Marvel 2009/01-02

Nova 20: A Nova szinte egyfolytában száguld azóta, hogy az Abnett-Lanning duó útjára indította 2007-ben – úgy döntöttek hát, ideje kicsit megpihenni, fellélegezni egy rész erejéig, mielőtt úgy istenigazából dübörögni kezd a War of Kings (amire pedig már nem kell sokáig várnunk), és az űr elsőszámú szuperhőse megint galaxisformáló események viharában találja magát. Úgyhogy ebben a 20. számban Nova hosszú idő elteltével újra találkozik egykori csapata, a New Warriors két alapító tagjával, Firestarral és Justice-szal (az egykori Marvel Boy). És aztán beszélgetnek. A múltról, a legutóbbi találkozásuk óta történt dolgokról, a megváltozott világról, és persze az új Nova Corpsról. Régi barátok társalgása ez, jól megírt dialógusokkal, némi élcelődéssel és igazán kellemes pillanatokkal. Viszont Abnették ezt a múltidézést is a jelenlegi sztori szolgálatába állítják, hiszen az aktuális eseményekről, amiket Nova mesél a többieknek, flashbackekben értesülünk. Látjuk az új Corps megszületését, és ahogy az előző szám cliffhangeréből kiderült, annak tagja hősünk öccse, Robbie is – és ez persze konfliktusokat szül. A báty nyomába lépő, annak sikereire némileg féltékeny, és a kínálkozó lehetőséget hurráoptimizmussal megragadó öccs nem éppen a legeredetibb ötlet, ami az írópárosnak valaha eszébe jutott, valamelyest még sejteni is lehetett, hogy a történet ebbe az irányba tart – de mint minden kártyájukat, ezt is ügyesen játsszák ki. Bármily sablonos is a szituáció, ügyesen van megírva, a testvérkonfliktus hiteles és átérezhető, és hatásos az a jelenet is, amiben az ifjabb Rider társai segítségével legyőz egy Los Angelesben garázdálkodó óriásszörnyet. Worldmind viszont ebben a számban nem szerepel, ami kár, mert talán épp az ő története, és a Novával való konfrontációja most a sorozat legizgalmasabb eleme. Erről mindenesetre legkésőbb a 22. részben szó lesz, és addig is a következőben Ego, Az Élő Bolygó keseríti majd hősünk életét. A rajzok szokás szerint korrektek, de nem kiemelkedők, viszont a közeljövőben ez is változni fog: a 23. számtól érkezik (és remélhetőleg sokáig marad majd) az Annihilationt is rajzolt Andrea DiVito.

Punisher War Journal 26: Véget kellett érnie szerencsétlen sorozatnak ahhoz, hogy az utolsó részre végre kapjon egy olyan rajzolót, akinek képei nem piszkítanak bele Fraction munkájába. Akárhogy is nézem, ez ironikus – először Ariel Olivetti keserítette a karakter rajongóit, szokásosan élettelen, steril vonásaival, aztán Howard Chaykin ronda kulimászai következtek. Most végre kapunk egy Andy MacDonaldot, akinek stílusában ugyan van egy hajszálnyi komikus vonás, de tekintve, hogy ez egy sorozatzáró (kicsit megkésett) karácsonyi szám, amiben az összes eddigi résznél sokkal több szerepe van a humornak, végülis tökéletes választásnak bizonyul a feladatra. A Megtorló afölött a bár fölött kuksol a hóesésben, egy jókora gépágyú társaságában, amit egyszer már felrobbantott – most arra vár, hogy a bárban lézengő piti bűnözők kezei közt felbukkanjon a Tinkerer Stilt Man fémruhája, és néhány ujjmozdulattal megakadályozza egy új szupergonosz-banda születését. Csakhogy a háztető, amiről épp lecsapni készül a Rinó saját kis madáretető rejtekhelye, és mivel az utóbbi két évben kialakult köztük valamifajta, egyrészt bizarr, másrészt bájos kapcsolat, megpróbálja lebeszélni Franket a mészárlásról – elvégre mégiscsak karácsony van, a célba vett bűnözők meg balfék lúzerek, nem gonosz gyilkosok. Fraction nyilvánvalóan jól szórakozott, amikor ezt a részt írta: az egész csak egy kedves, kellemes ujjgyakorlat, aminek feladata, hogy a karácsony szellemét valahogy elhozza az örömtelen Megtorló világába – és lehetőleg ne gyerekgyilkosságokkal, mint Jason Aaron decemberi (egyébként nagyszerű) MAX-os különszámában. A War Journal hattyúdalában így van egy kis báj, egy kis humor, egy kis vér (mert azért Frank legalább egy ember fejét péppé lövi), és némi szatirikus hangvétel – utóbbinak köszönhetően a képregény kicsit olyan, mintha Ennis War Zone-jából szökött volna meg, kivéve, hogy akkor sötét lelkű hősünk igenis lemészárolta volna a szerencsétlen balekokat, sőt, belőlük csinálta volna meg a karácsonyi sültet is. Szóval kellemes kis comic ez, bátran ajánlom mindenkinek, frappáns, hangulatos lezárása a sorozatnak. A következőkben pedig már olvashattok is az ehelyett indult, új Megtorló ongingról…

Punisher 1:…amit Rick Remendernek, a frenetikus Fear Agent írójának köszönhetünk. Ő ugye az utóbbi részekben már kivette a részét a megtorlós munkából Matt Fraction mellett, most viszont a karakter kizárólag az övé, és ő szabhatja meg, hogy milyen irányt vesz Norman Osborn sötét uralma alatt. Mert bizony, a Punisher az egyik első új Marvel sorozat, ami a Dark Reignből nő ki, és nagyrészt a Secret Invasion igen kellemetlen következményeivel foglalkozik. És hogy mit is tesz Frank, látva, hogy egy őrült gyilkos került egy igen nagy hatalommal járó pozícióba? Igen, jól sejtitek, ő sosem pöcsölt sokáig ilyen szituációkban, úgyhogy az új sorozat nyitószámának második oldalán Osborn máris belekerül Frank skrull mesterlövészpuskájának célkeresztjébe. Csakhogy az új górénak igen nagyerejű védelmezői vannak, és egyikük épp a Sentry, aki ellen nyilvánvaló, hogy egy közönséges halandónak semmi esélye. Remender bizony itt nagyon-nagyon ingoványos talajon jár. A fél képregény azzal telik, hogy a Sentry, a Marvel Univerzum talán leghatalmasabb szuperhőse üldözi a mindenféle különleges képességek nélküli Franket – ha jól meggondoljuk, két másodperc alatt, egyetlen izzadságcsepp nélkül le kellene szerelnie a halálfejes önbíráskodót, annak minden találékonysága ellenére. Odavet ugyan egy félmondatot arról, hogy a Sentry „beszélni” akar, vagyis jobb belátásra bírni a Megtorlót, és ezért nem csap le rá keményen azon nyomban, de azért még így is igen erősen rezeg a léc. Egyvalami viszont tagadhatatlan: Remender egy eszméletlenül pörgős, szuperdinamikus és ötletes akciójelenetet írt, olyat, amilyenhez hasonlóakat a Fear Agentben láthattunk tőle, olyat, amit olvasva majdnem elhisszük, hogy Frank tényleg megléphet a Sentry elől. A befejezés pedig arról tanúskodik, hogy a Megtorlónak ismét lesz egy társa, pontosabban segítője, de hogy ez az egyelőre ismeretlen figura miért és hogyan keveredik a sztoriba, az még a jövő kérdése – mindenesetre a sorozat felütése felettébb érdekes, engem mindenképpen meggyőzött róla, hogy olvassam az ezután érkező részeket is. Remenerrel egyébként jött a Fear Agentből rajzolója, Jerome Opena, akinek durva vonásai, nyers arcai nagyszerűen illenek egy Megtorló képregénybe – ahogy Dan Brown vigasztalan, fakó színvilága is.

Secret Invasion: War of Kings: A Secret Invasion: Inhumans eseményei után Black Bolt dühös. Nagyon dühös. És ha egy király nagyon dühös, az sokaknak megkeseríti az életét. Most épp a Földről menekülő, az inváziójukat elbukott skrullokét, akik szembetalálják magukat a inhumanokkal – az egész fajjal. Black Bolt ugyanis Attilan városát, úgy ahogy van, kilőtte a Holdról az űrbe, és hadihajót csinált belőle, ami hatalmas, pusztító fegyverekkel van felvértezve – többek közt egy olyannak, ami a király városokat romba dönteni képes hangjából nyeri energiáját. A maradék skrull sereg pusztulása után pedig az inhumanok teremtőjük, a Kree Birodalom felé veszik az irányt, de a dologba már most belekeverednek a Shi’arok is, úgyhogy Vulkán is elkezdi verni a harci dobokat. Abnett és Lanning nem okoznak csalódást a War of Kings felvezetésével, és ebben nincs is semmi meglepő – de hogy már ez a felvezetés is ilyen erőteljes és monumentális legyen, arra nem számítottam. Ha így folytatják, ez a crossover lesz a legjobb az Annihilation óta, és a Secret Invasion úgy fest majd mellette, mint durcás óvodások hisztije a homokozóban. A csaták, bár rövidek, de elképesztően epikusak és sodró lendületűek: amikor egy lebegő város ostromolni kezd egy egész bolygót, akkor nincs olvasó, aki ne markolná kicsit erősebben a széke karfáját, de az egymással szembenálló felek mögött álló erők már önmagukban is biztosítják, hogy a sztori úgymond „valóságnál nagyobb” legyen. De a War of Kings korántsem csak egy robbanásokkal teli hadjárat akciódús krónikája, Abnették gondoskodnak arról is, hogy Black Bolt és népének motivációi hitelesek legyenek. Igaz, az inhumanok éltek már át hasonlóan nehéz időket, nem is egyszer, mégsem kiáltottak fel, hogy „fenébe a bujkálással, megindulunk, és szétrúgunk mindenkit”, szóval felmerülhet a kérdés, hogy miért pont most – de erre végülis elég válasz az, hogy most fogyott el a cérna, és ezzel az írók bőven foglalkoznak annyit, hogy hihető is legyen. Leginkább Crystalon keresztül teszik, ő a történet narrátora, ő a „józan” hang, akinek kételyei vannak népének új céljaival kapcsolatban – és akinek ugye elvileg feleségül kell mennie a kree Ronanhoz, vagyis valószínűleg az egész crossover egyik központi alakja lesz majd. A rajzok Paul Pelletier és Bong Dazo munkái, látványosak, nagyszabásúak, és jól megszerkesztettek, úgyhogy ezen a téren is minden rendben van. Nincs más hátra, mint hogy epekedve várjuk márciust, amikor is dúlni kezd majd a királyok háborúja.

She-Hulk 36: Kezdődik Amazon hattyúdala. Ez az utolsó hosszabb sztori, mielőtt a következő, ennek afféle epilógusaként funkcionáló rész után még megjelenik a 38., amivel aztán megszűnik Peter David sorozata. Nem örülök neki. A She Hulk jó móka volt már az elejétől kezdve, még Dan Slott irányítása alatt, és pokoli jó móka most is. Toporzékolhatnék, hogy mekkora igazságtalanság, hogy David szórakoztató képregénye eltűnik a süllyesztőben, míg Jeph Loeb továbbra is zavartalanul egy Hulk névre keresztelt moslékkal locsolja a képregénypiacot – de felesleges lenne, a számok diktálnak, és a számok azt mondják, hogy amaz marad, ennek meg mennie kell. Úgyhogy inkább élvezzük, amíg tart. Marinmerben vagyunk, egy szörnyű földrengés súlytotta országban, aminek vezetője, Darqon Par még a katasztrófát követően is sanyargatja népét. Ezt zöld hősnőnk persze nem hagyhatta annyiban, ezért társaival (Láthatatlan Nő, Valkyre és Thundra) szétcsapott kicsit az elnök úr sleppje között. Most Par és Jennifer végre szemtől szemben állnak előbbi rezidenciájában, de persze a diskurzus hamar erőszakba csap át. David olyasvalamit ér el a She-Hulk 36-ban, ami ritkán és keveseknek szokott sikerülni. Először is, eléri, hogy képregényének egy jól megírt, viszonylag fordulatos története legyen, jól ábrázolt karakterekkel, és köztük jól kezelt dinamikával (Amazon és Sue, illetve Amazon és Jazinda dialógusai helyenként egészen kiválóak, főleg, amikor jóról és rosszról van szó). Aztán eléri, hogy az akción kívül jókora adag humor is legyen a sztoriban, ami ezúttal nem annyira szituációkra, mint inkább csak párbeszédekre épül, de ettől nem lesz kevésbé hatásos. Végül eléri azt is, hogy egy kis társadalom- vagy talán inkább emberkritikát gyakoroljon, és bemutassa egy hányatott sorsú ország reménytelen helyzetét. Remek már a gyászoló anya vitája is a Winter Guarddal, de a befejezés az, ami igazán erőteljesre sikerült: egyértelműen azt sugallja, hogy bár az elnyomó Par uralmának vége, a gondok ezzel nem szűnnek meg, sokkal inkább valószínű, hogy egyik zsarnokot csak felváltja a másik. Az üzenet egyértelmű: elpofozkodhat Amazon egy Marvel képregényben, és helyrerázhatja egy ország siralmas helyzetét, de ez egy valódi, nem pedig egy képregénybeli probléma, amire nincs megoldás.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6