Marvel 2009/07

Black Panther 1: Mintha se vége se hossza nem lenne a Dark Reignből kinövő új sorozatoknak – bár ez inkább egy nemrég befejezett sorozat újraindítása. A Black Panthert épp a Secret Invasion alatt, a Bendis nagy eseményéhez kapcsolódó tie-in befejezése után lőtték le a 39. számmal. Nem is volt ezen mit csodálkozni, hiszen épp mielőtt a sztori felvette volna a skrull invázió fonalát, az eladások már 20 ezer példány alá estek, ami soha nem egy jó jel. Dacára ennek, az író személye változatlan maradt, vagyis továbbra is az eredetileg filmrendezőként tevékenykedett Reginald Hudlin a felelős a Fekete Párduc kalandjaiért. A Marvel nyilván abban reménykedik, hogy a sorozat újraszámozásának és a Dark Reign olvasómágnes mivoltának együttes hatása elég lesz ahhoz, hogy a pénzügyileg eltemetett sorozatot kihantolják – hogy mennyire lesznek sikeresek, és hogy meddig, az a jövő zenéje. Hopp, elnézést, elfeledkeztem, a harmadik „nagy ötletről”, amivel kapcsolatban egyébként roppant kíváncsi lennék, hogy vajon az író találmánya – vagy a marketingosztályé. Arról van szó, hogy (ahogy a hetekkel korábban napvilágra került borítók és előzetesek már nyilvánvalóvá tették) Wakandának – legalábbis ideiglenesen – egy új Fekete Párduca, pontosabban Párducnője lesz. Úgy látszik, a hősök és gonoszok nőiesítésének korát éljük, legalábbis már nehéz volna összeszámolni, hogy a Marvel hányszor húzta elő a kalapból ezt a kártyát az elmúlt egy-két évben – jóval egyszerűbb volna összeszámolni, hogy hányszor vált be… T’Challa épp hazafelé igyekszik, amikor gépét megtámadják, és lezuhan. A roncsok közül előhalászott király élet és halál között lebeg, miközben felesége, Vihar és a kormány tagjai a hagyományok szerint szükségszerű utódláson is elkezdhetik törni a fejüket. Közben a jelen történéseit meg-megszakító flashbackekben azt láthatjuk, milyen útról is tért haza T’Challa – egy Namorral való találkozásról, és egy Doommal való konfrontációról. Hudlin egy kicsit más megközelítést választ a Dark Reign hatásainak érzékeltetésére, mint a legtöbb író, minthogy ő nem Norman Osbornnal, hanem saját kis belső körével, az „anti-illuminatuval” foglalkozik. Olybá tűnik, hogy T’Challa a körön belüli hatalmi játszmák és helyezkedések áldozatává válik, bár hogy pontosan kinek milyen tervei vannak, az még nem világos – tudjuk, hogy Doom és Namor szövetségesek, a kérdés az, hogy a támadásban utóbbi keze is benne van-e, dacára annak, hogy barátjának vallja a wakandai királyt. Mindenesetre a képregény jól megírt, Hudlin ügyesen vezeti fel a konfliktusokat, és jó dinamikai érzékkel ugrál az idősíkok között, a rejtély pedig (ki és miért?) elég érdekes és izgalmas ahhoz, hogy megragadja az olvasók figyelmét, vagyis sorozatindításból jeles jár. A rajzolót, Ken Lasley-t sincs miért kárhoztatni: egyszerű, szép, hatásos képekkel operál, amikben ugyan kreativitás nem sok van, és összességében beleolvadnak az átlag szuperhős-képregények masszájába, de a célnak ennek ellenére (vagy részben éppen ezért…) tökéletesen megfelelnek.

Captain Britain and MI13 10: Ezt nevezem stílusos, dögös kezdésnek: Dracula és Doom a Holdon állnak, és jövőbeli hódítási terveikről beszélgetnek, és arról, hogy milyen jó volna, ha azokat anélkül tudnék véghezvinni, hogy egymás tyúkszemére lépnének közben. Egy kevésbé tehetséges író kezében ez a jelenet, ezzel a „díszlettel”, ezekkel a karakterekkel, és ezzel a dialógussal még röhejes is lehetne, de Paul Cornellnek van érzéke hozzá, hogy a neccesebb ötleteket is ellenállhatatlan falatként kínálja fel az olvasóknak. Egyébként pedig nagyon úgy néz ki, hogy nagy húzásra készül. A sorozat egy Secret Invasion tie-inként indult, aztán az Angliában annak következtében elszabadult gonosz misztikus erők tették próbára a főszereplőket, most viszont a vámpírok kivetették hálójukat az egész országra: egy epikus, kőkemény, hétrészes haddelhaddnak nézünk hát elébe. Sajnos Cornell képregénye nem produkál valami fényes eladásokat, de a Marvel szerkesztői biztosították a rajongókat, hogy egy darabig egészen biztosan nem lövik le a címet, mert nagy terveik vannak vele – úgy látszik, közelebb akarják hozni egy kicsit a Marvel Univerzum egészének aktuális eseményeihez, ami nem is baj, ha mindezek mellett Cornell megtartja a sorozat sajátosan brit és hardcore jellegét. Mindenesetre a „vámpírok beveszik Angliát” történet elég vevőcsalogatónak tűnik, bízzunk benne, hogy valóban az lesz. Ez a szám ennek a történetnek a prológusa, azaz bemutatja Dracula készülődését, terveinek első lépéseit, és elidőz egy kicsit a csapat tagjainak mindennapjaiban, ahogy két bevetés közt próbálják élvezni az életet – különösen érdekesnek ígérkezik a (félig-meddig) vámpír Spitfire és a vámpírvadász Penge romantikus viszonya, és az Ebony Kardért Wakandába utazó Faiza és a Fekete Lovag kapcsolata is. Ezek a nagyszerű érzékkel elkapott pillanatok arról tanúskodnak, hogy Cornell számára továbbra sem csak az akció és a hirig számít, ez pedig dicséretes. Ahogy az is, ahogy amikor akcióra kerül a sor, nagyszerű dinamikai érzékről tesz tanúbizonyságot: az utolsó oldalak tényleg remek felvezetői egy véres, epikus hardcore szuperhős-sztorinak, és az sem elhanyagolható, hogy az író valóban képes félelmetesnek ábrázolni Draculát. Leonard Kirk sötét, markáns és realisztikus, egyáltalán nem túlzó vonásai is rendben vannak – várjuk a folytatást.

Deadpool 7: Nem tudom, más hogy van vele, de nekem rettenetesen hiányzik a Cable and Deadpool. Az a sorozat egy igazi írói bravúr volt, hiszen mi másnak is lehet nevezni egy olyan képregényt, ami egymás mellé tesz két totálisan más jellegű, stílusú és hangulatú karaktert (egy megszállott, vérkomoly mutáns katonát, és egy bolond, komikus gyilkos bohócot), és úgy teszi őket működőképessé, hogy egyikük markáns jellemvonásai sem sínylik meg a dolgot. De a szép időknek már egy éve vége, Cable időugrott a jövőbe a Messiah Complex mutáns bébijével, vagyis Deadpool magára maradt – ez még nem lenne baj, de ráadásul Daniel Way keze közt maradt magára. Na, ez már baj. Több mint fél éve megy a sorozat, szóval mondhatjuk, hogy a türelmi időnek vége. És hét szám alatt Waynek nagyjából kétszer-háromszor sikerült mosolyt csalnia az arcomra – hogy hányszor nevettetett meg ténylegesen, arra ki sem térek. Márpedig a létező legnagyobb bűn egy Deadpool sorozat esetében az, ha nem vicces. Ez Marveléknek az a karaktere, akivel mindent, de tényleg, mindent meg lehet csinálni. Egy halhatatlan őrültről van szó, akinek nagyobb szájmenése van, mint Pókembernek (!), és a humor bármilyen formáját rá lehet erőltetni, legyen az bájos, gonosz, fekete, cinikus, szatirikus… De nem. Mert Daniel Way írja. Akinek egyébként akadnak jó ötletei, már a történetet illetően. Kitalál olyan remek, frenetikus szituációkat, amik csak úgy hemzsegnek a feldobott magas labdáktól, de arra már képtelen, hogy le is csapja azokat – így pedig a Deadpool nem egyszerűen csak rossz, de még rendkívül bosszantó is, mert részről részre látjuk, ahogy elmegy a lehetőségek mellett. Ebben a számban (amiben Deadpool Tiger Sharkkal csap össze, miközben ideiglenesen Bob is elárulja) Way főleg Drágán add az életed poénokat próbál erőltetni, sőt, ha jól sejtem, talán valami paródiaféleséget akart összehozni, de hiába: nincs érzéke a komédiához (mihez van?), az érkező poénok vagy kiszámíthatóak, vagy túllihegettek, vagy nem megfelelően kidolgozottak, vagy az időzítésük nem stimmel. Pedig tényleg akadnak említésre méltó ötletek, az önmagával, vagyis három személyiségével beszélgető és vitatkozó főhős pl. ilyen. Paco Medina rajzaival legalább nincs gond: kicsit elnagyoltak és kidolgozatlanok, de mivel egy vígjátékról van szó (állítólag) ez nem zavaró, sőt, helyenként még előnyére is válik.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6