Marvel 2009/07

Fantastic Four 563: Mark Millar megalomániája egész egyserűen nem ismer határokat. Mindig is jellemző volt rá, hogy nagyjából tízszer nagyobb falatot akar a szájába majszolni, mint amekkora ténylegesen belefér… nem is, hanem inkább mint amekkora a feje… de ezzel most önmagát is felülmúlta. Első Fantasztikus Négyes sztorijának rosszfiúja egy abszolút sérthetetlen, legyőzhetetlen, elpusztíthatatlan, hiperszuper óriásrobot volt (ami a rajzoló, Bryan Hitch éberségének köszönhetően hol kétszer, hol tízszer akkora volt, mint egy ember), amit aztán Reed egy szál ütéssel, egyetlen izzadságcsepp nélkül kicsinált (de várjunk csak, hogyan, ha egyszer sérthetetlen, legyőzhetetlen, elpusztíthatatlan és egyébként is hiperszuper volt?) Most úgy tűnik, valami ennél is nagyobb hülyeségre készül. Az előző részben megtudtuk a foglyul ejtett Doomtól, hogy hiiiiiihhhhhhetetlenül gonosz és hatalmas tanítói és mesterei (akikről soha korábban nem esett egy szó sem a Marvel fennállása alatt) a Föld felé tartanak, és nem új barátokat akarnak szerezni. Hogy mennyire gonoszok és hatalmasok? Annyira, hogy a jelek szerint egész világokat pusztítnak el, csupán szórakozásból. Ebben a számban egy párhuzamos dimenzió Földjén garázdálkodnak, és lemészárolnak mindenkit, aki él és mozog. Aztán elpusztítják a Napot. Hogy is mondjam csak… egy kézlendítéssel. Nem viccelek… sajnos Millar sem… ezt bizony kötelesek vagyunk véresen komolyan venni, és hogy végképp semmi kétségünk ne támadjon afelől, hogy tényleg egy csillagot robbant fel egy karakter egyetlen mozdulattal, mindezt egy eszméletlenül szupercoolnak szánt duplaoldalas képen csodálhatjuk meg. Hát tényleg nincs határa a hülyeségnek? Tudom, hogy ez egy szuperhős-képregény, és mi, akik ezeknek a rendszeres olvasói vagyunk, rég elfogadtuk a zsánerrel együtt járó túlzásokat (olykor azok teszik még szórakoztatóbbá őket), de ezzel nemhogy túlmentünk minden határon, azok a határok már távcsővel sem láthatók. És ha ezeknek a karaktereknek valóban ilyen isteni erejük van, akkor alig várom, hogy Millar hogyan lesz képes elhitetni velünk, hogy a Fantasztikus Négyes képes legyőzni. Már most megmondom: sehogy. És akkor azt a problémát még nem is említettük, hogy Doom miért örül annyira e figurák érkezésének. Hiszen ők elpusztítani akarják a világot, ami Doomank sosem volt célja – ő uralni akarja. Semmi értelme az egésznek, akárhonnan is nézem. Ezekután annak már nincs is jelentősége, hogy a Marvel világában játszódó, Ben és Debbie összeházasodása körül forgó jelenetek kifejezetten élvezetesek, és Millar egészen jól írja bennük a karaktereket is. Ahogy annak sem, hogy Bryan Hitch is összekapta magát, és lassan eléri azt a színvonalat, amit tőle úgy általában elvárunk – legalábbis az állítólag gyönyörű Sue arcától már nem ijedtem meg, amikor ránéztem. De mondom, lényegtelen… Mert a végén ez ezek ellenére is egy nagyzoló, túlírt ostobaság, amin csak sírni vagy röhögni lehet.

Invincible Iron Man 10: A Secret Invasion vége óta Matt Fraction mintha azon dolgozna, hogy új nemezist találjon Norman Osbornnak, aki Amerika „kulcsával” a kezében nyilván kinőtte a „Pókember főellensége” szerepkört. Egyrészt kicsit furcsa, hogy az egykori Zöld Manó nem Bendis valamelyik képregényében találja meg azt a hőst, aki majd a legtöbb fejfájást okozza neki, másrészt viszont nagyon is logikus, hogy arról a hősről van szó, aki nemrég még a most Norman által elfoglalt pozícióból „világrendőrködött”. És az elmúlt hónapok eseményei valóban tökéletes ellentétpárt faragtak Norman Osbornból és Tony Starkból, amit az író nem is habozik kihasználni. A World’s Most Wanted harmadik részében a kegyvesztett Tony, az időtlen idők óta titkárnőjeként és plátói szerelmeként funkcionált Pepper, és egykori igazgatóhelyettese, Maria Hill folytatják tervüket arra nézve, hogy egy Osborn hatalmát veszélyeztető, ütőképes trióvá váljanak, ami fű alatt működik, és váratlanul csap le az ellenségre (a koncepciót illetően célszerű volna időről-időre összehozni majd őket Fury hasonlóan működő titkos miniseregével). E közben természetesen Osborn is megteszi a maga lépéseit, és Tony ellen hangolja a közvéleményt, körözést ad ki ellene, és ahogy azt a cím is mutatja, az állam első számú ellenségévé teszi. Izgalmas az alapszituáció: a karakter, aki a Civil War óta a Marvel Univerzum rendfenntartójaként tevékenykedett, most űzött vaddá válik – úgysem árt neki a rehabilitáció, miután hosszú ideig arrogáns, agresszív, megalomán tahóként ábrázolták. És tudjuk, hogy egy ártatlanul meghurcolt emberrel sokkal könnyebb szimpatizálni, mint valakivel, aki az elefántcsonttornyából pislog lefelé a világra. Fraction emellett gondoskodik róla, hogy Tonynak áldozatot kelljen hozni (törölnie kell saját agyát, hogy Osborn ne juthasson hozzá veszélyes információkhoz, ha elkapja), és gondoskodik arról is, hogy ismét eszünkbe jusson a karakter egy utóbbi egy-két évben teljesen elbagatellizált oldala: a szoknyavadász playboy, akit bizony jó viszontlátni. A legfontosabb fejlemény azonban alighanem az, hogy ebben a részben Pepper is megkapja a maga vasember páncélját – vagyis még egy hős kap egy női változatot. Nem vagyok biztos benne, hogy ez mennyire bizonyul majd jó ötletnek – van benne potenciál, de rejlenek benne veszélyek is. Pepper egyrészt másképp nehezen lehetne hasznos tagja a triónak, másrészt viszont ráhúzni egy szuperhős-jelmezt alighanem a legkevésbé kreatív megoldás, a legkönnyebben járható út, ami szóba jöhetett. Mindenesetre a három szálon, de egyetlen gondolattal összekötött befejezés meglehetősen erőteljesre sikerült, és lefektette a karakterekkel kapcsolatos új status quo-t. Salvador Larroca rajzai a szokásosak: nélkülözik a nagy túlzásokat, realisztikusak és szépek, viszont a steril számítógépes színezés sok erejüket elveszi.

Punisher 2: Franket az előző részben alaposan lestrapálta a Sentryvel vívott küzdelem (pontosabban: a fejetlen menekülés a Sentry elől), ami után most bekötözött sebekkel, ágyban tér magához – egy idegen helyen. Vendéglátója Henry, akinek, mivel ellátta sérüléseit, megteszi azt a nagylelkű szívességet, hogy nem tekeri ki a nyakát az első pillanatban, amikor meglátja, és hagyja, hogy elmagyarázza, ki is ő, és miféle célok vezérlik. Nos, Henry egy számítógépes zseni, aki az elmúlt hetekben aggódva figyelte, mi történik a világban a skrullok invázióját követően – elsősorban persze Norman Osborn hatalomra kerülése zavarja. A lényeg, hogy Franknek mostantól kezdve van egy új szövetségese, aki a legmodernebb technológiát használja, hogy segítsen neki a rosszfiúk levadászásában. Rosszfiúkból pedig van bőven, akármit is mond Osborn a tévében a bűn visszaszorulásából – és ha már Frank őt nem tudta kinyírni, most azzal igyekszik befeketíteni, hogy bűnözők egész seregének hulláit hátrahagyva bizonyítja, hazudott. Itt lép be a képbe Osborn szövetségese, a Hood… Láttunk már próbálkozásokat arra, hogy a Megtorlót ne csak a közönséges gengszterek, hanem a szuperbűnözők ellenségévé is tegyék, vagyis hogy a lehető legközelebb hozzák a tűzhöz, már ami a Marvel saját világát, és annak szereplőit illeti. Ezek a próbálkozások ritkán jártak sikerrel, de Rick Remendernek, a frenetikus Fear Agent írójának most elhiszem, hogy képes lesz arra, amire előtte mások már belebuktak párszor. A Dark Reign kiváló lehetőséget biztosít az író számára, hogy kicsit megkavarja a lapokat, és Franket szembeállítsa a hivatalos nagykutyákkal is – sokmindent ki lehet ebből hozni, még akkor is, ha mindenki tudja, hogy nyilván nem a Megtorló fog majd véget vetni Osborn sötét uralmának. De a lényeg, hogy a felállás izgalmas, és van rá esély, hogy az új író végre egy kicsit más szemszögből mutatja be Franket, mint a korábbiak, és másfajta feladatok elé állítja őt – ez nem is árt, hiszen Garth Ennis a MAX-os sorozatban úgyis kihozott mindent, ami a karakterben eddig benne volt, felesleges volna megpróbálni utánozni őt, úgysem sikerülne. Jerome Openát is dicséret illeti a rajzaiért: dinamikusak, látványosak és karakteresek, sajátosan nyers arcvonásainak köszönhetően szépen túlmutatnak a sablonos szuperhős-képeken.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6