Marvel 2009/01-02

Guardians of the Galaxy 8: Ahogy a borítón is látjuk, már dübörögnek a háború dobjai, Dan Abnett és Andy Lanning elkezdték a War of Kings felvezetését. Szóval, aki nyomon akarja követni a Marvel legközelebbi nagy eseményét, az jobban teszi, ha elkezdi olvasni a Guardians of the Galaxyt. Persze még jobban tette volna, ha már az elejétől olvasta volna, merthogy ez még mindig az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb új Marvel sorozata. A képregény első felében megtudjuk, hogy került Star-Lord a Negatív Zónába, egyenesen Blastarr, az új király lábai elé. Halára érkezett, hogy figyelmeztesse a kree-t az esetleges skrull veszélyekről, aztán felfedezte, hogy az Annihilation Conquestben meggyengített birodalom phalanx technológiát használ sebei nyalogatására – így egy kis konfrontációt követően Ronan száműzte hősünket Blastaarhoz, aki arra akarja őt felhasználni, hogy segítségével utat találjon a Földhöz, és meghódítsa azt. Adam Warlock közben tovább folytatja hadjáratát a Universal Church of Thruth ellen, míg a Rocket Raccoon vezetése alatt álló csapat épp a badoonnal csap össze. Hogy a warlockos történetszálnak mi köze lesz a War of Kingshez, vagyis Vulcan és Black Bolt háborújához, azt egyelőre még találgatni se nagyon lehet, de Blastaar szerepe (főleg a Föld elleni terv fényében) már kezd világosabbá válni. Úgy tűnik, hogy akárcsak az Annihilation események, ez is egy lényegében egyszerű sztorin alapul majd, ami viszont jó pár szálon fog futni, és jó pár szereplőt fog mozgatni, gondoskodva a konfliktus bonyolultságáról. Maga a csapat egyelőre csak mellékes problémákkal van elfoglalva (badoon), de ez nem baj, mert az írópáros még mindig az új összeállítás status quo-ját ízlelgeti: kiváló a csapatdinamika, Rocket Raccoon önmagában kételkedő, mégis ütőképes bandája méltó utódja az előző felállásnak. Amikor pedig közlik a badoonnal, hogy takarodjon a bolygóról, vagy ízekre szedik, akkor bizony érezzük, hogy jó kezekben van az univerzum – akárcsak a sorozat maga. Az átlagos teljesítményt nyújtott Paul Pelletiert Brad Walker váltja a rajzolói székben (legalábbis ideiglenesen), és a legtöbb, amit elmondhatunk róla, hogy tisztességgel elvégezte a munkáját: képei hatásosak, epikusak, és itt-ott, egy-két panel erejéig még lenyűgözőek is. De még mindig motoszkál bennem a kérdés, hogy mire lenne képes ez a sorozat, ha egy igazán kitűnő rajzolót kapna…

Incredible Hercules 124: Ha létezik most a Herculesnél viccesebb sorozat, valaki azonnal nyomjon a kezembe belőle pár példányt! De tartok tőle, hogy nem lesz mit markolnom. Greg Pak és Fred Van Lente nagyon értik a dolgukat, Love & War című sztorijuk negyedik részének már a recap page-ében több szenzációs poén van, mint a legtöbb képregényben összesen. És hohó, ez még csak a kezdet… A konfliktusok ebben a részen forráspontjukra jutnak: az amazonok megérkeznek Washingtonba, ahol Artume a nagyhatalmú, mágikus Omphalos segítségével készül valóra váltani leghőbb álmát – ami persze valószínűleg nem járna valami szerencsés következményekkel a világra nézve. Amadeus megpróbál megszökni a rabságból, Hercules, Namora és Athena felveszik a kesztyűt az amazonokkal szemben, akik azonban rájuk uszítják Atlast – ez nem nehéz, hiszen, ahogy a legutóbbi számban láttuk, Hercules átverésének köszönhetően nehezedik vállára a világ súlya immár évezredek óta. Szóval akció, akció és akció, de persze mindez a komikumnak van alárendelve, szinte minden azért létezik ebben a képregényben, hogy valaki elsüthessen vele kapcsolatban egy frappáns megjegyzést, vagy, hogy kinőhessen belőle valamilyen frenetikus szituáció. Ez azt is jelenti, hogy a sztori elég elnagyolt és sablonos, de ez a kutyát sem érdekli, mert a dialógusok pörgősek, ötletesek és humorban gazdagok, a harcok pedig végtelenül viccesek. Vesszek meg, ha emlékszem, mikor röhögtem utoljára olyan hangosan, mint amikor azt a jelenetet olvastam, amelyben Namora alulról teljes sebességgel belerepül az óriás Atlas szoknyája alá, hogy a becsapódás erejével… nos, sejthetitek. Voltaképp roppant primitív poénról van szó, de a tény, hogy istenekkel játsszák el, hihetetlenül epikus körülmények közt, egy monumentális, washingtoni csata sűrűjében, feltartóztathatatlanul akut röhögőgörcshöz vezet (és Hercules reakciója is szenzációs). De nem csak az írókat illeti elismerés, hanem Clayton Henryt is, akinek bámulatosan hatásos, kissé rajzfilmes, a komikus hangulatot tökéletesen megtámogató, sőt, sokszor figyelemreméltóan erősítő rajzainál jobbat elképzelni is nehéz lenne ehhez a képregényhez. Pakék egyetlen hibája talán, hogy pont az amazonok, vagyis a főgonoszok maradnak a legérdektelenebb és legsótlanabb karakterek, de ennyi kiváló poénért és szórakoztató bunyóért cserébe ezt még hajlandó vagyok vígan lenyelni.

Marvels: Eye of the Camera 2: A ’90-es évek egyik leghíresebb mainstream képregényeként számon tartott Marvels folytatásának második része is megjelent, és nagy megkönnyebbülésre jóval élvezetesebb, mint a roppant sablonos, és semmi újat nem hozott első volt. Kurt Busiek minden eddiginél nagyobb hangsúlyt helyez Phil Sheldon fotós karakterére, amihez a Marvel világának egyre komplikáltabbá váló eseményei ezúttal csak nagyjábóli háttérként szolgálnak. Sheldon az elősző számban megtudta, hogy halálos beteg – jó esetben pár éve, rossz esetben néhány hónapja van csak hátra, és miközben próbálja elfogadni a tényt, azon van, hogy belekezdjen egy második „Marvels” könyvbe. Nem tudja azonban, hogy miről is írja, és ezt a számot Busiek teljes egészében ennek a dilemmának, illetve a múlttal való szembenézésnek szenteli. Sheldon próbál célt, értelmet találni élete immár szűkre szabott, hátralévő részére, és az író ügyesen ragadja meg lelkiállapotát, amit féltucatnyi dolog befolyásol. Betegsége, félelme, hogy igazi eredmények nélkül távozik az élők sorából, az egyre gyorsuló világ, ami lassan teljesen a feje tetejére áll (a Marvel történetéből kiragadott, itt-ott mondatokban, dialógusokban, híradásokban megjelenő pillanatok nagyon eltaláltak), az újságírás átalakulása a tények közlésétől a szenzációhajhászásig, és persze a szuperhősökkel kapcsolatos vélemények, félelmek változásai. Busiek úgy ábrázolja Sheldont, mintha félig máris halott lenne: nem való már ide, a világ túlhaladt rajta, az ő értékei, eszméi elavultak, más törvények uralkodnak. Ezt az állapotot nagyon szépen, melankolikusan és hitelesen sikerül ábrázolni, viszont a dilemma feloldásánál már jelentkeznek a problémák. Pókember megmenti Sheldont néhány utcai huligántól, és ez sarkallja végül arra, hogy ismét megmutassa a világnak: nincs miért félni a hősöktől. Egy valóságszagú lelki vesszőfutás után ez egy meglehetősen buta, sablonos és hirtelen megoldás, aminek köszönhetően az addigi vívódások súlya szinte teljesen elvész. Szerencsére az utolsó panel, a háztetőkön nyilván gyilkolni készülő Megtorlóval, azért előrevetíti, hogy Sheldonnak nem lesz olyan egyszerű dolga, mint ahogyan gondolja, de ez a szám döntésének meghozatalára van kihegyezve, ezen a téren pedig Busiek elbukik a célegyenesben. A rajz pedig továbbra is zavaró kicsit: szép, realisztikus és részletgazdag, de az alkotók nagyon látványosan görcsölnek, hogy méltó utódjai legyenek Alex Rossnak, és ez bizony ront kicsit az összképen. De ha a sorozat ezután is képes a fejlődésre, akkor még bőven kinőheti magát valami igazán érdekessé és izgalmassá.

Ms. Marvel 34: Tavaly Brian Reed sorozata kapott az év legjobb borítói közül jó párat, és ez a mostani megint nagyszerű lett: David Yardin munkája, és bár jóval noirosabb és ponyvásabb, mint a képregény maga, így is élvezet ránézni. Egyébként pedig menetrendszerűen folytatódik Carol éveket felölelő kémsztorija, amit Reed azzal tesz izgalmasabbá és autentikusabbá, hogy hősnőnk képességei nélkül kénytelen nyomozni, és szembeszállni a veszedelmekkel. Erről most annyi derül ki, hogy a szóban forgó képességek ugyan megvannak még neki, de valamilyen oknál fogva (amit Reed egyelőre nem köt az orrunkra), nem használhatja őket. Ami különös kicsit, hogy a legutóbbi szám azzal ért véget, hogy Carol, a zsoldos Mason, és egy halotthoz képest a nagyon is eleven Michael Rossi találkoztak az arlingtoni temetőben, hogy beszéljenek kicsit a terrorista Ghazid Rashid és a CIA kényelmetlen összefonódásáról. Egy ilyen cliffhanger leleplezésekkel és magyarázatokkal kecsegtet, de Reedet ez a legkevésbé sem hatja meg, és egy teljesen új szál mentén viszi tovább a cselekményt, továbbra is homályban tartva az olvasókat. Első blikkre ez kicsit bosszantó, de mivel egy kémsztoriról van szó, a rejtély végül mégis jót tesz a képregénynek. Carol ezúttal egy halhatatlan kislányt keres, aki információval táplálkozik – egyenesen leszívja azt a levegőből. Hősnőnk célpontja pedig Norman Osborn, ami tovább komplikálja a sztorit: mi köze lehet neki évekkel korábban történt külföldi terrorcselekményekhez és a CIA-hoz? Mindenesetre Reed szokás szerint igen hatásosan írja a sztorit, kellő mennyiségű, dinamikus akcióval turbózza fel a rejtélyt és az azt körülvevő, ügyes dialógusokat – ja, és váratlanul Pókember is felbukkan, hogy segítsen hősünknek, úgyhogy jönnek a szokásos poénok is. Reed jól írja a hálószövőt, bár az őszi Ms. Marvel Annuallal ellentétben, amiben szintén szerepelt, itt most kijut pár erőltetett beszólás is. Viszont megbeszél egy randit Carollal – vicces lenne, ha házasságeltörlése után Póki egy másik képregényben randizna először, és nem a saját sorozatában. Vagy csak Reed szólogat így oda, az írógárdának, hogy rázzák végre gatyába magukat…?

New Avengers 48: Összeáll az új Új (Vadonatúj? Szuperúj?) Bosszú Angyalai csapat – merthogy a Secret Invasion után ugyebár minden megváltozik. Brian Michael Bendis képregénye a döntő central parki csata után kezdődik, amikor az új Amerika Kapitány házába invitál néhány hőst, és láss csodát, máris megalakul belőlük az új brigád: Rozsomák, Pókember, Ronin, Mockingbird, Luke Cage, Jessica Jones, Ms. Marvel és Póknő. A csapatot pedig annyi idő után ismét (egy) Amerika Kapitány vezeti. Ahogy azt már a Secret Invasion záró epizódjából tudni lehetett, az új sztori a skrull invázió közvetlen utóhatásaival, azok közül is elsősorban Luke és Jessica bébijének eltűnésével foglalkozik. Az új csapat az első oldalakon összeáll (egy Bendistől megszokott, dialógusközpontú jelenetben, amiben mindenki szépen lereagálja az invázió eseményeit), aztán már indulnak is a vadászatra, ami azonban egyelőre nem jár eredményekkel. A sztori lendületesen halad előre (nagyszerű a jelenet a Fantasztikus Négyes Sue-jával, aki ugye maga is egy – mellesleg nem keveset megélt – anya, így fél pillanat alatt átérzi a helyzetet), és egy dramaturgiailag kicsit buta, de logikailag nagyon is helyén lévő jelenetben éri el csúcspontját, amelynek során a posztháborús trauma erőszakban tör ki, és eltörli hőseink egyetlen nyomát, amit követve a bébi nyomába eredhetnének. Az egyetlen, ami kicsit erőltetettnek hat, az a szereplők reakciója Jessica Drew karakterére: a skrull Póknő a szemük előtt halt meg, és itt azért nem tizenéves idiótákról, hanem felvilágosult gondolkodású, értelmes felnőtt szuperhősökről beszélünk, akiknek több esze lehetne annál, hogysem az igazi Jessicát kiközösítsék, csak mert egy gazember az ő arcával követett el szörnyűségeket. Az ellenben találó, hogy Rozsomák az, aki jobbot nyújt a nőnek. Végül szót kell ejteni az utolsó két oldalról, ami egy igen izgalmas lehetőséget, egyben igen komoly konfliktushelyzetet teremt: kétségbeesésében Luke magától az „új főnöktől”, Norman Osborntól kér segítséget, és ugye tudjuk, hogy az ördöggel kötött alkunak mindig ára van. Igaz, ez a lépés jellemzőbb lett volna Jessicára, mint férjére, de nagyon is értem Bendis szempontjait, amik miatt e karakter mellett döntött. A képeket Billy Tan szállította, aki a jelek szerint most már a sorozat állandó rajzolójává válik a Secret Invasion alatti vendégszerepléseit követően. A kelleténél ugyan kissé robosztusabb emberalakokat rajzol, de ezt leszámítva nem lehet panaszunk rá, szép, hatásos munkát végez.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6