Marvel 2009/03

Magneto átveszi a hatalmat, Pókember randira megy, klónja az X-Men oldalán harcol, akik pedig alászállnak a démonoktól nyüzsgő Limbóba. Ja, és van itt még egy szokásosan cool Captain Britain and MI: 13, és… és ennyi, mert ez most egy extrarövid összefoglaló, de hát mit lehet tenni, ha a Marvel a szokásosnál sokkal kevesebb képregényt dobott piacra ezen a héten?

Amazing Spider-Man 583: Pókember randizik! Végre, mondhatnánk. Csakhogy Mark Waid története egyáltalán nem erről szól, bármilyen hevesen igyekszik is a Marvel marketingosztálya ezt a benyomást kelteni a potenciális vevőkben és a (még mindig apadó) rajongótáborban. Mert bár igaz, hogy kedvenc hálószövőnk ezúttal ténylegesen tesz valamit annak érdekében, hogy a horgára akadjon egy csinos hölgyemény, de mindaz csak egy szinte mellékes háttéranyag Peter és egykori kollégája, Betty Brant barátságához – merthogy Waid ezt a barátságot veszi górcső alá, méghozzá, hogy a dolog izgalmasabb legyen, Betty szemszögén keresztül. Egy kellően vicces, igazán pókemberes gonoszveréssel indítunk, aminek köszönhetően hősünk persze lekési a Bettyval való találkozását. Erre a „megbízhatatlanságra” alapozza Waid a nő Petert, mint embert és barátot boncolgató narrációját, ami az egész képregényen végigvonul. És annak ellenére, hogy ez a szám az ígéretével ellentétben egyáltalán nem a hálószövő randijáról szól (ami talán nem is baj: hagyják csak szabadon a terepet Ms. Marvelnek…), megint egy nagyon élvezetes, szórakoztató, bájos és humoros iromány. Az akciót és a gonoszokat leszámítva, amik csak az első két, röpke oldalon jelennek meg, Waid sztorijában megvan minden, amit elvárunk egy Pókember füzettől, sőt, talán még több is annál. Ez ugyanis egyrészt egy szép, de egyáltalán nem szájbarágós példázat a barátságról, másrészt demonstrálása annak, hogy hősünk nem „csak” hős, hanem egyúttal egy nagyon jó ember (és közben egy kicsit paprikajancsi) is, ami pedig független a maszktól és az áratlanok mentésétől, harmadrészt pedig Betty utóbbi időkben elhanyagolt karakterének felzárkóztatása a pókuniverzum aktuális eseményeihez. Kiváló karakterrajz, szív, lélek és humor (ki tud nem sírva röhögni a nagymellű szőke és a pókösztön esetén?), plusz Barry Kitson szép, kifejező rajzai – az összkép tökéletes, és nem, ez nem túlzás, tényleg, nincs semmi, amibe bele tudnék kötni, még ha akarnék sem. Na jó, egyvalami, de az sem komoly, és ráadásul egészen más lapra tartozik: hiszen van itt még nekünk egy rövid bónusz sztori póki és az új amerikai elnök, Barack Obama találkozásáról. Ezt Zeb Wells követte el, és a végeredmény hozzá némileg méltatlanul buta és propagandaízű, de persze az ilyen történeteknek nagyjából ez a céljuk, és mindenki pontosan tudja is, hogy mit várhat tőlük.

Captain Britain and MI: 13 9: Itt a befejezése Paul Cornell aggaszóan – és érthetetlenül – rossz fogyásokat produkáló, viszont nagyszerű sorozata második sztorijának. Pete Wisdom jól összeválogatott, különös csapata a végső összecsapásra készül Plokta ellen, aki misztikus lángokba borított egy birminghami épületet, és azóta lakóinak legbelsőbb vágyaiból táplálkozik. Ha belepusztulok, sem értem, hogy miért veszik ilyen kevesen ezt a sorozatot (persze leszámítva azt, hogy nincs benne egyetlen igazán élvonalbeli karakter sem). Az eladott példányszámok lassan 20 ezer alatt vannak, azaz közel a New Warriros és a She Hulk mélységeihez, amik lábai alól ugye a közelmúltban húzták ki a szőnyeget (előbbi esetében szerencsére, utóbbi esetében sajnos). Nagyon nem szeretném látni, hogy Cornell remek kis sorozata ugyanerre a sorsra jut. Mindenesetre a Marvel vélhetően hagy neki az indulástól kezdve legalább egy-másvél évet, mielőtt komolyan fontolgatni kezdi a dolgot, és még reménykedhetünk, hogy a kötetek eladásai jobban sülnek majd el. Addig is, míg ez kiderül, vegyük csak szépen sorra az aktuális szám apropóján, miért is lenne szégyen és gyalázat, ha megszüntetnék a Captain Britain and MI: 13-at. Ahogy az eddigi füzetek, úgy ez is egy dögös, tökös, hardcore szuperhős akció-fantasy, fantasztikus jelenetekkel, kiváló ötletekkel, és jellegzetesen brit hangulattal, ami kellemesen megkülönbözteti a Marvel 100%-ig amerikai hőssorozataitól. Ráadásul Cornell még a karakterekkel is tud bánni, és láthatóan tervei vannak velük, gondoljunk csak Penge és Spitfire egészen érdekesen alakuló kapcsolatára – vagy Britannia Kapitányra, aki még mindig eltűnt szerelmét, Meggant keresi, aki néhány képkocka erejéig most fel is bukkan. De a pálmát kétségkívül Pete Wisdom viszi: tökös, kőkemény, laza, határozott és stílusos, Cornell egy olyan eszméletlenül cool, ugyanakkor nagyon is valóságos, élő-lélegző karakterré formálta őt, hogy Mark Millar sárgulhat az irigységtől. Leonard Kirk és Mike Collins rajzai teszik fel a pontot az i-re: képeik dinamikusak, látványosak és realisztikusak, az elszabadult mágiát pedig kitűnően képezik le a néha gyönyörűen megvadított panelelrendezéssel. Igazi, minőségi szórakozás, mint mindig.

Civil War: House of M 5: Elérkeztünk az elmúlt év egyik legfeleslegesebb minisorzatának záró epizódjához, és örömmel mondhatom, hogy minden feleslegessége ellenére az író, az általában megbízható Christos Gage a sztori második felére egészen szépen összekapta magát. Az ötödik szám a nagy finálé, ami ezúttal azt jelenti, hogy kapunk egy jó hosszú akciójelenetet – és körülbelül semmi mást. Csata Washingtonban és csata New Yorkban, mutánsok a katonák és a Sentinelek ellen, ennyiben lehet összefoglalni a mini záró epizódját. Szóval annak az eseménysornak a végét láthatjuk itt, aminek következtében Magneto a világ urává vált, és a mutánsok minden tekintetben az emberek fölé emelkedtek. Gage pedig megtesz minden tőle telhetőt, hogy ezt a lehető legizgalmasabban adja el az olvasóknak. Az összecsapások ötletesek, epikusak és lendületesek, a mini és Bendis House of M-jének kapcsolódásai pontjai szépen kiemeltek. Láthatjuk, minek köszönheti Ms. Marvel, hogy a világ legnagyobb emberi hőse lesz belőle, láthatjuk, hogyan és miért dönt úgy Magneto, hogy győzelme ellenére megtorlások nélkül veszi át a hatalmat, és békés együttélést hirdet a két nép között, és látjuk azt is, hogy azért nem hazudtolja meg magát: pontosan tudja, hogy az emberiség pár generációt követően kihal, átadva helyén a mutáns népességnek, és ez érezhetően örömmel tölti el. Sőt, a végén felvázolt családi konfliktus, és a keserű győzelem koncepciója is jól működik. Az egyetlen, viszont sajnos nagyon is komoly problémát Andrea Divito rajzai jelentik: semmit nem sikerül átadnia az események grandiózusságából, hiába rontanak a főszereplőkre Sentinel hadseregek, hiába zuhan a S.H.I.E.L.D. helicarrierje a folyóba, a felületes rajzok, az epikus látószöget teljesen leromboló panelelrendezések csúnyán károsítják a képregény hatásmechanizmusát. Pedig ez az ember rajzolta a fantasztikus Annihilation minit – mi történt vele? Kár a végeredményért, ha a rajzok jelentősen jobbak lettek volna, és ha Gage nem csak a történet felénél kapott volna észhez, akkor ez akár az utóbbi év egyik legjobb minije is lehetett volna. Így csak egy a sok korrekt, de nem kiemelkedő közül.

X-Infernus 2: A jó 20 évvel ezelőtti Inferno crossover jóval kisebb felhajtással megjelent folytatása szépen halad tovább a maga útján. Az első rész azzal ért véget, hogy az Árnyékba rejtett lélekkard Pixie-nek köszönhetően előkerült, Ilyana pedig azonnal megérezte jelenlétét, és fel is bukkant az X-Men főhadiszállásán, hogy magának követelje. Hiszen csak a karddal és a vérkő amulettel szerezheti vissza lelkét. Előbbit némi csata után megkaparintja egykori társaitól, és azonnal levedli démoni külsejét és habitusát is – újra egy fiatal lány, aki azonban még mindig nem teljes, még mindig képtelen igazi érzelmekre, és még mindig szüksége van az amulettre, hogy újra az legyen, aki egykor volt. Kolosszusra, a lelkének egy ellopott darabkáját szintén visszaszerezni kívánó Pixie-re, Rozsomákra, Árnyékra, Mercuryra és Rockslide-ra vár a feladat, hogy behatoljanak Limbóba, és segítsenek Ilyanának. Közben azonban szervezkedik Belasco lánya, Witchfire is, aki magáénak akarja Limbót. C. B. Cebulski ügyesen vezette fel a szálakat, amik a következő, harmadik részben már nyilván szépen össze fognak gabalyodni, és jókora hirigre számíthatunk a démonok birodalmában (Witchfire és Ilyana már most megkezdik összecsapásukat). Hogy mindez mennyire fog működni, az még a jövő titka, de az eddigiek alapján nincs félnivalónk. Cebulski jó a dialógusokban és a karakterek kezelésében is, Rockslide és Mercury szerepe pedig különösen örvendetes. Már csak azért is, mert utóbbival nem sokat találkoztunk mostanság, míg előbbi a pocsék, és szerencsére nemrég kivégzésre ítélt Young X-Menben volt kénytelen sínylődni. Szóval minden rendben lévőnek látszik, csak Giuseppi Camuncoli kissé rajzfilmszerű, kaotikus vonásai zavarnak bele az élménybe – de ezt meg ellensúlyozza a helyenként egészen bravúros, kreatív panelkezelés. Az X-Infernus továbbra is jó mókának tűnik.

X-Men/Spider-Man 3: Utolsó előtti részéhez érkezett Christos Gage minisorozata, ami négy szám kényszerű team-upjaival rángatja keresztül a Marvel történelmen a leghíresebb mutánsokat és mindenki kedvenc hálószövőjét. A következő, egyben befejező füzet már a jelenben fog játszódni, és csúcspontja lesz az eddigi eseményláncnak, ami Mr. Sinister machinációit helyezte a középpontba. Vagyis már most bírái lehetünk annak, hogy mennyire volt sikeres Gage múltidézése. Történetileg a mini mindeddig nem nyújtott sokat, és még ha a befejezés hozzá is tesz majd valami gigászi csavart (amire nem számítok), akkor sem emelkedik az átlag felé, egy jottányit sem. Hiszen az X-Men/Spider-Man mindössze arról szól, hogy a címszereplők valamilyen oknál fogva összetalálkoznak, és verekednek egyet az öklük elé szórt aktuális gonoszokkal – a háttérben meghúzódó, és ezeket az eseményeket összekötő szál Sinisterrel mindeddig pusztán alibiként szolgált a csihipuhihoz. De Gage valószínűleg eleve nem a sztorival akart lenyűgözni, hanem a különböző korszakok sajátosságainak megragadásával, és ez bizony sikerült is neki, ezen a téren a képregény maximálisan teljesít. Mindegyik szám egy tökéletes leképezése az éppen megidézett korszak sajátos hangulatának, mind a történetek stílusát, mind a benne szereplő karakterek viselkedését tekintve. Ebben a számban az X-Men (az adamantiumától megfosztott Rozsomákkal) Pókember klónjával találkozik, és ebből már mindenki leszűrhette, hogy most a ’90-es években járunk. A csapat és a hálószövő rajtaüt Sinisteren, aki épp Carnage-tól igyekszik DNS-mintát szerezni. A harc rövid, de intenzív, Mario Alberti egészen sajátos képei pedig ezúttal is elkápráztatják az olvasót. Egy bajom van csak, az pedig a Pókember-klón szerepeltetése. Érdekességnek jó volt, de ezzel felborították a minisorozat logikáját, ami megkívánta volna, hogy ismét Peter Parker szálljon harcba a mutánsok oldalán. Ettől eltekintve viszont ez egy roppant szórakoztató képregény.