Marvel 2009/07

Wolverine: Manifest Destiny 4: És íme egy a sok felesleges Rozsomák minisorozatból/one-shotból, ami a többitől csak annyiban különbözik, hogy ráakasztották a „Mafinest Destiny” címkét, hátha attól fontosabbnak tűnik, eladhatóbbá válik. Meg merem kockáztatni, hogy a Marvel marketinges észkombájnjainak stratégiája bevált, az meg már kit érdekel, hogy néhány, az átlagnál naivabb és jámborabb olvasó most még hetekig azon fog morfondírozni, hogy mi köze volt ennek az egésznek a Manifest Destinyhez. Persze amikor egy minisorozat meg pont a fősorozaton belül fut (ld. Millar Old Man Loganjét), akkor ezen talán már nincs is mit csodálkozni. Nade, a lényeg: Jason Aaron minijének befejező részében természetesen sor kerül a nagy, végső összecsapásra, és végre megtudjuk azt is, hogy a kínai negyed lakói miért orrolnak olyan nagyon főhősünkre. Nos, azért, mert amikor 50 évvel ezelőtt kinyírta a helyi bűnszövetkezet kegyetlen, zsarnok vezetőjét, a Fekete Sárkányt, tojt a hagyományokra, és ahelyett, hogy átvette volna a helyét, egyszerűen lelépett, és vérig sértett mindenkit – akkori szerelmét, Lint is, aki így kénytelen volt maga átvenni a Sárkány helyét, és aki most természetesen a fejére pályázik. Bíztam Aaronban, de hiába, ebben igazán nincs semmi érdekes. Értem én, hogy egy kellemes kis kung-fus bolondozás akar lenni az egész, és annak nagyjából meg is felel, és kétségkívül aranyos, ahogy nyilván szándékosan sorra veszi a zsáner összes sablonját, de ez megint egy olyan dolog, amire nem kellett volna rászánni egy egész minisorozatot (one-shotnak egészen jól működött volna, ha másként nem, hát érdekességként) Vagy ha már igen, akkor bizony bele kellett volna vinni valami pluszt is. Vagy ha azt sem, akkor nem Rozsomákot kellett volna megtenni főszereplőnek, mert még mindig nem sikerült megetetniük velem, hogy ő egy kung-fu harcos. Nem kérem, ő egy szamuráj. A végső leszámolás egyébként korrekt, de nem nyújt semmi igazán kiemelkedőt (ugyanez áll Stephen Segovia és Paco Diaz Luque rajzaira is), és az egyetlen dolog, amiért emlékezni fogunk erre a minire (ha egyáltalán), az az, hogy úgy látszik, lesznek következményei is: Logan ugyanis végül elfogadja a Fekete Sárkány posztját, vagyis a kínai negyed bűnszövetkezetének ura lesz. Gondolom, erre Aaron majd kitér áprilisban induló új Rozsomák sorozatában…

X-Infernus 3: C.B. Cebulski írói képességeiről épp az imént esett szó a War of Kings: Darkhawk kapcsán, és mindazt, amit ott leírtam, ez a mini is alátámasztani látszik. Röviden: nincs itt semmi érdekes. A Marvel szerkesztőinek pár éve eszükbe jutott, hogy a pofátlanul régen (még a ’80-as évek végi Inferno alatt) elhunyt Illyana Rasputint vissza kell hozni az élők sorába. Hogy ez mire jó, azt senki nem tudja, láthatóan Cebulski sem, akinek nyakába akasztották a feladatot, hogy mindezt valahogy valósítsa meg. És íme, máris megszületett az Inferno kissé vérszegény folytatás-kistestvére, az X-Infernus, amiben az X-Men Illyana segítségére siet lelke visszaszerzésében, és a démoni erőkkel vívott harcában, hogy négyrésznyi csihipuhi kerekedjen belőle. Nem indult ez rosszul, de ahogy haladunk a végkifejlet felé, egyre világosabb, hogy az egész haddelhadd egy képtelenül vékonyka történet köré akar felépülni. A hősök bunyóznak, kardoznak, futnak, démonokká változnak, az olvasó meg közben ásítozik – főleg, hogy elég pontos elképzelései vannak arról, hogy ez az egész hogy fog végződni. Illyana nyilván visszatér majd, máskülönben nem lett volna értelme visszahozni a halálból. Innentől a feszültség oda, a történet pedig túl lapos ahhoz, hogy bármilyen módon kárpótoljon érte. Akárhogy is nézem, mindaz, ami eddig történt (és megkockáztatom, az is, ami a hátralévő egy részben még történni fog) simán elmesélhető lett volna egy one-shotban, vagy ha az író nagyon bő lére ereszti a mondanivalóját, akkor egy kétrészes miniben. Persze azt nehéz lett volna utána tpb-ként eladni. De amikor Cebulski olyan sablonos módszerekhez folyamodik a figyelem görcsös fenntartása érdekében, mint itt (vagyis hogy pl. démonokká teszi az X-Men tagjait, akik rátámadnak Árnyékra – hűha!), akkor jogosan merül fel a kérdés, hogy mireföl ez az egész? Közben a karakterek sem kárpótolnak semmiért, sőt: Kolosszus nagyon elszánt, és nagyon aggódik húgáért, Árnyék nagyon elszánt, és… hát, esetében nincs semmi más, Rozsomákon meg bő 15 év után ismét úrrá lesz egy vadállati dühroham (ez mégis honnan jött? A karakter életének ez a szakasza már lezárult.) Giuseppe Camuncoli rajzai sem sokat segítenek a dolgon, hol túl szögletesek és erőltetetten tökösek, hol meg úgy néznek ki, mintha rászabadították volna a képregényre Humberto Ramos nem annyira rajzfilmes stílusban utazó ikertestvérét.

X-Men: First Class Finals 1: Elérkezett az idő, hogy fájdalmas búcsút vegyünk Jeff Parker pokolian szórakoztató, kedves és bájos sorozatától, a First Classtől. Illetve a sorozat maga már tavaly véget ért, ez most egy afféle bónusz-mini, amit olvasva még utoljára bágyadt mosolyra görbülhet a rajongók arca. Már csak azért is, mert ez a First Class Finals fantasztikusan jól indul, és ha tartja ezt a színvonalat a végéig, akkor az alkotók egy olyan fináléval ajándékoznak meg minket, ami tényleg ráteszi a koronát a széria fejére, ami soha, egy percre sem vált unalmassá és humortalanná. A történet egy szokásosan vicces bevezető oldal után az alvó Jean fejében indul, a lány ugyanis akaratán kívül behúzza álmába csapattársait. Az X-Men négy tagja különös eseményeket él meg mielőtt felébrednek, aztán pedig várja őket egy kiadós edzés a Veszélyszobában. Nagyon kiadós. Merthogy X-professzor a jelek szerint kissé lelkesebb volt a szokásosnál, és túlságosan is valószerű ellenség-programokat táplált be nekik. Az ifjak sorra gyűrik le a rendszertelenül felbukkanó rosszfiúkat, az olvasó pedig minden egyes oldal múlásával érzi, hogy itt bizony valami nem egészen van rendben. Hogy pontosan mi, az még nem derül ki ebből a számból, sőt, még a cliffhanger sem utal rá, de nem kétlem, hogy Parker már megint kiagyalt valami remek kis ötletet, amire felfűzheti a szórakozató cselekményt. Az a szép ennek a fickónak a First Class-béli munkásságában, hogy nála minden csak egy ürügy a poénkodásra, és az öt főszereplő közti szórakoztató, frappáns, kiválóan működő csapatdinamika demonstrálására – mégsem dől hátra a székében, és hagyja, hogy ezek az ürügyek tényleg csak mellékes ürügyek legyenek, nem: mindig kifundál valami kreatívat és érdekeset. Vannak szép számmal képregények a piacon, amik ezerszer komolyabban akarják venni magukat, mint a First Class, és a nagy komolykodásaik mögött tizedennyire ötletes ürügyek sincsenek. A poénok természetesen most is helyükön vannak, ahogy a könnyed, kellemes hangulat, a kiválóan megírt szereplők, és a nagyszerű dialógusok is – ezt már mind megszokhattuk Parkertől, most viszont a szokásosnál is több utalást csempész bele a cselekménybe a régi X-Men történetekből. Élcelődik a gonoszokon, a jelmezeken, a hősökön, a kapcsolataikon, és közben láthatóan piszkosul élvezi az egészet. Mi pedig élvezzük olvasni – és nézegetni Roger Cruz szimpatikusan egyszerű, bájos rajzait, amik szépen megidézik egy szimplább korszak derűs hangulatát. Minden tökéletesen a helyén van.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6