Marvel 2009/07

The Immortal Iron Fist 22: Hónapról hónapra arról írok, hogy Duane Swierczynski mennyire összekapta magát az utóbbi fél évben a Cable című sorozatában – és a jelek szerint ugyanaz áll a The Immortal Iron Fistben nyújtott teljesítményére is. Pedig a korábbi írók, Ed Brubaker és Matt Fraction távozása után a színvonal hatalmasat zuhant – igaz, azt a színvonalat senkinek nem lett volna könnyű tartania, de Swierczynski tényleg mindent megtett, hogy elérje a mélypontot. Ez sikerült is neki, viszont azóta egyre jobb formában van, és ennek ez a 22. szám is ékes bizonyítéka. A sztori egy ideje már akörül forog, hogy a hét misztikus város bajnoka, a hét halhatatlan fegyver (köztük a címszereplő, Danny Rand) megtudta, létezik egy nyolcadik város is – amit most végre meglátogatnak. Bár még ezelőtt kiderül a város titka (ti. hogy valójában egy afféle börtön, ahová a hét város a veszélyes bűnözőket, démonokat, szörnyeket száműzte), ez nem segít hőseinknek, akik rögtön érkezésükkor fogságba esnek, és onnantól kezdve kínzások és küzdelmek végeláthatatlan sorozata vár rájuk. A sztori in medias res indul, Danny már fogságban van, nem hagyják aludni, és pihenni, és folyton harcra kényszerítik ocsmány szörnyetegekkel – ahogy társait is. Innen aztán flashbacekből tudjuk meg, hogy kerültek ebbe a szituációba, hogy találtak rá a városra, és hogy lettek foglyok. A nem lineáris történetmesélésnek egyszerű figyelemfelkeltő funkciója van, más nincs, a sztori ugyanígy működne időrendben elmesélve is. Persze hatásosabb egy rejtélyes módon cellában sínylődő főhőssel indítani, mint egy irodájában üldögélővel, és Swierczynski tudja ezt. Ahogy azt is, hogy milyen hangvételt kell megütnie. Az egész képregényből csak úgy árad a misztikum, amivel az író a hősök egész útját kikövezi: nagyszerű, ahogy a való világból hosszú meditálás és legalább olyan hosszú, mágikus zuhanás után jutnak el a nyolcadik városba, ahol mindenféle rémségek és szörnyek várnak rájuk. Jól sikerül megjeleníteni a totális kimerültséget és reménytelenséget is, amiben a raboskodó Dannynek része van, érdeklődésünket pedig bizton fenntartja a következő számig a sokat ígérő cliffhanger, és az, hogy nem ismerjük pontosan a nyolcadik város vezetőjének motivációit. Az élménybe azonban szokás szerint belerondít Travel Foreman, aki tökéletesen alkalmatlan arra, hogy a képekben is megteremtse a misztikus és epikus hangulatot. Ronda, elnagyolt rajzainak egyetlen pozitívuma, hogy egy-két panelre egészen félelmetes és groteszk szörnyeket képes odavetni.

Thor 600: Ez eredetileg az új Thor sorozat 13. része lenne, de mivel az összes eddigi Thor füzet sorszáma ezzel érte el a 600.-at, most visszaváltunk az eredeti számozásra. És soha jobbkor, mert az alkalomhoz illően J. Michael Straczynski ebben a füzetben aratja le mindazt, amit az előző 12-ben elvetett. Most nyernek értelmet Loki aljas machinációi, most tudjuk meg, pontosan mi is volt a terve, és hogyan akarta azt végrehajtani. A sztori a hetedik részig nyúlik vissza, ami Thor apja, Odin történetét mesélte el, és azt, hogyan hagyta sorsára a mágiával a hóesésbe eltüntetett apját, Bort. Loki előző részben látott időutazásának célja az volt, hogy mostani győzelmét biztosítsa, és lehetővé tegye azt, hogy a több száz éve elveszett Bort visszahozza az életbe – és konfrontáltassa Thorral, aki mindebből csak annyit lát, hogy egy számára ismeretlen asgardi isten hatalmas erővel pusztít New York belvárosában (Loki ugyanis megbűvöli, hogy rémeket és démonokat lásson maga körül). Vagyis ez a képregény 90%-ban két a két isten mindent elsöprő harcáról szól, amit Straczynski olyan monumentálisan tár elénk, ahogy az csak lehetséges. A csata hevében ronccsá tört autók repkednek, porrá zúzott aszfalt száll a levegőben, és még Normon Osborn nagyerejú Bosszú Angyalai csapatának tagjai (mert az írónak arra is van ideje és esze, hogy a történetet elhelyezze a Marvel kontinuitsában) is csak hangyának tűnnek a két óriás viadalának kereszttüzében. De ez az összecsapás nem csak azért olyan fantasztikus, mert JMS kiválóan írta meg, hanem azért is, mert gyönyörűen építette fel az idáig vezető történetet. Az előző tizenkét rész „csupán” gyönyörű misztikumról, intelligens dialógusokról, a gonosz lassan, de biztosan, belülről bomlasztó ármánykodásáról, a karakterek és a köztük lévő kapcsolatok felépítéséről szólt. És ugye nem kell magyarázni, hogy miért hatásosabb egy olyan akciójelenet, ami ilyesmiket követ, mint egy olyan, ami tíz másikat? A befejezés pedig nem csak erőteljes, hanem roppant sokat ígérő is – mind Asgard, mind Thor sorsát illetően, úgyhogy alighanem nagy dolgokra számíthatunk még ebben a címben. A 600. részt a sorozat eddigi két rajzolója, Olivier Coipel és Marko Djurdjevic öntötte lenyűgöző képekbe. A koncepció szerint Coipelé a körítés, és a csata azon momentumai, amik Thor szemein keresztül mutatják az eseményeket, Djurdjevicé pedig azok a pillanatok, amikben Bor szemszögét tesszük magunkévá. S minthogy Loki machinációinak köszönhetőn Bor egy romlott, beteg, gonosz világot (és Thort) lát maga körül, Djurdjevic egy félelmetesen sötét, sőt, horrorisztikus atmoszférát teremt, amit csak fokoznak a pokolian sárgás-vöröses színek – mindezek pedig természetesen kellő kontrasztban állnak Coipel szokásosan gyönyörű, epikus képeivel. Ezzel azonban még nem értünk a füzet végére: négy régi Lee-Kirby féle Journey into Mystery történet újranyomása mellett van egy hétoldalas Mini Marvelsünk (ami lényegében egy Thor paródia), és egy vadonatúj 11 oldalas sztorink, amit maga a nagy ember, Stan Lee írt (és David Aja rajzolt). Utóbbi sajnos meglehetősen elkapkodott, prmitív és elnagyolt – röviden arról szól, hogy Thor le akarja tenni kalapácsát, és maga mögött hagyva az állandó harcokat (mint a Bosszú Angyalai tagja, és mint asgardi isten), egyszerű életet akar élni szerelmével, Siffel, míg egy beteg kisfiú (jaj, te jó ég, micsoda ordító sablon) rá nem ébreszti, hogy márpedig szükség van olyan hősökre, mint ő. Puszta érdekességnek és bónuszanyagnak elmegy – bár még úgy is csak épphogy.

War of Kings: Darkhawk 1: Vicces, hogy a War of Kings még el sem kezdődött, de máris itt van az első tie-inje. Azt mondjuk nem tudom, ez a sztori hol, hogyan és mitől kapcsolódik majd be a Királyok háborújának galaktikus eseményeibe, mert egyelőre semmi nem utal arra, hogy bármi köze lesz hozzájuk – márpedig ez itt egy kétrészes mini, ami azt jelenti, hogy máris túlvagyunk az első felén. És eddig ez a sztori kizárólag Darkhawkról, és az ő múltjáról szól – ami problémás lehet az olyanoknak, mint én, akik szinte semmit nem tudnak erről a karakterről. Tekintve, hogy igen komoly mennyiségű Marvel képregényt elolvastam gyerekkorom óta, valószínűleg találkoztam már a figurával itt-ott korábban is, de ezek alighanem a feledés homályába vesztek, és számomra Darkhawk jelenleg egy olyan karakter, aki pár hónapja, a skrull invázió alatt repkedett egy kicsit a háttérben a P.E.G.A.S.U.S. kutatólabor folyosóin, az Abnett-Lanning duó Nova című sorozatában. Természetesen a mainstream szuperhős-képregények írói és szerkesztői igyekeznek úgy piacra dobni műveiket, hogy az is értse, aki korábban nem olvasta őket, így itt is kapunk némi narrációban elhadart háttérinformációt a főhősről. Chris Powell egy zűrös múltú tinédzser, akinek pár éve birtokába jutott egy amulett, ami egy páncéltestű szuperhőssé változtatta – csakhogy a páncéllal kezelhetetlen dühproblémák is együtt jártak, amik nyilvánvalóan nehéz perceket okoztak hősünk szeretteinek. Powell ezeken már túllépett, boldogan él együtt anyjával és kistestvéreivel, akik mind tudnak titkos identitásáról (ez egyébként egy érdekes vetülete a sztorinak, megérne némi kibontást, hisz a legtöbb szuperhős otthon titkolja kilétét), de egy nap a dühproblémák visszatérnek, és ez még csak a bajok kezdete. Az író C. B. Cebulski, akit láthatóan nagyon nyomnak mostanság a Marvelnél (talán egy új „szupersztárt” próbálnak teremteni maguknak), bár hogy miért, azt nem teljesen értem. Nem mintha rossz író lenne, egyáltalán nem, láthatóan van a fickóban spiritusz, a baj csak az, hogy semmi igazán különleges nincs benne. Átlagosan jól bánik a karakterekkel, az akciókkal, a történet felépítésével, és úgy összességében, mindennel. Ez a mini is egy korrekt darabnak tűnik, ami ugyan néha kicsit túlmagyarázatott és esetlen, hol túl lassú, hol meg túl gyors, de minden gond nélkül élvezhető. Ugyanez mondható el a Harvey Tolibao – Bong Dazo duó rajzairól is: a célnak megfelelnek, de semmi kiemelkedő nincs bennük, tipikus mainstream szuperhős-vonásokkal dolgoznak.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6