Marvel 2009/01-02

Thor 12: Alighanem mondtam már, de vállalva az önismétlés veszélyét: elképesztő, amit J. M. Straczynski az új Thor sorozattal művel. Nem csak tisztes távolságot tart a mainstream Marvel világ színes, kosztümös hőseitől és eseményeitől, hogy egy csodálatosan sötét és intelligens fantasyt írjon inkább, de ráadásul képes mindezt úgy tenni, hogy minden egyes résszel egy újabb és újabb réteget von immár 12 rész óta épülő történetére. Ezúttal Loki múltja, jelene és motivációi kerülnek a középpontba, olyannyira, hogy Thort még csak egy fél panel erejéig sem látjuk. Hela segítségével Loki visszautazik a múltba, hogy gondoskodjon önmagáról: arról, hogy Odin apja meghaljon, és bűntudatát kihasználva elintézze, hogy az asgardi isten magához vegye őt kiskorában, jégóriás apjának eleste után – így biztosítva halhatatlanságát, és növelve Thorral szembeni végső győzelmének esélyeit. Straczysnki időutazásos története minden, amit egy fantasyrajongó kívánhat magának: epikus, kalandos, sötét, brutális, csavaros és intelligens. Loki intrikái, tervei még nem teljesen tiszták az olvasó előtt, de ez így is van rendjén, ettől lengi át a képregényt pluszban még egy sajátosan misztikus hangulat is. Ráadásul a végén Lokiról minden előzetes figyelmeztetés nélkül lehullik a jéghideg cselszövő maszkja, és egy gyarló, frusztrált ember bukkan fel mögüle, aki brutális dühvel súlyt le erőszakos apjára. A „pocsék gyermekkora volt” nem éppen a legkevésbé sablonos módja egy gonosz karakter mozgatórúgóinak feltárására, de Straczysnki olyan szépen, hitelesen és visszafogottan adja elő, hogy ennek ellenére nagyon is elmélyíti vele Loki karakterét, és többé teszi egy egyszerű gonosznál, aki azért gonosz, „mert csak”. Ezek után alig várom a nagy konfrontációt közte, és testvére, Thor között: a következő részben, aminek során a számozás visszaugrik az eredetire, és így a 600. Thort olvashatjuk majd, nyilván sor is kerül rá. Coipel rajzai pedig szokás szerint gyönyörűek, de ez a legkevésbé sem újdonság. Azt hiszem, ezzel a számmal Straczynski képregénye végképp kinőtte magát a Marvel legjobbjává.

Thor: God Size Special: Még csak nemrég ért véget Thor trilógiája (a sokat dicsért Ages of Thunder, Reign of Blood és Man of War), máris itt egy újabb one-shot Matt Fractiontől az astardi isten karakterével. Mi egyebet kívánhatnánk még? És bár a God Size Special nem éri el az említett művek színvonalát (ez egyébként aligha tekinthető szégyennek), azért persze nagyon is erőteljes, élvezetes mű: ugyanazon a csapáson halad, amin az említett egyrészesek, és amin Straczynski sorozata is, azaz egy színes, izgalmas, csodás fantasy, tele nagyszerű ötletekkel. A dupla hosszúságú, négy fejezetre bontott képregény Skurge történetének újramesélésével kezdődik. Az egykori gonosztevő a Thor 362. számában (amit itt bónuszként újranyomtak) feláldozta magát egy Hel seregeivel vívott csatában, így Asgard egyik legnagyobb hőseként tartják számon. Thor és testvérei, Baldar és Loki azonban rájönnek, hogy mindannyian másképp emlékeznek Skurge-re, vagyis immár nem tudják, ki volt valójában, és milyen tettek fűződtek nevéhez. Intrikát sejtenek a dolog mögött, ezért a furcsa trió együtt indul útnak, hogy tisztázza a helyzetet. Számos csata és megpróbáltatás után útjuk végüll Yggdrasilhoz, a világfához vezet, ahonnan az Enchantress próbálja mágiája segítségével visszahoznia az élők közé szerelmét, Skurge-öt – és fel sem fogja, hogy közben elpusztít minden létező világot. Egészen lenyűgöző a történet felépítése: az alaphangulatot nagyszerűen megadó múltidézés után egy különös rejtély következik, majd ebből kinő egy olyan epikus történet, ami a létezés minden síkját magába foglalja, ami tele van szörnyekkel, óriásokkal, mágiával és mindent elsöprő szerelemmel. Közben Loki karaktere az egész képregény fénypontja: alattomos, fenyegető és persze aljas, de finom komikus pillanatokról is gondoskodik, amikor szükséges (jó ötlet a váltakozó szemléletű narráció is). Matt Fraction nagyon érti ezt a zsánert, ezt a világot, nagyon sajnálom, hogy nincs valami hasonló jellegű, állandó sorozata. A négy fejezet négy külön rajzoló nevéhez fűződik, és ez kicsit zavarba hozott, mert semmi nem indokolja az eltérő stílusok használatát, de sebaj, mert a maga nemében mindegyik szép munka; igaz, Mike Allred retrós, kirbys képei eléggé kilógnak a sorból.

War Machine 1: Még egy új sorozat a Punisher után (igazából még azelőtt jelent meg), ami a Secret Invasion következményeiből, vagyis a Dark Reignből nőtt ki – és biztosítalak benneteket, hogy messze nem az utolsó. Greg Pak (aki jelenleg a vicces Herculest, és halálosan komoly Magneto Testamentet írja – mindkettőt nagyszerűen) azt nyilatkozta, hogy a Vasember legjobb barátjáról, James Rhodesról szóló sorozata egy hardcore szuperhősképregény lesz, valahol félúton a Vasember és a Megtorló között. Nos, olvasva az első számot, azt kell, mondjam, hogy nem viccelt. Rhodey nem afféle mimózalelkű, moralizáló jelmezes, hanem egy „szétdurrantom, aki elém áll” habitusú katona, akinek semmi problémája nincs az ellenség halomra ölésével – úgyhogy már az első jelenetben láthatunk egy szép nagy panelt, ami tele van a szélrózsa minden irányába szálló, leszakadt emberi testrészekkel. Talán itt-ott már túlzásba is viszi az író a dolgot, érezni, hogy nagyon lelkesen biztosítani akarja az olvasókat arról, hogy itt aztán durva dolgok fognak majd történni, és hozzá kell tenni azt is, hogy Rhodey páncélja jobban tele van aggatva géppuskákkal és rakétákkal, mint egy karácsonyfa díszekkel. Szóval a visszafogottság nem fog a War Machine erényei közé tartozni, de ez talán nem is baj, kellenek ilyen „mindent bele” típusú képregények is. Ami a sztorit illeti, az egyelőre elég egyszerű (bár az utolsó oldal tanulsága szerint bőven fog bonyolódni): Rhodey olyan háborús konfliktusokba, népirtásokba avatkozik bele, amiknek folytatását a nyugati hatalmak – nem állván érdekükben megakadályozni – eltűrik. Egyik tisztogatása során rábukkan Parnell Jacobsra, egykori barátjára, és Vasember egyik régi ellenségére, és arra kényszeríti őt, hogy segítsen neki keresztes hadjáratában. A képregényből megtudjuk azt is, miért vált Rhodey kiborggá: egy évvel korábban egy csatában az összes végtagja leszakadt, és Tony elintézte, hogy félig immár szó szerint géppé váljon, hogy életben maradhasson, és tovább harcolhasson. Ez az állapot azonban a jelek szerint igen súlyosan veszélyezteti fizikai és szellemi egészségét, ami nyilván egy visszatérő eleme lesz majd a sorozatnak. Szóval a kőkemény akció, az ember-gép konfliktus és a hatásos, realisztikus képi világ (Leonardo Manco kifogástalan munkát végez) alapján ez egy egészen ígéretes új sorozatnak tűnik.

Wolverine 70: Majdnem két hónapot kellett várni (már megint) a Mark Millar – Steve McNiven duó Rozsomák történetének új részére. A vicc az, hogy ez a csúszás kevésbé lenne feltűnő, ha a sztori úgy jelenne meg, ahogy megjelenésének értelme volna: egy minisorozat formájában. De ezt már végigzongoráztuk egyszer, és ennek a döntésnek azóta sincs értelme (ha csak nem az, hogy egy minit valószínűleg kevesebben vettek volna meg, és így most több zöldhasú vándorol a Marvel pénztárcájába). A legutóbbi rész azzal ért véget, hogy Rozsomák végre rászánta magát, hogy elmondja Sólyomszemnek, miféle tragédia történt vele a hősök bukásakor, és a gonoszok győzelmekor, miért nem eresztette ki karmait immár fél évszázada. És láss csodát, Millar tényleg kitalált egy olyan szörnyű eseményt, aminek hatására teljesen logikus, hogy Logan onnantól kezdve a légynek sem képes ártani. A sztori szerint a rosszfiúk rátörik az ajtót az X-Menre, ám közülük csak Rozsomák van talpon a vidéken – legalábbis látszólag. Kaszálja a gazokat órákig (Mr. Sinistert, Kardfogút, a Zöld Manót és még több tucat másikat), hogy megvédje a tanulókat, és mindezt Millar rá jellemző, ordítóan hatásvadász, ugyanakkor el kell ismerni, roppant dinamikus és brutális (McNiven nem spórol a vérrel, nem véletlen a felnőtteknek való besorolás) módon ábrázolja. Csakhogy aztán kiderül, hogy az egész Mysterio trükkje volt, gonoszok sehol, Rozsomák saját társait mészárolta le, élükön Jubilee-vel. És itt következik Millar pályafutásának, stílusának legnagyobb iróniája: alapvetően egy tapasztalt olvasónak nem lehetne lenyomni a torkán ezt az átverést, mert tudná, hogy lehetetlen, hogy Rozsomák egymaga cafatokra vágjon egy egész szupergonosz-hadsereget, köztük sok olyan gazemberrel, akivel máskor hat füzeten át harcol kínkeservesen. De Mark Millarról van szó, és a Mark Millar név alatt az értelmező kéziszótárban a „batárnagy túlzások” az első kifejezés, így lenyeli, és közben bosszankodik, hogy az egész mekkora hülyeség már megint… aztán jön a fordulat, ami mindezek miatt képes meglepni. Nem is nagyon akad más író, aki ezt a trükköt így el tudta volna játszani. Úgyhogy ezegyszer örülök, hogy Millar olyan, amilyen… A befejezés viszont nem sok jót ígér. Három rész van hátra, és a Venom-dinoszaurusz felbukkanása egy buta bunyót ígér a hatodik első felére, márpedig ezen a ponton illő lenne a történettel foglakozni, és elhagyni a közjátékokat. Mert ha meggondoljuk, figyelemreméltóan kevés dolog történt ebben az öt részben, Millar inkább volt túravezető egy posztapokaliptikus világban, mint történetmesélő…

Wolverine: Manifest Destiny 3: Nem nagyon értettem, mi a fene is akar lenni ez a minisorozat, aztán most, a harmadik rész elolvasása után rájöttem, mi a baj. A Marvel úgy félremarketingelte az egészet, hogy azt tanítani kéne. Méghogy Manfiest Destiny… Ehhez a laza szálakkal összefűzött crossoverhez Jason Aaron története csak azért kötődik valamelyest (és valamelyest alatt a lehető legminimálisabbat értem), mert egy olyan Rozsomák parádézik benne, aki a többi X-Mennel együtt San Franciscóba költözött. De egyébként akármilyen más városban is játszódhatna a minisorozat, mert a helyszínnek abszolút semmi jelentősége nincs. És ha (a cím ellenére) ez nem egy crossover része, akkor micsoda? Leginkább egy tisztelgés a ’70-es évek kung fu filmjei előtt – már a borítóról is üvölt azoknak hatása. Szóval a legjobban akkor járunk, ha elfelejtjük az egész mutánsügyet mindenestül, és csak egy hangulatos, szórakoztató csihi-puhiként tekintünk a képregényre. Úgy sem fogja megváltani a világot, de azért elég kellemes olvasmánynak bizonyul majd. Annak ellenére, hogy Rozsomák beillesztése ebbe a világba nem megy olyan gördülékenyen, ahogy Aaron szeretné, hisz ő minden tekintetben sokkal inkább egy szamuráj, mint egy kung fu harcos, így aztán néztem is egy nagyot, amikor úgy utalták rá, mint a „Legendák öklére”. Ja, és a sztori sem nagy szám, sőt teljesen sablonos: Logannek elszámolnivalója van pár embernek a múltjából, azoknak meg vele, és nagyjából ennyi, amit tudni érdemes az egészről. Az előző részben a Black Dragon bűnszövetkezet (melyet Logan régi barátnője vezet) majdnem megölte hősünket, aki volt mesterénél kezdte nyalogatni sebeit, és most csapatot gyűjt maga köré, hogy végleg leszámoljon a gazokkal. Ez az utolsóelőtti rész így leginkább a finálé felvezetésével telik, akció nem nagyon akad, viszont Aaron remek dialógusokat ír (mulatságos Logan és mesterének beszélgetése előbbi képességeiről és a ninjákról), és van egy-két igazán jó ötlete (ld. Rozsomák és Árnyék remek közös jelenetét minden idők legrövidebb börtönből való szökésével). A problémát ezúttal az jelenti, hogy Steven Segoviát a képregény végére leváltja Paco Diaz Luque, és bár stílusuk, ha nem is azonos, de nem vészesen eltérő, mégis otrombán kizökkenti az olvasót a cselekmény menetéből.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6