Marvel 2009/01-02

Wolverine: Origins 31: Apa és fia, Rozsomák és Daken végre összefogtak az Original Sin végére, és most együtt vadásszák azt az embert (?), aki mindkettejük szenvedéseiért felelős. Az első pár oldal határozottan meglepett. Daniel Way olyasvalamit csinált, amit még soha nem láttam tőle ebben a sorozatban: ügyesen felvezetett egy sztorit. Nem nagy dologra kell persze gondolni, nem valami csodára, hanem egyszerűen csak egy jól eltalált felütésre, amiben nincs sem túlzás, sem hülyeség, és ami viszont jól elhelyezi a karaktereket az észak-afrikai helyszínen, és röviden, egész jól megírt, hangulatos narrációval bemutatja őket, egymáshoz fűződő viszonyukat és motivációjukat. Aztán feltűnik Cyber, aki szintén Romulusra vadászik, és együttműködést javasol (újabb retcon: immár Cyber egykori haláláért is Romulus felelős – bő 10 évig elvoltunk azzal, hogy a Dark Riders volt a ludas, bár mivel a karakter úgyis visszatért az élők sorába, végülis majdnem mindegy…). Persze Loganék tudják, hogy nem bízhatnak benne, így összekovácsolják a saját tervüket, hogy kiszedjék belőle a titokzatos gonoszra vonatkozó információkat – ám itt fordul a kocka, mert mint kiderül, Rozsomák egyáltalán nem bízhat fiában. És ezen a ponton már megint végtelenül unalmas és fárasztó az egész. Az Original Sin végre új irányba terelte Logan és Daken kapcsolatát, semmi értelme, hogy most visszakanyarodjanak az ellenségeskedéshez – egy lépés előre, kettő hátra? Pedig Way viszonylag jól írja őket a cliffhanger előtti közös jeleneteikben – messze nincsenek közel egymáshoz (sőt), és csak haditervekről beszélnek, ami pont a helyes és hiteles megközelítése a dolognak. Persze lehet, hogy Daken újabb pálfordulása csak egy közösen kiagyalt átverés, amivel Cybert akarják megtéveszteni, és ha így van, akkor az valamelyest javít majd az összképen. Addig is az ítélethozatalt felfüggesztem, és addig is ez kivételesen egy egészen tűrhető rész. Steve Dillon után viszont Mike Deodato is otthagyta a sorozatot (méghozzá Bendis Dark Avengersének kedvéért), és most éppen Yanick Paquette a soros (de ő is csak e kétrészes sztori erejéig), aki egészen korrekt, hangulatos képekkel dolgozik.

X-Force 10: Itt a másik X-sorozat a Cable mellett, ami nem indult valami fényesen (igaz, azzal ellentétben azért nem is rosszul), de az utóbbi hónapokban egész szépen kikupálódott. És nem árt megjegyezni, hogy késő tavasszal a két sorozat összefonódik majd a Messiah War című crossoverben. Addig is itt van nekünk az Old Ghost című négyrészes sztori záróakkordja, amiben Warpath megvívja végső csatáját a Démonmedvével, az X-Force pedig kétségbeesetten védelmezi a mutánsgyilkos Hagyaték vírust az Angels & Demonsban újjászületett Camaron Hodge hadseregétől. Igen, jól sejtitek, megint folyik a vér rendesen, már megszokhattuk, hogy Rozsomák és „fekete csapata” mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül állnak neki kaszálni az ellenséget. Ami Warpath-t illeti, neki a Szellemlovas van segítségére a harcban, amit az írók és a rajzoló elég látványosan és izgalmasan ábrázolnak, bár fogalmam sincs, hogy hová tartanak ezzel a történetszállal – merthogy ahelyett, hogy itt teljesen lezárult volna, valaminek a kezdete lett, de hát idővel ez is kiderül majd. A Hodge emberivel vívott csata elsősorban X-23-ra koncentrál, aki a harc közben megsebesül, nem is akárhogy: a Hagyaték vírus bejut a vérébe. Persze, mivel a gyógyító Elixír is tagja a csapatnak, tudjuk, hogy ebből nem lesz semmilyen komoly probléma (Elixír jelenléte bizony csökkenti a feszültséget – még akkor is, ha egyébként is tudjuk, hogy fontos szereplők nem fognak meghalni), de Kyle és Yost ehhez képest elég jól adják el a dolgot. Méghozzá főleg azért, mert ezen a szituáción keresztül szépen demonstrálják X-23 rideg, gyakorlatias, csak a küldetést szem előtt tartó személyiségét. Maga a harc viszont nem egy nagy szám, ami pedig különösen zavaró, hogy eltűnt a narráció – eddig minden részben a csapat más-más tagja kommentálta az eseményeket, ami egy egészen jó ötlet volt, kár volt most, a végére rövidre zárni (Warpath a saját történetszálában narrálja ugyan az eseményeket, de az más tészta). Összességében a sztori befejező része kicsit kevésbé jól sikerült, mint az eddigiek, de – köszönhetően Mike Choi rajzainak is – még mindig kifejezetten élvezetes.

X-Men: Magneto Testament 4: Az a szoba, tele szemüvegekkel… az valami elképesztően sokkoló. Volt már szerencsém jó pár holocaust drámához, de ez a kép bizony velem fog maradni. Hogy miért? Greg Pak egy fantasztikusan intelligens és kreatív történetmondó, kérem szépen. Halálos komolysággal és maximális történelmi hűséggel vágott bele egy olyan témába, ami ilyen formában igen nehezen egyeztethető össze a Marvel színes hacukákban ugráló szuperhősökkel teli világával. És képes határozotton sokkolni az olvasót, ráadásul úgy, hogy nem a könnyebbik utat választja hozzá: szinte egyáltalán nem mutat vért, brutalitást, hullákat és kivégzéseket, mindig csak sejtet és érzékeltet, márpedig ehhez nem akármilyen írói véna szükségeltetik. És az a szemüveges kép… és az utána következő, éjfekete duplaoldal, amin a szövegdobozokon kívül semmi más nincs… elemi erejű. Benne van minden reménytelenség, minden szomorúság, minden tragédia, minden gyalázat. Pak elképesztően jól ír, csodálatos dramaturgiai fogásai vannak (pl. az egykori tanár halála, ami Maxból kiöli a felnőttek erejével, közbelépésével kapcsolatos reményeit is), és roppant magabiztossággal támaszkodik Carmine di Giandomenico óriási érzelmi töltetű rajzaira: csak akkor beszél, ha muszáj, egyébként hagyja, hogy a képek meséljenek, azok általában, és főleg ilyen szituációkban úgyis többet mondanak minden szónál. És jól eltalált a történet íve, Max egyre mélyebbre süllyedése is. Az előző részben még a maga módján harcolt, próbált tagadni, túlélni, itt viszont már teljesen beletörődött sorsába (legalábbis a záróoldalig, Magda felbukkanásáig). Egyetlen rész van hátra, és ezt innen már szinte lehetetlen elrontani – a Magneto Testament az utóbbi évek legnagyszerűbb Marvel minijének tűnik. Egyetlen apró aggodalmam továbbra is a mágnesesség majdani urának öntudatra ébredése, de kezdem úgy érezni (és remélni), hogy erre legfeljebb utalásokat kapunk majd. Illetve egy hangyányit zavaró lehet, hogy Max már az előző részben is képességei használatával menekült meg, ez viszont most teljesen el van felejtve. De mivel a golyókat nyilván öntudatlanul állította meg, ez sem probléma, és az eddigiek alapján egyébként sem tudok kételkedni benne, hogy Pak végül minden egyes szálat tökéletesen a helyére varr majd.

X-Men Noir 2: Folytatódik az X-Men megmártóztatása a ’40-es, ’50-es évek zsánerfilmjeire hajazó noir-világban. A második részben kicsit tisztul a kép a karaktereket és a város erőviszonyait illetően. A főgórénak – persze amolyan háttérből irányító fajtának – Sebastian Shaw tűnik, akinek zsebében a városháza, meg még Magnus a rendőrfőnök is. Az X-Menről kiderül, hogy azért mégsem olyan megvetekedett gonoszok, mint amilyennek lefestették őket az előző számban – és azért erre nyilvánvalóan mindenki a nyakát tette volna, mégis, jó ötlet volt Fred Van Lentétől, hogy a külvilág szempontjából nyitott a karakterek felé, és először más emberek szemein, véleményein keresztül kaptunk csak képet róluk. Felbukkan a rejtélyes körülmények közt beharangozott Annie Rankin (vagyis Vadóc), és a végén Rozsomák itteni megfelelője is (akinek láthatóan megvannak a karmai– és ha már itt tartunk, még mindig nem egészen világos, hogy kinek milyen képességei vannak, vagy hogy vannak-e egyáltalán ebben a világban). Fred Van Lente mindent megtesz, hogy a 616-os X-Men főbb aspektusait minél stílusosabban ültesse át a noiros környezetbe, és olyan nagyon erőlködik, hogy csoda, hogy nem tűnik az egész görcsösnek és eltúlzottnak – de nem, egyszerűen minden klappol. Megkapjuk Xavier és Magnus ellentmondásos, egykor barátságként indult kapcsolatát, az utóbbi és gyermekei közti ellentétet (egyébként Magneto kiváló korrupt rendőrfőnökként, aki így egyszerre húz a „jók” és a „rosszak” oldalára is), és megkapjuk, ami talán a legszebb megoldás az egészben, Vadóc képességeinek erre a sötét világra vetített változatát. Annie Rankin itt nem képességeket és életerőt szív el, hanem viselkedésmintákat, aminek segítségével pár perc alatt bárkinek a bizalmába képes beférkőzni – Xavier pedig természetesen ezt tekinti a szociopata-evolúció következő lépcsőfokának. A gyilkossági szál ugyan nem haladt valami sokat előre, de sebaj, öröm látni ezt a jól átgondolt alternatív X-világot még anélkül is. Viszont Dennis Calero kezdi kicsit túlzásba vinni a noir-stílus képi megjelenítését. Már olyannyira árnyék borít mindent, hogy néha alig lehet kivenni, mi történik az egyes paneleken. És miért néz ki Xavier úgy, mint Ben Kingsley a Gandhiban?

X-Men: World’s Apart 3: Most, hogy tudjuk, a februárban induló új Black Panther sorozatban egy új, és mellesleg női Fekete Párduc lesz, köszönhetően T’Challa egy komoly sérülésének, könnyű összerakni a képet, hogy valószínűleg ennek a sorozatnak a végén történik valami az utóbbival. Legalábbis nagyon úgy tűnik, hiszen még jelenleg is a Wakandát sanyargató Shadow King befolyása alatt áll. A képregény elején így Vihar saját férjével kénytelen megküzdeni, majd be kell törnie a városba, és maga mellé állítania a hadsereget és a népet, hogy végre felvehessék a kesztyűt a gonosz telepata ellen, aki a „bevehetetlen” országot pár óra alatt térdre kényszerítette. Chris Yostnak szoktak lenni jó és rossz pillanatai is, az utóbbi időben szerencsére az előbbiekből jóval több van neki – így most is. Határozottan jól írja ezt a sztorit, sodróak a dialógusok, lendületesek az akciók, szépen, különösebb fordulatok nélkül, de sallangoknak is híján robog előre a cselekmény. Viharral pedig különösen jól bánik: megvan benne az elszánt, kőkemény harcos, az alázatos, isteni erőket tisztelő, ugyanakkor hajthatatlan, határozott nő (a jelenet a Párducistennel különösen hatásos), a pimasz tolvaj és betörő, a teljes szívéből szerető asszony, vagyis minden, ami a karaktert szempontjából fontos. Yost egyetlen kis ballépése az, amikor Ororo Párduccal vívott harca közepén a múlt tragédiáin kesereg – mert azon felül, hogy ez egy meglehetősen sablonos és ötlettelen húzás, ő amúgy sem az az önsanyargató típus. Viszont kifejezetten jól működik a kettőse Nezhnóval: dinamikus, sokoldalú kapcsolat az övék (annak ellenére is, hogy ez egészen mellékes a miniben), és szolgál szépen eltalált komikus pillanatokkal is – pl. amikor Nezhno nem tudja, hogy királynőjeként, vagy az X-Men tagjaként kezelje és szólítsa Vihart. Közben még ott lóg a levegőben a mellékszál Küklopsszal, akit a Shadow King az irányítása alá vont, és aki rátámad az X-Menre a füzet végén – nem éppen egy karfamarkolásra késztető cliffhanger, de azért megteszi, és határozottan kíváncsi vagyok rá, hogy a január végén megjelenő utolsó számban Yost hogyan zárja majd le a történetet. Diogenes Neves kicsit durva vonásokkal dolgozik, emberalakjai pedig jóval maszkulinabbak a kelleténél (nem egyszer aránytalanok is), de a hangualtteremtéshez jó érzéke van, és az akciói is kellemesek. Összességében nem világmegváltó, de élvezetes olvasmány.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6