felbukkanásának pillanatában). Még ha nagyon finom akarok lenni, akkor is azt kell mondjam, hogy abszolút semmi értelme annak, hogy ez a képregény létezik. Ha ez az X-Men sorozat egyik része lett volna, valamikor a ’80-as évek elején, akkor elment volna egy nem túl érdekes, közepes színvonalú számnak, aminek elvétve még egy-két viszonylag jellemzően claremontos, bájos karaktermomentuma is akad (pl. Kolosszus reakciója a végén, amikor megtudja, hogy az egész bunyót Rozsomák szervezte). De ide mindez egyszerűen kevés, és csak azt demonstrálja, hogy szegény Claremont már nem csak az új történetekkel és karakterekkel, hanem a régiekkel sem tud mit kezdeni, hiába erőlteti mindent archaikusan túlmagyarázó, avítt írói stílusát. Jheremy Raapack pedig nem segít a helyzeten: túlzó, dinamikát nélkülöző rajzai egyszerűen borzalmasak, főleg ha a röhejesen robosztus szekrényajtó-emberalakokat nézzük… miért van Árnyéknak akkor válla, mint Kolosszusnak? Hogy a kép teljes legyen, Claremont munkája után még búnuszként újranyomták a képregénybe az eredeti X-Men 15-öt, ami se nem érdekes, se nem izgalmas, az apropója pedig csupán annyi, hogy a mutáns csapat ebben is a Hulkkal csap össze. Az egész úgy ahogy van, lelkiismeretfurdalás nélkül kihagyható.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6