Marvel 2009/07

Itt a Thor 600. része, és J. Michael Straczynski az alkalomhoz illő képregénnyel lep meg minket, amiben csúcspontjára ér a bő egy éve alakuló cselekmény. Persze zajlanak az események Marvelék világában máshol is: a Pókemberben Harry Osborn kénytelen szembenézni a lelepleződött Menace-szel, a vámpírok invázióra készülnek Anglia ellen, az X-Men szembeszáll Hulkkal, a Fekete Párduc kómába esik, a Fantasztikus Négyes új ellensége csillagokat pusztítva tart a Föld felé, születik egy Vasembernő, a leendő Magneto megszökik Auschwitzból, a leendő Kardofgú pedig lemészárolja családját. Továbbá megállapíthatjuk, hogy a Deadpool még mindig nagyon nem vicces, és hogy a The Immortal Iron Fist túllendült a mélyponton, és továbbra is egyre jobb és jobb – és ez még mindig nem minden…

Amazing Spider-Man 586: Hová tűnt John Romita Jr.? Ő volt ennek a mindeddig finoman szólva is pocsék sztorinak az egyetlen valamirevaló pozitívuma, erre a kellős közepén lelép, hogy átvegye a helyét Barry Kitson – noha a Marvel oldalán továbbra is az ifjabb Romita van feltüntetve (ahogy a sztori további részeihez is). Kitson egyébként megbízható iparos, és általában nincs is vele semmi baj, de itt valami nagyon félresikerült. Gyanítom, hogy a határidő volt szoros, mert ha összehasonlítjuk ezzel a füzettel a rajzoló legutóbbi, abszolút korrekt pókemberes munkáját, az Amazing 574-et (az a bizonyos guggenheimes-háborús-flash-es rémség), akkor a különbség bizony óriási, elég csak megnézni az elnagyolt háttereket és az eltúlzott mimikákat. Mintha nem is ugyanaz rajzolta volna a kettőt. És ami a sztorit illeti… az semmivel nem lett jobb, pedig Guggenheim most lelassított kicsit, hogy kellően kiaknázza a Menace döbbenetes (haha) lelepleződésében rejlő „lehetőségeket”. Az előző rész azzal ért véget, hogy Harry rájött, szerelme, Lily Hollister az említett szupergonosz, aki most részletesen beavatja őt, hogyan és miért is vált azzá. Guggenheim meglepő módon egész hihetően vezeti vissza Menace történetét a Brand New Day első eseményeiig, összekötve néhány szálat, megmagyarázva pár eseményt – de ahogy teszi, az szokás szerint teljesen kiábrándító. Lépjünk túl azon, hogy egy több szálon futó, eseménydús történetet mennyire megakaszt egy 24 oldalnyi, meglehetősen statikus dialógus (kötetben ez még rosszabbul fogja kivenni magát). De az, hogy Guggenheim egy rejtélyes szérummal, amit Lily természetesen véletlenül szabadít a testére, vörös hajú, szürkebőrű férfit csinál egy szőke hajú, fekete nőből, akinek ráadásul egész véletlenül pont „manós” kinézete lesz (mert bizony, a maszk egyáltalán nem maszk…), már pont a szánalmas kategóriába esik. Kétségbeesett, erőltetett próbálkozás arra, hogy az olvasónak még csak véletlenül se jusson eszébe, hogy Menace valójában Lily. Aztán itt van az egész Harry-Lily ügy. Az ő kapcsolatuk sosem volt annyira vészesen fontos és érdekes, hogy egy teljesen képregényt kelljen rászánni, (a mellesleg még mindig röhejes) Menace lelepleződése ide vagy oda – ez csak egy nyögvenyelős írói eszköz a gonosz eredettörténetének elmeséléshez, mert Guggeheimnek nincs más módja (illetve ötlete), hogy megossza azt a nézővel – ezért Harryn keresztül teszi. Legalább a két főszereplő közti dialógusok tisztességesen megírtak, de ez összességében még mindig gyenge… Ja, és az előző szám végén letartóztatott Pókember itt még csak fel sem tűnik. Csak mondom…

Avengers/Invaders 8: Ugye mindenki ismeri az érzést, amikor kizárólag azért olvas tovább egy pedig pocsék sorozatot, mert úgy van vele, hogy ha már egyszer belekezdett… Nos, üdvözlök mindenkit az Avengers /Invaders című… izé nyolcadik részének apropóján. Igen, ez még mindig gyenge, igen, még mindig nincs semmi értelme azon kívül, hogy egy rakás színes pizsamás papírmasé figura csépeli egymást, és igen, mindezen állandó akciók ellenére még mindig döglesztően unalmas. De hé, már csak négy rész van hátra, annyit már fejen állva is kibírunk… ugye? Az előző szám végén a múlt és a jelen Amerika Kapitánya egymásnak esett minden értelmes ok nélkül, kiderült, hogy a S.H.I.E.L.D. LMD-inek (élő személyek robotmásai) fellázadása mögött Ultron, a Kozmikus Kocka időmachinációi mögött pedig D’Spayre áll. Hogy az illúziókat rögtön porrá zúzzam, ebben a részben hőseink mindkettejüket kicsinálják. Van nekem ezzel egy-két problémám. Például mi a fenének hoznak be a történetbe olyan gazembereket, akiknek amúgy semmi közük a tényleges cselekményhez, és csak annyi szerepük lesz, hogy gonoszan röhögnek egyet-kettőt, mielőtt a sztori továbbhalad más – immár remélhetőleg nem közjátékszerű – konfliktusok felé. De ugyanez vonatkozik a Kapitányok harcára is: az előző résznek az volt a nagy-nagy álleejtős cliffhangere, hogy ütni-vágni kezdték egymást, erre itt két (!) panel után abbahagyják, és mosolyogva kezet fognak, miután felismerik, hogy egy oldalon állnak. Persze szörnyű ostobaság lett volna az alkotók részéről, ha erre a felesleges csatára több oldalt áldoznak, de az az ostobaság legalább az előző rész befejezésének ostobaságát igazolta volna. Így csak röhejesen összecsapottnak és erőltetettnek tűnik az egész. Ja, és hadd tegyem hozzá, hogy Amerika Kapitánynak nyolc (!!!) részbe tellett rájönnie, hogy már nem a második világháborúban van az ellenséges vonalak mögött, és nem náci szuperkatonákkal harcol New York égboltján. De sebaj, nem lóg ki a képből, mert ebben a sorozatban minden főszereplő, aki két mondatnál többet mond, hihetetlenül hülye, és a nagy adok-kapok közepette nincs egy értelmes karakter sem, aki fél pillanatra megállna elgondolkodni, hogy „akkor most mi is folyik itt?”. És nem tudom nem hozzátenni, hogy Pókember gollamos „poénja” annyira erőltetett, hogy már fáj. Ráadásul Steve Sadowski és Patrick Berkenkotter unalmas, sablonos rajzai még mindig csak lefelé húzzák a képregény színvonalát.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6